A Kritikairoda-Minden, ami film!

Élménybeszámoló: Iggy Pop koncert, Budapest Park

A legnagyobb showman.

2019. július 26. - Bogár Bence

 A cikkben szereplő videókat és képeket én készítettem. Tisztában vagyok azzal, hogy minőségük nem a legtökéletesebb, de arra talán megfelelnek, hogy legalább egy kicsit átadják a koncert utánozhatatlan atmoszféráját.

 67492580_923755941295174_6227853409861500928_n.jpg

Iggy Pop egyike a zenei világ legnagyobb egyéniségeinek, nem véletlenül. A 72 éves énekes nagyon szép és változatosan gazdag zenei pályát ért már el, de ennek még nincs vége természetesen: sőt, nemrég jelentette be, hogy hamarosan új albumot jelentet meg három év után, Free címmel. Nagyon vártam a Budapest Parkban tartott koncertjét, több okból is.

Azután kedveltem meg nagyon a zenéjét, miután megnéztem Danny Boyle legnagyobb kultfilmjét, a Trainspottingot. Ebben több, mára igencsak ikonikussá vált számot is hallhattunk tőle, s egytől egyig kiváló kategóriát képviselt mindegyik. Úgy gondoltam, tán egy vissza nem térő alkalom tehát ez, hogy élőben is hallhassam a legendát.

Iggy ugyanis legutoljára 25 éve adott szólókoncertet hazánkban- azért remélem, hogy a következőig nem kell ismét ennyi időt várni. A nagyjából 100 perces koncert pedig olyan volt, amilyennek lennie kellett: hangulatos, nosztalgikus és természetesen csak úgy duzzadt az energiától. De hát mi mást is várhattam volna a nagy Iggy Poptól, aki az egyik legkülönlegesebb színpadi jelenléttel rendelkező egyén a zenei világban?

Mivel ez alapvetően filmes blog, egy nagyon kicsit térjünk ki Iggy és a filmek kapcsolatára, ugyanis a zenei pálya mellett kisebb szerepekben színészként is kipróbálta magát az idők során. Jim Jarmusch rendezővel pedig különösen jóban lehetnek, ugyanis zenészünk eddig a mester három alkotásában is feltűnt, de láthatta már a publikum Martin Scorsese vagy éppen Terrence Mallick által dirigált moziban is.

De vissza a koncertre! Hogy akkor milyen élmény is volt az egész? Röviden és tömören: kiváló, igazi kikapcsolódás, a legjobbik fajtából. Iggy egy igazi showman, akinek a vérében van az egész, s túl a hetvenen is túlárad benne az energia. Az már csak természetes, hogy az egészet egy szál nadrágban nyomta végig, de még hogy! A zenész mindent megtett (jelzem, több mint sikerrel), hogy egyre fokozza a hangulatot és a közönség túláradó rajongását.

Ugrált, ugatott, egy fura kupából ivott, vagy éppen olyan közel ment a közönséghez, hogy az első sorban tombolók szó szerint akadály nélkül pacsizhattak és fényképezkedhettek vele. Látszik a zenészen, hogy még mindig élvezettel ad koncerteket, nem uralkodott el rajta az unalom az évek alatt, sok pályakezdő kollégája megirigyelhetné a lelkesedését és több mint pozitív hozzáállását.

Talán az volt a legjobb az egészben, hogy nem a legújabb számokat hozta el nekünk elsősorban, hanem az igazi klasszikusokat. Így sorra került az én két legnagyobb kedvencem is tőle természetesen, a The Passenger és a Lust for life is (a mellékelt felvételeken meg is hallgathatjátok őket). A közönség pedig szemmel láthatóan vevő volt erre az elményre, ugyanis látszott a publikumon is, hogy élvezik ezt a különleges koncertet. Nagyon sokan jöttek el egyébként, kis túlzással többen már nem is tudtak volna beférni.

Az egész tényleg egy hatalmas élmény volt, látszott az egészen a dinamika, a stílus és a hozzáértés is. Úgy gondolom, sokat veszítettem volna, ha kihagyom ezt az alkalmat, mert igazi élménnyel lettem általa gazdagabb, amire alap, hogy egész életemben szívesen fogok visszaemlékzni. Az pedig tényleg csodálatra méltó, hogy Iggy 72 évesen ilyen intenzív és tartalmas showt tudott lenyomni, erőlködés nélkül.

Összegezve, tehát mindenképp úgy gondolom, hogy a koncert megérte az árát. Tényleg nagyjából 100 percnyi élményt kapott a hallgatóság, egy olyan műsort Iggy Poptól, amire ő is joggal lehet büszke. Látszik rajta, hogy mennyire szívesen énekel, neki tényleg ez az élete: hogy lenyűgözze a közönséget, de közben ő is csoda jól szórakozzon. Azt a lazaságot és stílusot, amit itt láthattunk, nem sok zenész mondhatja magáénak. Ha van rá lehetőségetek, az életben legalább egyszer hallgassátok meg őt élőben, mert tényleg olyan élményt kaptok általa, amire mindig szívesen fogtok visszaemlékezni. Éljen soká Iggy Pop!

 

Végezetül, pár kép:

 

 

67715143_510015019541748_8980716632422744064_n.jpg

67534626_497777351031581_5174473866898046976_n.jpg

67295797_2080019975635549_2717394991788851200_n.jpg

67280256_918954451775192_2666851133749723136_n.jpg

Fehér éjszakák (kritika)

Bódító rémálom a napfényes ég alatt.

Christian (Jack Reynor) már jó ideje szakítani akar barátnőjével, Danivel (Florence Pugh). Már semmi értelmét nem látja a kapcsolatuknak, de ezt nem meri párja szemébe mondani. Christian a barátaival azt tervezi, hogy lazulásként kiruccannak Svédországba, egy nyári fesztiválra. Hamarosan azonban egy szörnyű tragédia történik barátnője életében, így inkább meghívja őt az utazásra, hátha el tudja feledni a borzalmakat. Azonban a megérkezésük után nagyon hamar kiderül, hogy valami nincs rendben az északi közösség életében, ám visszafordulni már késő...

Ari Aster neve sokak számára ismerős lehet, hisz tavalyi remekműve, az Örökség alaposan megosztotta a népeket. Sokaknak bejött az újszerű megközelítés, amit alkalmazott, mindazonáltal a sablonokat előnyben részesítő nézők nem ölelték a rendezőt keblükre. Alig egy év telt el, s ismét kapunk egy Aster-filmet, mely szintén az A24 stúdió nevéhez fűződik. A Fehér éjszakák egyik érdekessége, hogy nagy részét hazánkban forgatták.

A másik pedig, hogy hiába horror a műfaj, szinte teljesen világos napfényben játszódik! Sok esetben, a sötétség forrása lehet a rettegésnek és feszültségnek, amit a legtöbb film ki is használ. Így maradéktalanul bátor döntés volt Asteről, hogy ezt meg merte lépni. A Fehér éjszakák (egész találó a magyar cím) ugyanis egy nagyon, nagyon beteg mestermű. Az tetszett benne tán annyira, hogy legalább annyira dráma, mint horror. Így volt ez már a Hereditaryval is, ami egy család szétesésének története volt. Ezúttal pedig, az egyik központi téma egy párkapcsolat felbomlása, az egymás iránti érzések megszűnése. Egyértelműen állítom, hogy kiváló moziélménnyel lettem gazdagabb, de csak óvatosan!

Kedves néző, ha azt hiszed, hogy te egy kemény horrorokon edződött, mindent látott veterán vagy, akkor nagyot tévedtél. Meg akkor is, ha úgy gondolod, már nem érhet komoly meglepetés. A film már az első percekben egy hatalmas gyomrost visz be a nézőnek. Ügyes volt az előzetes, hogy nem fedte fel, mi az elején bekövetkező tragédia, bölcs lépés volt, én sem teszem. De annyit elárulhatok, hogy durva és kegyetlen húzás- s ekkor annyira az eleén jártunk, hogy még a cím sem tűnt fel a vásznon!

Sőt, az igazi, tényleg elmondhatatlan borzalmak csak akkor fognak kezdődni. Pedig látszólag idillibb nem is lehetne a dolog: világtól elzárt csoportnyi, látszólag nagyon barátságos emberke a természet lágy ölén. Ugyan, mi rossz történhet itt? A jobb kérdés inkább az, hogy mi nem? A Fehér éjszakákat nézni nyomasztó, de még annál is bódítóbb: tavaly a Mandy kapcsán használtuk sokan a pszichedelikus jelzőt, de ez erre a mozira is legalább annyira illik.

Úgy éreztem, hogy egy végtelenül elvont és groteszk lázálmot nézek a gyöngyvásznon. Mert az egy dolog, hogy eszébe jutnak valakinek ilyen jelenetek, de hogy még le is filmezze! Ari Aster egy nagyon bátor fenegyerek, amiért én végtelenül tudom tisztelni őt. Már az a nyilatkozata is felettébb érdekes volt, hogy ez a film lesz a perverzeknek való Óz. Nem hazudott, egy cseppet sem.

Egyébként a képi világ és az operatőri munka is kiváló kategória. Ami előbbit illeti, tényleg nagyon fura élmény az egész film: mintha mi nézők, valami „varázsgomba” hatása alatt állnánk, s együtt élnénk át a borzalmakat a szereplőkkel. Az elején lévő lélekölő fordulat után a dolgok átcsapnak lassú sejtetésbe, majd fokozatosan egyre betegebb és elvetemültebb irányba tart. Ahogy az Örökség esetében, úgy itt is a fináléban teljesedik ki eme napfényes tébolyda: bátor és iszonyú nyomasztó fordulatot vesznek eddigre az események, mi nézők meg csak bámulunk tátott szájjal a vászon elé, mint akiket jól fejbe vertek. Nem hazudok, alattomos egy jós(z)ágról van szó, amit nem fog mindeki bírni idegekkel vagy épp szeretni. A 150 perces játékidő alatt pedig nem kell kapkodn, van idő: a Fehér éjszakák lassan és megfontoltan, de annál alaposabban kínozza meg a néző lelkét. Nem volt túlzás a 18-as besorolás.

Florence Pugh (The Commuter, Outlaw King) nagyon tehetséges, de amit itt játszott, azzal végleg belépett a legígéretesebb fiatal színésznők társaságába. Hihetetlen, hogy ekkora erővel tudja hozni a megtört karakterét, annak tényleg igazi mélységeit megmutatva. Egy szepp világban komoly díjakra jelölnék a szerepért, annyi biztos. Ez élete alakítása. Kiemelném még Jack Reynort (Sing Street) is, aki szintén sikerrel vette az akadályokat, jól hozva szerepét.

Összegezve, a Fehér éjszakák az év leglélekölőbb mozis nyomasztása. Türelemjátékot alkalmaz, fokozatosan ható, napfényesen bódító rémálomról van szó. Bátor és merész, de az öncélú szót nem használnam annak ellenére sem, hogy minden tekintetben jócskán rászolgált a magas korhatárra. Kiváló dráma, de egyben pazar horror is: egyszerre szól egy kapcsolat elidegenedéséről, miközben válogatott pszichológiai hadviselést is folytat. Mindenképp nézd meg, ha bírod a lassan ható és kegyetlen pszichológiai terrort, de ne csodálkozz, ha a vetítés után alig tudsz majd kitámolyogni a moziból. A Fehér éjszakák joggal lesz a későbbiekben klasszikus és hivatkozási alap, Ari Aster megint nagyot alkotott.

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Az évtized 25 legjobb horrorfilmje

Mesteri néznivalók a rettegés kedvelőinek!

A magyar mozik is játsszák már végre Ari Aster rendező második alkotását, a hazánkban forgatott Fehér éjszakákat. Ennek apropóján elég bátor dologra vállalkoztam, nevezetesen arra, hogy rangsorolom az évtized eddigi 25 legjobb horrorfilmjét. Lássuk hát, mik voltak az utóbbi években a műfaj azon darabjai, melyek véleményem szerint magas minőséget képviseltek!

 

25.) Gonosz halott (2013)

Nagy meglepetésre remek lett a kultikus Sam Raimi-Bruce Campbell film újrafeldolgozása. A főszereplő már nem Ash, hanem egy lány (Jane Levy), de nem jött ki rosszul eme döntés. Inkább az első film komoly vérességet viszi tovább a remake, sikerrel.

 

24.) Hang nélkül (2018)

Talán az a legjobb Jonh Krasinski filmjében, hogy drámaként is erőteljes, nem csak horrorként. Egyedi megvalósítás jellemzi az alkotást, igazán torokszorító hangulattal bír az elejétől a végéig. Emily Blunt pedig mégis csak Emily Blunt… :)

 

23.) Bíborhegy (2015)

Guillermo del Toro gótikus-romantikus horrormeséje valami egészen egyedi és vizuálisan gyönyörű látomás volt, lenyűgöző megvalósításban. Tom Hiddleston és Mia Wasakiwoska is remekelt, sőt még Charlie Hunnan, a kemény motoros is szerepel egy keveset.

 

22.) It Comes at Night (2017)

Végig a feszültségre és nyugtalanításra épülő alkotásról van szó. A horror és poszt-apokaliptikus elemeket is magán viselő film sajnos nem került itthon mozikba, pedig érdekes szerzői darabról van szó.

 

21.) The Guest (2014)

Fogd az első Terminátort és a Halloweent, mixeld össze őket a ’80-as éveket megidéző retro hangulattal, s máris megkapod eme filmet! Igazán érdekfeszítő bűnös élvezet, sőt talán még annál is több!

 

20.) Nyers (2016)

Igazán beteg és nyugtalanító képsorokkal bíró műről van szó, így a gyenge idegzetűek messziről kerüljék el! A film egy érdekes, nem mindennapi témát dolgoz fel, az ínyenceknek nagyon ajánlom, ha van hozzá gyomruk persze.

 

19.) Házi őrizet (2014)

Eme egyedi alkotást csak a TV-ben lehet(ett) elcsípni itthon, de nem érdemes kihagyni. A darab a horror és a vígjáték határán egyensúlyozik, de végig izgalmas marad, s nem mindennapi élményt kínál.

 

18.) Sinister (2012)

Az első rész még nagyon tudta, mi fán terem a feszültség, ellentétben a másodikkal. Egyedi és vérfagyasztó atmoszféra, sokkoló képsorok, érdekes gonosz jellemzi ezt a hátborzongató darabot. Plusz egy remek Ethan Hawke.

 

17.) Valami követ (2014)

Ezt a horrort is nagyon felkarolták, de nem alaptalanul. Története teljesen abszurd és elborult, s közben sikerrel idézi meg a ’80-as évek hasonszőrű filmjeit. Nagyon nem való mindenkinek, de az ínyencek mindenképp nézzék meg, maradandó élménnyé válhat.

 

16.) Mi (2019)

Jordan Peele első rendezése, a Tűnj el se volt éppen semmi, de az azt követő munkája még annál is jobban tetszett! A Mi home invasion-moziként indul, de később annál sokkal több válik belőle, megfejelve szimbolikus mondanivalóval. Erősen jóféle!

 

15.) Green Room (2015)

Sajnos nem jutott el hazánkba, semmilyen formában. Pedig egy torokszorítóan izgalmas, nem finomkodó, de az öncélúságot mégis kerülő darab. Kellően egyszerű, de minőségi munka, ahol Patrick Stewart nem mindennapi gonosztevőt játszik.

 

14.) Démonok között (2013)

Az első rész tényleg elég ijesztő. Szerencsére nem a brutalitással, hanem a hangulattal sikerül megnyerniük a nézőt. Igaz történeten alapul, s ez csak még hatásosabbá teszi a filmet. Itt kezdődött az azóta több filmmel bíró The Conjuring-franchise.

 

13.) February (2015)

A film cselekményét egy kicsit nehéz követni a több idősík miatt, de annál jobban megéri! Nagyon atmoszférikus, rideg élmény lesz a néző jussa, amit sokan tartanak majd unalmasnak, pedig valójában egy nagyon összetett és különleges darab.

 

12.) Expedíció (2018)

Alex Garland, az Ex Machina rendezőjének alkotása számos kérdést felvet, sőt sikerrel idézi meg Lovecraft írásainak nyugtalanító hangulatát és stílusát! Szintén nagyon nem való mindenkinek, igazán különleges filmélményt jelent.

 

11.) Neon démon (2016)

Nicolas Winding Refn, a Drive direktora a Neon démon képében is egy összetett mesterművet alkotott meg. Vannak benne nagyon beteg és gyomorforgató képsorok, valamint érdemes figyelni Elle Fanning és Keanu Reeves kimagasló alakítására is.

 

10.) Apostle (2018)

A Netflixen elérhető alkotás sikeresen idézi meg a Vesszőből font ember és az anyám! stílusát is, de mindeközben cselekménye mégis eredeti és újszerű marad. A szimbolikus cselekmény számos érdekes kérdést felvet, érdemes jól figyelni végig!

 

9.) Vaksötét (2016)

Fede Alvarez rendező a Gonosz halott remake után ismét együtt dolgozott Jane Levyvel. Ennek eredménye pedig egy torokszorítóan izgalmas és feszült film, ahol a gonosz és a még gonoszabb közt végleg elmosódik a határ. Stephen Lang is kiváló volt!

 

8.) Az (2017)

Andy Muschietti alkotása bizonyítja, hogy egy horror is rendelkezhet hatalmas szívvel. Méltó módon adaptálták King írását a vászonra, az AZ igazi különlegesség a műfajban is. Idén jön a folytatás, már alig várjuk!

 

7.) Eksztázis (2018)

A botrányfilmes rendező, Gaspar Noé legújabb munkája egyszerre gyomorforgató és gyönyörű, nagyon egyedi élményt nyújtó alkotás. Szintén joggal érdemelte ki a magas korhatárt, így csak óvatosan! Mesteri, de nem szól mindenkinek.

 

6.) A ház, amit Jack épített (2018)

Na, itt van még egy direktor, akinek nevéhez fűződött már pár botrány! Sőt, ezen filmjéhez is: Cannesban számtalan néző hagyta el a film vetítését. Igaz ami igaz, véresen filozofikus moziról van szó, ami sok helyütt jócskán kegyetlen. Matt Dillon meg egy zseni!

 

5.) Anyám! (2017)

Csak akkor állj neki Darren Aronofsky ezen alkotásának, ha szeretsz gondolkodni és nem veted meg a szimbolikus cselekményeket sem. Az anyám! is tartalmaz pár durva és lélekromboló jelenetet, viszont az egyedi art-horrork kedvelői imádni fogják.

 

4.) A boszorkány (2015)

Sajnos hazánkba csak a Titanic filmfesztiválon vetítették Robert Eggers remekművét. Pedig egy kimagaslóan eredeti, izgalmas, szerencsére nem túl gyors horror, főszerepben a remek Anya Taylor Joy. Látnod kell, ha már unod a tucathorrorokat!

 

3.)  Mandy (2018)

Panos Cosmatos nézőket erősen megosztó, lázálomszerű és beteg filmje bizonyítja, hogy Nicolas Cage tud, ha akar. A Mandy lassú, ultra-erőszakos és stílusos, bizarr képi világgal rendelkező remekmű. Vagy odáig leszel érte, vagy a pokolba kívánod: középút nincs.

 

2.) Örökség (2018)

Ari Aster legelső rendezése sikeresen újította meg a zsánert! Lassan építkező élményről van szó, ami drámának is legalább annyira profi, mint horrornak. Jómagam a vetítés után köpni-nyelni nem tudtam, annyira hatásos és bőr alá kúszó élmény!

 

1.) Sóhajok (2018)

Luca Guadagnino két fontos dolgot is bebizonyított 2018 legjobb (horror)filmjében: egyrészt Dakota Johnson kiváló színésznő, másrészt pedig egy remake is lehet olyan jó, mint az eredeti. A Suspiria véres és bizarr művészfilm, ami torkon ragad és nem enged el 150 percig, egy igazi maradandó moziélmény.

 

Hamarosan érkezik az írásom a Fehér éjszakákról, tartsatok továbbra is velem!

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Thief (játékteszt)

Garrett, a mesterszarka kalandjai.

 

A játék főszereplője Garrett, aki nem éppen tisztességes módon, tolvajlással próbál meg boldogulni. Egy korrupt városban, ahol nagyon könnyű elbukni, minden rafináltságra és kitartásra szüksége van, ha életben akar maradni. Azonban Garrett és Erin, akit ő tanított meg a szakma fortélyaira, egyszer igen nagy bajba kerül, s a lánynak rejtélyes körülmények között nyoma vész. A mesterszarkának ki kell derítenie az igazat és megtalálni társát, de közben hamar elmerül a bűnös város titkai és mocskai közt…

A Thief egy korábban három részt is megért, kultstátuszt elért játéksorozat negyedik darabja, s egy reboot is egyben. A keményvonalas fanokat természetesen megosztotta a 2014-ben piacra került game. Jómagam nem játszottam a klasszikusokkal, így azokhoz mérni nem tudom. PS4-en játszottam végig, egy leárazás alkalmával sikerült hozzájutnom, nagyjából 700 (!) forintért.

Az egyértelmű, hogy nem a Thief az a game, amit több 100 óráig nyüstöl a játékos, mindazonáltal ennyiért bőven jó üzletnek bizonyult, hiányosságai ellenére is. Nagyjából 7-9 óra alatt lehet kivinni, ami nem túl sok, de cserébe a történet végig feszes és legalább nem tartalmaz sok üresjáratot. Ami a cselekményt illeti, jócskán klisés, de még így is elég élvezetes. Nem szabad tőle forradalmat várni a történetmesélés terén, de lekötött végig.

Más kérdés, hogy az írók a karakterekkel már nem törődtek ennyit, ami nem éppen korrekt dolog. Ott van az irányítható főhős, Garrett, kit nem sikerült túlságosan érdekessé tenni. Az egyik pillanatban még határozott, a következőben viszont már szinte egy riadt nyuszi. De még mindig nem ő a legrosszabb eset, ugyanis a társa, Erin egy abszolút idegesítő szereplő, szerencsére túl sokat nem látjuk.

Ami a játékmenetet illeti, a Thief FPS-nézetet használ. Alapvetően célszerű lopakodni, okosan bánni az erőforrásokkal, mert ha nem így teszünk, akkor a kelleténél nehezebb lesz a végigjátszás. Annyira nem kedvelem a sok sunnyogást és árnyékban gubbasztás, ezért néha leterítettem az össze ellenfelet. Rambo-üzemmódba azért nem érdemes kapcsolni, egyenként kell az őröket elcsalni és úgy már sokkal egyszerűbb.

A 8 fejezetet és egy prológust tartalmazó történtet során számos különleges nyilat használhatunk. Van itt szimpla sebzést okozó, tüzes, vizes, ilyesfajta „nyalánkságokra” kell gondolni. Érdemes őket használni, mert sok segítséget tudnak nyújtani. Persze két küldetés között érdemes alaposan feltölteni a készletet, hogy legyen is esélyünk az egyre nehezedő pályák során. Jó, nyilván nem egy Dark Souls-kategória a nehézség, de érdemes figyelni és okosan tervezni.

Két bossharc is helyet kapott a cselekmény vége felé: az első nem vészes, csak kicsit monoton, így ébernek kell lenni végig. Ami viszont az utolsót illeti, az valami botrányosan sikeredett, nem éppen fair a játékossal szemben. A „sima” ellenfelek persze könnyen legyűrhetők, csak nem akkor, ha négyen-öten üldöztek, mert akkor sok esély nincs. Itt nem olyan kedvesek az őrök, hogy megvárják, míg az egyik ütött (helló, korai Assassin’s Creed-részek), hanem egyszerre támadnak.

Maga a város egyébként nem túl nagy, de szabadon bejárható. Sajnos töltőképernyők elég gyakran megszakítják az élményt, de nem is rossz csak úgy mászkálni ide-oda. Az épületek tetején való mozgás elég jóféle parkour-élményt ad, ennek a mechanikája egész ötletes. Ami még iszonyúan tetszett, az a játék világa, hangulata. Erősen steampunkos az egész, s ötletes is. Eme dark fantasy-stílus pedig egyedi atmoszférát biztosít a Thiefnek, ez az egész tán legnagyobb erőssége.

Összegezve, érdekes próbálkozás az új Thief. Lényegében egy Dishonored-Assassin’s Creed klón az egész, de az egyes játékelemeket mégis érdekfeszítően használja fel. Igaz, nem túl hosszú a története, de amíg tartott, addig lekötött. Persze közel sem hibátlan élmény, ugyanis a story nagyon sablonos, ahogy a karakterei sem az igaziak. Játékmenete viszont élvezetes, dinamikus és működik. Más kérdés, hogy helyenként túlságosan nehéz, illetve az egész hatalmas cliffhangerrel ér véget, ami nem túl tisztességes dolog. Egyszer azonban megéri kipörgetni ezt a hangulatos kis steampunk-kalandot, már csak az egyedi világa miatt is. Egy leárazásig érdemes várni vele, mert akkor „fillérekért” jó vétel lehet.

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Az oroszlánkirály (kritika)

Természetfilm beszélő állatokkal.

Szimba, a kisoroszlán, Mufasa király fia. Idővel az lesz a feladata, hogy apja után ő is uralkodó legyen, s rendet tartson a népe között. Azonban Mufasa gonosz testvére, az ördögien rafinált és gonosz Zordon aljas tervet forral, minek segítségével át akarja venni az uralmat. A kis Szimba ekkor még nem is sejti, hogy mi készülődik a háttérben…

Nem írtam sokat a cselekményről, sőt csak spoilerek nélkül. Mindazonáltal, leírhattam volna akár az egészet is, hisz úgy gondolom, nincs olyan ember, aki ne ismerné az eredeti, 1994-es Oroszlánkirályt. Gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilmjéről van szó, ami mind a mai napig remek élményt nyújt, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Most pedig a Dumbó és az Aladdin után itt van a következő idei Disney-remake is.

Érdekes dolog az is, hogy az új változat akkor most mi is tulajdonképpen? Mert az biztos, hogy nem rajzfilm, ugyanakkor nem is teljes egészében élőszereplős, hiszen valódi embereket nem láthatunk benne, csak CGI-állatokat. A lényeg azonban, hogy működik-e a recept, érdemes megtekintésre az újrázás? Szerintem nem lett rossz az alkotás, ugyanakkor azt sem mondanám, hogy eléri az igazán jó kategóriát.

Kezdem a pozitívumokkal! Egyszerűen gyönyörű látvánnyal bír az egész film, tényleg remek érzés ránézni. Látszik, hogy törődtek azzal, hogy minden állat egyedi és eltérő legyen, s rendben vannak gyakorlatilag az utolsó szőrszálig. Maguk a tájak is tetszetősek persze, az operatőri munka is egész korrekt színvonalú. Sőt, Jon Favreau direktor (Vasember 1-2, a 2016-os A dzsungel könyve) tisztességgel elvégezte a munkáját, profin rendezte meg a látottakat. Mondjuk sejtettem is, hogy ezek a mozi erősségei lesznek, az ellenkezőjén lepődtem volna meg.

Azért az több mint érdekes, hogy Favreau nyilatkozta, hogy a ’94-es klasszikustól némileg eltérő élmény lesz a film. A cselekmény azonban ugyanaz: gyakorlatilag a Hamlet matiné verziója, gyerekeknek is érthető módon előadva. Azonban az tény, hogy az új változat egy az egyben azt mondja fel, amit a régi. Azért nem bántam volna, ha futja valami érdemleges újításra is, hisz hiába kötöttek le a látottak, végig úgy éreztem, hogy Hollywood végleg kezd kifogyni az eredetiségből. Ott van például a Christopher Robin vagy a Dumbó, amik tovább bővítették az eredeti rajzfilm világát, de mégsem szolgai másolatok voltak: róluk kellett volna példát venni!

Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy nem szép dolog, hogy ugyanazt akarja a Disney ismét eladni a népnek. Persze kérdés sem lehet, hogy az év egyik box office szenzációjával van dolgunk, írjon róla akárki akármit. Kicsit elkeserítő, de tényleg csak fogták a zseniális eredeteit, majd azt újra eladták. Minek ide kreativitás, ha a lóvé így is, úgy is dől? Igaz, beismerem, hogy ez a verzió fél órával hosszabb, de ez nem volt túl bölcs döntés, lévén az összes „ráadás” feleslegesnek érződik.

De legyen a látvány akármennyire is pazar, ez inkább csak technikai erőfitogtatásnak érződik. Biztos vagyok abban, hogy BD és UHD-lemezeken is gyönyörű lesz majd a kép, de végig úgy éreztem, hogy egy természetfilmet nézek, csak ebben az állatok beszélnek meg énekelnek is. Gyönyörű a külcsín tehát, de egy dolog azért durva volt: az állatok arcán semmi érzelem nem látható szinte. Mind néz előre „sztívönszegálos” határozottsággal, de arcukon nyoma sincs bánatnak, félelemnek, dühnek vagy örömnek.

Persze nem is vártam, hogy egy több Oscar-díjas színész eszköztárával bírjanak az egyébként elég cuki CGI-állatkák, de azért ez így csöppet kevés. Sajnos szinkronnal láttam a filmet, pedig az eredeti változatban elég nagy nevek szólaltatják meg a karaktereket: többek között Donald Glover, Beyoncé, Seth Rogen, Chiwetel Ejiofor és James Earl Jones. Maga a magyar szinkron egyébként nem túl acélos, alsó középkategóriás, a kölyök Simba hangja pedig végtelenül idegesítő.

Összegezve, nem mondanám rossz filmnek ennek ellenére sem az új Oroszlánkirályt, de nem is lesz életem legmeghatározóbb moziélménye, s akkor még enyhén fogalmaztam. Újításra nem futotta, ami meg a film erőssége, azt már mind tartalmazta a ’94-es klasszikus is. Persze a hangulata így is megkapó tud lenni helyenként, Timon és Pumba párosa pedig most is erősen odateszi magát. A csodás látványért érdemes moziban nézni, hisz ez a fő erőssége, minden más tekintetében az eredeti újramelegítése. Azt pedig tudjuk, hogy a mikrózott étel közel sem olyan finom, mint a friss. Az oroszlánkirály csődtől azért messze van, egyszeri megtekintésre bőven alkalmas, de az elvárásokat érdemes a kezdés előtt alacsonyra helyezni.

 

Értékelés:60%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Örökség (kritika)

Vérfagyasztó családi dráma horrorköntösben.

Jövő héten érkezik kritikám Ari Aster második rendezéséről, a Fehér éjszakákról. Addig olvassátok el, mit írtam a direktor első filmjéről, a műfajt alaposan felforgató Örökségről!

 

A történet szerint meghal a család öreg nagymamája. Ő azonban fájdalmas „örökséget” hagyott a családra, ami egy idő után a felszínre fog kerülni. Az addig tán összetartó családi idill pillanatok alatt semmivé válik, hisz valószínűleg előtte is csak álca volt csupán. A legborzasztóbb dolgok pedig csak ezután következnek…

Mit szólnátok, ha kapnátok egy olyan, tényleg extrém sokkoló horrort, amiben egyszerre fedezhetőek fel stílusjegyek olyan klasszikusokból, mint az Ördögűző vagy a Rosemary gyermeke, de mégis meg tud állni a saját lábán, sőt sikeresen tudott megújítani egy műfajt, ami addig pár kivételtől eltekintve csak takaréklángon égett?

A jó hír az, hogy az előző mondatban felvázolt film létezik: Örökség a címe, s tavaly a hazai vásznakat is megjárta. Ez meglepő, de örvendetes tény, az A24 stúdió eddigi magas minőséget képviselő horroralkotásai (A boszorkány, Green Room, It Comes at Night) ugyanis sorra kerültél el kis hazánk filmszínházait. Az Örökségre viszont már szerencsére mi, magyarok is jegyet válthattunk.

Azért írtam egyébként ennyire spoilermentesen le a történetet, mert eme film esetében tényleg nem árt vigyázni: ne nagyon olvasgassunk előtte a neten semmit (főleg ne hozzászólásokat), akkor lesz teljes az élmény. Hisz akkor minden fordulat tényleg meglepetés marad, azokból pedig lesz nem is kevés, ezt az egyet megígérhetem.

Érdekesség, hogy a filmet adták 2018 elején a Sundance fesztiválon is, ahol zajos sikert aratott, sokan azonban alig bírták idegileg a filmet. Tény, hogy az elsőfilmes(!) rendező, Ari Aster munkája kíméletlenül rátelepszik a nézőre: azt venni észre, hogy a bőr alá kúszik. Sokáig csak sejtet, lassan adagolja az egyre kegyetlenebb történéseket, de ez nem gond, sőt: az első 90 perc gyakorlatilag egy családi dráma, amit megmutatja a karakterek érzelmeit és lelki világát, valamint a köztük zajló ellentéteket is.

Ennek ellenére az alkotás már alig fél óra alatt lép egy piszok merészet, egy olyat, amit sok mozgókép végső nagy fordulatnak sem merne bevállalni. A borzasztó dolgok viszont még csak ezután jönnek! Felhívnám a figyelmet, hogy gyenge idegzetűek semmiképp se nézzék meg a filmet, mert ha nem vigyázol, a látottak még napokig veled maradhatnak!

Ugyan nagyon kevés a vér, jumpscare pedig abszolút nincs, a természetfeletti pedig nem úgy kerül a képbe, ahogy általában: de a lényeg az, hogy egy piszok megrázó alkotás az Örökség. Csak és kizárólag saját felelősségre, haladó horror kedvelőknek tudom ajánlani. De lesznek dolgok, amik még őket is kikészítik majd. Sok képet a néző nehezen tud majd feledni a megtekintés után, csak óvatosan. Én szóltam! Az atmoszféra is páratlan, az operatőri munka pedig szintén egyedi és kimagasló munka.

A színészi játék elsőrangú, horrorban ilyen jól ritkán játszanak a szereplők. Gabriel Byrne és Alex Wolff is zseniálisan volt, de a két hölgyet külön is kiemelném. A nagyon fiatal Milly Shapiro egész elképesztőt alakított, ami meg Toni Collettet illeti… annyira megérdemelte volna az Oscart, de legalább egy jelölést! Vicc, hogy szinte teljes egészében mellőzik a horror műfaját, pedig 2018-ban iszonyú erős évet zárhatott a műfajt (Suspiria remake, Apostle, Hang nélkül, stb...)

Összegezve, az Örökség egy ritka élmény. A horror műfajába rengeteg újdonságot hozott, ilyen egy kegyetlen és bevállalós film. De mint mondtam, csak óvatosan, megrázó tud lenni keményen. Az atmoszféra verhetetlen, de szükség lesz a néző agyára is: figyelni kell minden egyes másodpercben, úgy azért összerakható a történet. A legérdekesebb az, hogy az alkotás úgy idéz meg pár klasszikus horrort, hogy közben mégis a saját eredeti útját járja, s közben elvezet minket a pokol legkénkövesebb bugyraiig. Így lett Ari Aster, elsőfilmes rendező alkotása az évtized egyik legjobb horrorfilmje!

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Übergáz (kritika)

Szerencsére nem méltó a címéhez!

Adott egy zsaru, Vic (Dave Bautista), aki egy gonosz drogbárót próbált meg kézre keríteni, de nagyon rosszul végződött az eset. Nem elég, hogy a rosszarcú (Iko Uwais) meglógott, de még a társával is végzett. Később, mikor előrelépés történik az ügyben, Vic nem habozik sokat, folytatja a nyomozást. Ettől az sem tántoríthatja el, hogy nagyjából semmit sem lát, mivel nemrég szemműtéten esett át. Nem tehet mást, bepattan egy taxiba, amit Uberrel rendelt meg. A gyanútlan sofőr, Stu (Kumail Nanjiani) csak egy ötcsillagos fuvart akart lebonyolítani, mégis egy drogbáró utáni hajsza kellős közepébe keveredik.

Talán a ’90-es években volt a legmenőbb a buddy movie műfaj, vagyis a haverfilm. (Toplistát is írtam róla, ITT.) Az elmúlt években nem túlzottan sok ilyen jellegű alkotás készült, nagyjából csak a Rendes fickók és a Sokkal több mint testőr jut eszembe. Ezért is vártam nagyon ezt a filmet, mert alapvetően kedvelem eme stílust, hisz sok lehetőség rejlik benne.

Számítottam arra, hogy a látottak nem lesznek olyan ikonikusak, mint mondjuk egy Halálos fegyver. Mikor beültem az Übergázra, arra gondoltam, hogy bőven elég, ha szórakoztat és kikapcsol addig a 90 percig, míg tart. Ahhoz képest, egészen kellemes meglepetés ért, hisz az a formula, amit Michael Dowse rendező (The F Word) használ, minden egyszerűsége ellenére is működik.

Maga a történet nem túl maradandó kategória, körítésként szolgál csupán. Azt nem lehet mondani, hogy nincs, mert túlzás volna, mindazonáltal nem jobb vagy rosszabb, mint egy átlagos akció-vígjáték. Viszont nagy pozitívum, hogy a két főszereplő karakter érdekesen lett megalkotva. Hiába testesítenek meg mindketten egy klisét, attól még nagyon is szórakoztatóan használják fel őket.

Ott van Vic, a nagydumás, kemény zsaru, aki nem ismer lehetetlent. Előbb beszél, aztán csak talán gondolkozik, ő a csapat „nyers erő” része. Bárkinek nekimegy, ha a helyzet úgy kívánja, nem ismer félelmet. Vele ellentétben, Stu csak egy békés, ámde bátortalan taxisofőr, mint Dopinder a Deadpool-filmekben! Ők ketten természetesen fura csapatot alkotnak, azonban végeredményben remekül egészítik ki egymást.

Az a bajom a legtöbb mai vígjátékkal, hogy vagy egy nagyon alacsony, dedós Adam Sandler-színvonalat képviselnek, vagy  pedig épp ellenkezőleg, csak a szitkozódásokkal és a hamis keménykedésekkel operálnak. A jó hír az, hogy az Übergáz visszament úgy nagyjából a ’90-es évek elejére, ami a stílust illeti: igazi oldschool szórakozást szolgáltat ugyanis az arra fogékony nézőknek. Nagyon örültem annak, hogy a viccesnek szánt részek az esetet nagy többségében tényleg humorosak voltak, de nem erőltetetten.

Ezen felül, a menühöz jár még pár kreatív beszólás is, valamint nem felejtették el a pofás akciórészeket sem. Mindehhez adtak egy nagyon kevés drámát is, de tényleg éppen csak annyit, hogy működjön, s ne legyen tolakodó. A filmen látszik, hogy nem sokat költöttek rá, de ez nem zavaró egyáltalán. Bőven elég pár csihi-puhi, meg Los Angeles hangulatos városa ahhoz, hogy a mozi lekösse a néző figyelmét végig. 90 perc az egész (vagy annyi se), de nem is ül le, végig izgalmas marad.

Dave Bautista most tényleg odatette magát! Jól állt neki a szerep, tényleg szinte rá is szabták. Nem értem, hogy ő mit keres egy olyan szennyben, mint a Szupercella 3, mert többre is képes. Persze nyilvánvaló, hogy soha nem lesz belőle De Niro vagy Al Pacino, de egy Stallone vagy Schwarzenegger-kaliberű akciósztár simán válhat belőle, van érzéke a dologhoz. Kumail Nanjaini (Rögtönzött szerelem) pedig tehetséges komikus, ezen képességét pedig itt is sikeresen kamatoztatta. Mellékszerepben feltűnik Mira Sorvino (Jackie Brown) és Karen Gillan is (tiszta Galaxis őrzői-parti ez a film: Drax és Mantis együtt támad!), valamint Stewe Howey, aki ismét bizonyítja a Shameless után, hogy nincs olyan kacagtató őrültség, amiben ő ne lenne benne.

Összegezve, jó szórakozást nyújtott az Übergáz. Nem szabad arra számítani, hogy feltalálja a spanyolviaszt, de kellően stílusos és mindvégig jólesik nézni. Semmi rendkívüli, de az a már unalomig ismert hozzávalókat hozzáértő módon használják fel: egy kis adok-kapok, pár aranyköpés, na meg két teljesen eltérő, de bőven kedvelhető főszereplő. Maga a cselekmény abszolút nem újdonság, ahogy a főgonosz is lehetett volna sokkal acélosabb azért, mert ő felejthető kategória, szőke Iko Uwais ide vagy oda. De így is kellemes élmény volt az Übergáz, mert nem akar többnek látszani annál, ami: egy szórakoztató, lendületes és vicces mozi, ami pazar kikapcsolódás lehet egy nehéz nap végén. Néha pedig ennyi bőven elég, sőt megkockáztatom leírni: a buddy movie műfaj nem halt ki végleg! Jöhet a folytatás?

 

Értékelés:75%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A 10 legemlékezetesebb haverpáros a vásznon

Halálos fegyverek és rendes fickók.

Már mozikban az Übergáz (Stuber), hamarosan várható róla a kritikám! Az előzetesek szerint pedig működőképes lesz az összhang Dave Bautista és Kumail Nanjiani között. Ennek örömére pedig úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm a 10 legjobb haverpárost, akik így vagy úgy, de maradandót alkottak. Igyekeztem nem csak a haverfilmek világából válogatni, mivel értelemszerűen nem csak a buddy movie műfaj termelt ki két emlékezetes havert. 

(Bud Spencer-Terrence Hill filmek azért nincsenek, mert most leginkább az amerikai produkcióban készült alkotásokból válogattam. Meg különben is, csak az ő filmjeikből is össze lehetne állítani egy top 10-es listát. Lehet, hogy erre még sor is fog kerülni!)

 

10.) Samuel L. Jackson és Ryan Reynolds (Sokkal több mint testőr, 2017)

 Nagyjából két éve debütált a Sokkal több mint testőr, ami korrekt módon idézte meg a régi haverfilmek stílusát. Reynolds és Jackson pedig remekül egészítette ki egymást, a mozi érezhetően azért működött, mert ők ketten hozták a szokásos nagy formájukat.

 

 

9.) Will Smith és Tommy Lee Jones (Men in Black-filmek, 1997-2013)

 J és K ügynök számára nem létezik megoldhatatlan ügy, vagy éppen megölhetetlen idegen létforma! Smith hozta saját magát, a hiperaktív és lelkes ügynököt, míg Jones sokkal inkább nyugodtabb, tapasztalt karaktert formált meg. De hogy jól tették a dolgukat, az biztos!

 

8.) Jackie Chan és Chris Tucker (Csúcsformában-filmek, 1998-2007)

Úgy hiszem, ezt a filmtrilógiát a legtöbben ismerik és szeretik is. Szerintem is korrekt néznivalók, de ami a leginkább emlékezetes lesz, az a két nyomozó, és a köztük lévő baráti rivalizálás. Könnyed kis buddie movie hármas.

 

7.) Jon Voight és Dustin Hoffmann (Éjféli Cowboy, 1969)

Ez a klasszikus egy húsba vágó dráma. A legfontosabb dolog itt is az volt, hogy Voight és Hoffmann kiválóan alakítottak, s megmutatták, hogy ebben a műfajban is helye van a haveri kötelékeknek.

 

6.) Channing Tatum és Jonah Hill (21-22 Jump Street, 2012-14)

Szóba került, hogy majd a harmadik rész, ami nem is gond, mivel az első kettő is élvezetes. A két színész elsőre teljes ellentéte egymásnak, valójában viszont a való életben is jó barátok. S ez a játékukon is meglátszik szerencsére.

 

5.) Will Smith és Martin Lawrence (Bad Boys-filmek, 1995-2003)

Voltak idők, mikor még Michael Bay is tudott kellemes filmeket készíteni. A két Bad Boys is közéjük tartozott, mivel hogy remek néznivaló volt, jó kikapcsolódás. Smith és Lawrence szócsatái pedig viccesek voltak, ahogy az akciók során sem vallottak csalódást.

 

4.) Nick Frost és Simon Pegg (Haláli hullák hajnala, 2004 )

Mit tesz két brit jómadár, ha nyakukon a zombi-apokalipszis, de erről eddig maximum egy videojátékban hallottak? Először megijednek, aztán pánikba esnek, végül totális túlélő üzemmódba kapcsolnak. Teszik mindezt  egyedi módon, Edgar Wright pazar stílusában megrendezve!

 

3.) Kurt Russell és Sylvester Stallone (Tango és Cash, 1989)

A 80’as évek egyik vicces és akciódús haverfilmje volt a Tango és Cash, mely még mindig legalább olyan pörgős és korrekt. Kurt Russel és Sylvester Stallone pedig olyan remek csapatot alkotnak, hogy én szívesen megnéznék egy folytatást is.

 

2.) Ryan Gosling és Russel Crowe (Rendes fickók, 2016)

Az utóbbi évek legjobb haverfilmje minden kétséget kizáróan a Rendes fickók volt. A két remek színész elképesztő párost alkotott a vásznon, amit öröm nézni, Shane Black ismét nagyot alkotott. Csak jöjjön a folytatás, s legyen legalább ilyen cool!

 

1.) Mel Gibson és Danny Glover (Halálos fegyver-filmek, 1987-1998)

Az abszolút elsőszámú kedvenc párosom a műfajban! Két eltérő személyiségű, de remek karakter egészíti ki egymást, tényleg első osztályúan. A Halálos fegyver mind a négy része igazi bűnös élvezetet jelenet nekem, de a  személyes kedvenc értelemszerűen a legelső rész.

 

Ha tetszett a toplista, kövesd az oldalt a Facebookon is!

Hamarosan érkezik a kritikám az Übergáz című filmről, olvassátok el majd azt is!

 

Szupercella 3: Az Ördögverem (kritika)

Csak egy újabb videóra gyártott, kínos tucatszemét.

Az első és második részről ITT írtam.

 

Ray Breslin (Sylvester Stallone) továbbra sem élvezheti békében a nyugodt napokat. Megbízzák azzal, hogy hozza ki egy ismert tech mogul elrabolt lányát egy Lettországban található földalatti börtönrendszerből, az Ördögveremből. Breslin már épp nekilátna a küldetésnek, mikor személyesebb irányt vesznek a dolgok: a barátnőjét is elrabolták és ott tartják fogva. Így hát Breslin összeszedi a régi csapatot, hogy elvégezzék a feladatot.

Az első Szupercella nagyon korrekt kis akciómozi volt 2013-ban: egy igazi régivágású, tökös darab. Teljesült benne a műfaj kedvelőinek egyik legnagyobb álma, hisz Stallone és Schwarzenegger együtt apríthatta benne az ellent. A tavalyi folytatás viszont rosszabb tán nem is lehetett volna. Egy direkt DVD-re gyártott, kínai pénzből finanszírozott fércmunka volt, amiből érthető módon az egykori Terminátor már nem is kért. Sly már inkább ráfázott, sőt ő ebben a harmadik részben is szerepet kapott.

Talán akkor már nem is meglepő, hogy Az Ördögverem alcímű epizód is kínai lóvé támogatásával láthatott napvilágot, sőt a legtöbb országban ez is egyből videós premiert kapott. De nem hazánkban, nálunk gyöngyvásznon látható ez a… csoda. A rendezői székben az egykor szebb napokat látott és jobb alkotásokat dirigáló John Herzfeld (15 perc hírnév, 2 nap a völgyben) foglalhatott helyet.

Nem vagyok én a kelleténél szigorúbb ítész, így kezdjük is a pozitívumokkal! Jé, itt már olyan is van? Ennek szerintem mindenki tud örülni, aki látta a második részt. Az Ördögverem ugyanis nem egy nézhetetlen film, csak éppen iszonyú rossz. Amint meglátjuk a stáblistát, addigra a szerencsésebbek már el is felejthetik, hogy látták ezt a filmet. De még mindig elviselhetőbb, tolerálhatóbb, mint a tavalyi, Hades alcímű rész.

Itt sem tették sokkal magasabbra tehát a minőséget ettől még. A Szupercella kettőt jellemző egyszerre retro és futurisztikus, nagyon kínosan festő látványvilágát ezúttal sokkal átlagosabbra cserélték. Az a legviccesebb az egészben, hogy a börtön, az Ördögverem szó szerint nevetségesen néz ki. Olyan volt az egész, mint egy kelet-Európai rabszolgakereskedő gigantikus pincéje, ahová még takarítani sem jár be senki.

Így tehát a komplexum nem vészjósló vagy elrettentő, sokkal inkább olcsó, jellegtelen és még csak távolról sem kelti egy dutyi benyomását. Kapunk egy csomó pusztakezes verekedést, erre kellettek a kínai kollégák, de az igazság az, hogy ezek annyira unalmasak és műviek, hogy szerintem senki érdeklődést nem tudják úgy másfél percnél tovább fenntartani.

Azt írtam a második résznél, hogy a látványért valószínűleg egy nem túl lelkes hobbiinformatikus felelhetett. Nos, most se sokkal jobb a helyzet. Volt egy jelenet, ami annyira rosszul nézett ki, hogy bárki észreveszi, hogy itt valami nincs rendben. Ez még ahhoz képest is kínos, hogy a világ legtöbb részén egyből DVD és BD-lemezeken adták ki a filmet.

Az legalább jó hír (talán), hogy Stallone (Creed 2) többet szerepel, mint az előző részben. Azért örültem neki, mert minden unottságával együtt is inkább nézem őt az akciók kereszttüzében, mintsem a „névtelen” kínai kollégáit. Sajnos azért most sem maradtak ki ők. Azonban Slynak üzenem, hogy ez a vacak csak akkor lesz elnézve, ha a Rambo V-ben odateszi magát ősszel. Dave Bautista (Bosszúállók: Végjáték) nem sokat szerepel, mindazonáltal viccnek érződik az a nemrég tett nyilatkozata, hogy ő nagy rendezők komoly alkotásaiban akar szerepelni. Hát, ez nem az az irány, Bautista úr. Őszintén reménykedem abban, az Übergáz jobban sült el (kritikám róla hétfőn várható).

Összegezve, a Szupercella 3 egy rossz film, ehhez kétség sem férhet. Nézzétek el nekem, hogy az elején nem igazán tértem ki a cselekményre vagy a szereplők jellemére, de ennek oka van: itt nagyjából egyik sem található meg. Ami meg nincs, arra nem érdemes ennél több szót, karaktert vesztegetni szerintem. Az Ördögverem nem látványos, mellőzi az izgalmakat, még csak a bűnös élvezet szintjét sem éri el. Sly többet szerepel, mint az előzőben, s próbálja menteni a menthetőt. Inkább kevesebb, mintsem több sikerrel, mindazonáltal tény, hogy jobban sikerült a film, mint a Hades. Azért remélem, hogy ez volt az utolsó Szupercella, ennek így már semmi értelme. Ennél többet érdemelne a rendező, Sly meg főleg. Sőt, mi nézők is.

 

Értékelés:35%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Szupercella 1-2 (duplakritika)

Egy jóleső bűnös élvezet és minősíthetetlen folytatása.

 

Holnap a magyar mozikba is megérkezik a Szupercella harmadik része. Egy kicsit fura dolog ez egyébként, mivel már a második is a legtöbb országban DVD és streaming-premiert kapott, ahogy ez a legújabb is. Ennek ellenére, hazánkban mozis debütálást kapnak. Hogy ez mennyire jó, azt már mindenki döntse el maga. A kritikám holnap érkezik a harmadik epizódról: szinte semmit nem várok tőle, hátha akkor nem lesz akkora csalódás, mert sajnos az előzetes alapján elég alacsonyan van az a bizonyos színvonal. Addig is, olvassátok el, mit gondolok az első két részről, csütörtökön pedig már az újról is véleményt nyilvánítok.

 

Szupercella (2013)

 

Ray Breslin (Sylvester Stallone) börtönök biztonsági rendszereit teszteli, mindig a lehető leghatékonyabb módon igyekszik megszökni. Eddig sikerrel járt. Most azonban egy, az eddigieknél jóval nehezebb megbízást kap: egy Sírkő nevű komplexum „eszén” kellene túljárnia, azonban hamar szembesül vele, hogy ez tényleg nem lesz olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt eleinte gondolta. Hamarosan találkozik Rottmayerrel (Arnold Schwarzenegger), aki segít neki a terv végrehajtásában. De vajon tényleg van kiút?

Ugye mindenki emlékszik a ’80-as, ’90-es évek nagy akciófilmjeire? Tudjátok, történet az nem nagyon van, összetett karakterek sem, viszont akad benne adrenalintól túltengő, kigyúrt főhős, pár vicces egysoros, illetve néhány jól kinéző akciójelenet. Ami azt illeti, a Szupercella éppen egy ilyen film, csupán annyi a különbség a fent írtakhoz képest, hogy itt mindjárt két izompacsirta főszereplő is akad.

Stallone és Schwarzenegger sokáig riválisok voltak: mindketten ugyanabban a műfajban próbáltak érvényesülni, s fűződik is a nevükhöz pár ikonikus karakter/film. Előbbinek ott van Rambo, Rocky és Kobra, míg utóbbinak a Terminátor, a Predator vagy Az utolsó akcióhős. Most pedig úgy hozta a sors, hogy ők ketten egyesítik erejüket, hogy elhozzák a nézőnek a Szupercellát, ami éppen olyan, mint a hőskor műfajbéli darabjai.

A történet az tényleg annyira összetett vagy bonyolult, hogy nagyjából egy szalvétán is elférne. Karakterfejlődés? Az meg ide minek? Milyen Pokémon az? De a viccet félretéve, a Szupercella tényleg egy nagyon oldschhol élmény, annak minden hátrányával és előnyével együtt. A jó hír az, hogy ez a film többé-kevésbé még így is működik.

Senki sem fogja szerintem a legnagyobb kedvencének titulálni, meg a díjszezon esélye se lesz, de nem is ez a feladata. Inkább annyi, hogy szórakoztasson, lekösse a néző figyelmét addig, amíg tart. Ez pedig sikerül is neki. A Szupercella ugyanis egyike azoknak a bűnös élvezeteknek, amik nagyon jól tudnak esni, ha éppen nem vagyunk olyan passzban, hogy egy komolyabb agymunkát igénylő darabra essen a választásunk.

Ezzel azonban tényleg nincs semmi baj, hisz kategóriájában egy roppant mód korrekt kis alkotásról beszélhetünk. Tényleg ennyi a recept, semmi több: leülni elé egy unalmas este a TV/BD-lejátszó elé, kézben egy finom itallal, s akkor egész jól tud esni. Így tényleg működni fog az élmény, hisz valljuk be, nem mindegyik film azért készült el, hogy letaroljon mindent és mindenkit az Oscaron. De ez nem is gond.

Sőt, ami azt illeti, elég jó kis egysorosok vannak itt. Emellett a látvány is teljesen elfogadható kategória. Látszik, hogy nem költötték rá a világmindenség összes pénzét, de vegyük úgy, hogy a régisulis élményhez ez éppen úgy hozzátartozik, mint az akció, a két főszereplő és az „egyszer volt, hol nem volt” kategóriás cselekmény.

Mert az igazság az, hogy ez a két nagy név "műsora" most. Stallone és Schwarzenegger pedig mindent meg is tettek, amit csak az egyszeri néző elvárhatott tőlük. Két hatalmas ikonról van szó, így jó őket egy filmben látni, mert tényleg az akció műfajának nagy arcai ők, kiknek munkásságát rengeteg ember kedveli. A rendezés egyébként korrekt iparosmunka. Mikael Hafström tisztességgel megtette a dolgát: annál se többet, se kevesebbet.

Összegezve, az első Szupercella egy végtelenül korrekt bűnös élvezet. Igaz ami igaz, története alig van, karakterei papírmasék, mindazonáltal szerintem itt nem is ígérték ennek az ellenkezőjét. Csak jópofa akciót, két szerethető főszereplőt, illetve menő dumákat. Ezeket pedig a Szupercella tényleg hozza is. Ha nem várod el a világ legösszetettebb cselekményét, s még a ’80-as évek akciófilmjeit, valamint Stallone és Schwarzenegger munkásságát is kedveled, akkor egy esélyt nyugodtan adhatsz a Szupercellának.

 

Értékelés:65%

 

 

 

Szupercella 2: Hades (2018)

Évek teltek el az első rész eseményei után. Breslin (Sylvester Stallone) sikeresen megszökött a börtönből, de utána sem maradt tétlen: létrehozott egy saját csapatot, akik arra szakosodnak, hogy ilyen csúcsszuper börtönökbe törnek be, hogy kiszabadítsák azokat, akiknek nem kellene ott lenniük. Amikor a csapat egyik tagja eltűnik (mivel a Hades nevű börtönkomplexumba vitték), Breslin nem tehet mást, mint a segítségére siet…

Nem örülök annak, ha rossz élményről kell írnom. Egyrészt, senki nem szeret legalább másfél órányi szemetet nézni, másrészt rövid az élet, érdemesebb inkább az értékes, stílusos vagy legalább minimálisan is szórakoztató filmeknek bizalmat szavazni. A Szupercella második része, mondhatni folytatása viszont nem ilyen. Pedig az első rész sem volt egy forradalmian újszerű film, mégis szívesen néztem meg. Nem volt világmegváltó alkotás, de azért bőven szállított egy korrekt színvonalat. És hogy mi a helyzet a folytatással, ami a Hades alcímet kapta?

Azt kell mondanom, díjat kap tőlem (de nem éppen egy olyat, aminek örülhetne): szerintem ez a förmedvény egyike minden idők egyik legrosszabb folytatásának. Akkor se nézzétek meg, ha a mozi előtt ingyen osztogatják rá a jegyeket, sajnos annyit sem ér. Sok országban világszerte (köztük például Amerikában is) egyből a DVD/BD verziók váltak elérhetővé, nem küldték nagy számban mozikba. Tudjátok mit? Jó tették. Ez a sz@r ugyanis egyáltalán nem való a nagyvászonra.

Nem értem, miért kellett ennek a filmnek elkészülnie. Nem csak hogy felesleges, de egyenesen szánalmas folytatás. Érdekesség, hogy nagyrészt kínai pénzből készült el, így ne számítsunk arra, hogy sokat láthatjuk a plakáton virító sztárokat. Nem, éppen ellenkezőleg. (Habár hozzá kell tennem, hogy ezt a filmet még ők sem tudják megmenteni, s ez nem változott volna akkor sem, ha több játékidőt kapnak).

Sly jó ha 20 percet kap, de igazság szerint nincs is szüksége neki arra, hogy többet szerepeljen. Világos, hogy ezt a szerepet csak a pénzért vállalta. A legendás színész, az ikon, Rocky Balboa avagy John Rambo pedig az esetek többségében nem is tesz mást, mint unottan bámul a kamera elé.

Habár valószínűleg én sem tettem volna másképp, ha meglátom azt a forgatókönyvet, amit eme filmhez írhattak. (Vajon volt egyáltalán forgatókönyv?) Dave Bautista sem kap több szerepet, s ő sem most fog meggyőzni minket arról, hogy tud színészkedni. Az urak csak a fizuért jöttek most valószínűleg.

Továbbá az sem segít a Szupercella folytatásán, hogy a CGI rém nevetséges, komolyan mondom hogy ilyen minőséget bármilyen hobbiinformatikus össze tudott volna hozni.

A történet az „kincs ami nincs” kategória, a karakterek közti dialógusok pedig egészen nevetségesek. Természetesen ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy Schwarzenegger már nem kért a „mókából”, biztos, hogy a helyében én sem írtam volna alá erre a borzalomra. Hajaj…

Összegezve, a Szupercella 2: Hades egy nézhetetlen film. Ha kellemesen akartok tölteni egy másfél órányi időt, akkor kérlek benneteket, hogy semmiképp se ezt a fost válasszátok. Nincs indok arra, hogy valaki ezért pénzt adjon. Mint mondtam, a látvány nevetséges, épkézláb történetet vagy karaktereket még csak véletlenül se várjunk. Nincs ebben a mozgóképben gyakorlatilag semminek sem értelme. Az első bűnös élvezetnek még korrekt volt, ez már annak sem az. A két nagy nevet, akikkel reklámozták pedig alig-alig láthatjuk. A Szupercella 2 a 2018-as év egyik (ha nem A) legrosszabb filmje. De hogy álljon itt valami pozitívum is: másfél óra, s szenvedéseink véget érnek. Ne nézzétek meg. Komolyan, nem biztos hogy az elmúlt években készült ennél rosszabb folytatás.

Értékelés:20%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

A harmadik részről holnap érkezik tehát a kritikám, tartsatok velem továbbra is!

 

Stranger Things 3. évad (sorozatkritika)

Visszatérés Hawkins városába.

 

Az első és második évadról ITT olvashattok.

 

Beköszöntött 1985 nyara, a hawkinsi fiatalok pedig megpróbálnak minél többet kihozni a nyárból. Megnyílt a városban a pláza, mozival és minden egyéb földi jóval, ami egyben a kis csipet-csapat gyülekezőhelyévé vált. Az élet azonban nem maradt ugyanolyan, mint előtte: a négyfős "galeri" már kiegészült El (Millie Bobby Brown) és Max (Sadie Sink) személyével. Beléptek a tinikorba, nem gyerekek többé, aminek nem mindenki örül, főleg Hopper seriff (David Harbour) sem, aki egyfajta fogadott lányának tekinti Elt. Azonban a gonosz nem tűnt el végleg Hawkins városából, hiába harcoltak ellene mindannyian…

2016-ban a Netflixen egy csodálatos, retro szellemben fogant sorozat látott napvilágot. A Stranger Things azért volt telitalálat, mert tökéletes módon idézte meg a filmek hőskorát, a ’80-as éveket, nem is kicsit merítve Steven Spielberg varázsából és Stephen King stílusából. Aztán jött a második szezon, ami legalább annyira pazarul sikerült, sőt még csöppet emelte is a téteket. Ezek után biztos voltam abban, hogy a Duffer-tesók sorozata harmadjára sem okoz csalódást.

Ez pedig így is lett. Ennek nagyon tudok örülni, hisz az első két szezon elérte nálam, hogy a legnagyobb kedvenceim között emlegessem ezen szériát. Olyan szinten vártam tehát a folytatást, hogy már szinte a centit vágtam. Az új évad nyolc részes, s igazából ez az egyetlen fő negatívuma is egyben: olyan szinten zseniális élmény, hogy ezt az adagot iszonyú hamar lehet ledarálni, s utána várni a folytatásra, ki tudja meddig. Azonban, ezt az egy dolgot kivéve, a Stranger Things továbbra is egy olyan csoda, ami ritkaságszámba megy.

Az évad szerintem a legkomolyabb az eddigiek közül. A főbb szereplők már idősebbek, tinikorba léptek, így a személyiségük is egy kicsit megváltozott. A lányok miatt a srácok között alábbhagy a nagy összhang, illetve széthúzások is lesznek a csapaton belül. Ez mindenképp érdekes új helyzeteket eredményez, amiket korábban még nem kerültek előtérbe. Persze a karakterek továbbra is remekül vannak megírva, az összes főbb szereplő rendelkezik egyedi jellemvonásokkal, illetve motivációkkal.

Sőt, ami azt illeti, a harmadik szezon szerintem az eddigi leghorrorisztikusabb is egyben. Persze továbbra sem kell belezésre vagy túlzott vérfürdőre számítani, de volt pár jelenet, ami igencsak nagy bátorságra vallott. Főleg ahhoz képest, hogy a szériát sokan tinisorozatnak tartják, amivel azért jócskán lehetne vitatkozni. Én úgy fogalmaznék inkább, hogy tökéletes elegye a drámának, a humornak és a horror-thriller jeleneteknek, mindezt coming of age köntösbe csavarva.

Ami azt illeti, eme koktél továbbra is nagyon ízletes és karakteres jelleggel bír. Minden epizód úgy ért véget, hogy azonnal látni akartam a következőt. Így számomra az új szezon egy majdnem hibátlan élménynek bizonyult. Az is igaz, hogy a karakterek fejlődése ellenére most is hasonló elemeket használtak fel, mint előzőleg. A készítők úgy gondolták, hogy azon a recepten, ami ennyire működik, sokat nem érdemes változtatni. A végeredményt látva egyet is tudok velük érteni, hisz tényleg fantasztikus élmény az egész, kifulladás jeleit nem érezni.

Továbbra is tökéletes módon idézik meg a ’80-as évek szellemiségét és hangulatát. Talán ez a Stranger Things legnagyobb erőssége mind közül. Olyan atmoszférával bír minden egyes pillanata, hogy azt átélni könnyű, szavakkal leírni szinte lehetetlen. Most is adott számtalan popkulturális utalás, ismert sláger és utalás. A mozi környékén játszódó részeknél is érdemes nyitott szemmel nézni, lesz majd ott meglepetés. Sőt, az évadban látottak erősen merítenek még John Carpenter munkásságából és a testhorrorok világából is. Nem semmi, az biztos!

Az pedig megint nem kis dolog, hogy a színészek mennyire remek munkát nyújtottak. Látszik minden egyes mozzanatukon, hogy szívükön viselik a karaktereik sorsát. Millie Bobby Brown (Godzilla: A szörnyek királya) továbbra is tökéletes Eleven szerepében. Winona Ryder (Fekete hattyú) szintén nagyot alakított. A kedvencem talán David Harbour (Hellboy), aki kiválóan kelti életre Hopppert. A karakterhez számos ikonikus és vicces pillanat kötődik most is, számomra ő volt az évad legje. Kiemelendő még Dacre Montgomery (Better Watch Out) is, aki lehetőséget kapott arra, hogy karaktere, Billy egy merőben új oldalát mutathassa meg. Élt is a lehetőséggel. Sőt, Ethan Hawke és Uma Thurman lánya, Maya Hawke is fontos szerepet kapott. Meglepően jó volt végig, vagy úgy is mondhatnám, hogy a szüleire ütött, kérdés nélkül.

Összegezve, kiváló évadon van túl a Stranger Things, a Hawkins városába való visszatérés minden egyes pillanata színtiszta öröm. A favoritom maradt a második szezon, mindazonáltal a sorozatról elmondható, hogy mindegyik etapja kiváló színvonalat képvisel. Szereplői emberiek és összetettek, a hangulata parádésabb nem is lehetne, valamint a történetét érdekfeszítő módon szőtték tovább. Úgy gondolom, lesz folytatása, sőt kell is még. Erre utal egy stáblista közbeni (utáni?) jelenet is, mert már az is akad. Legyen akárhogyan is, a Stranger Things harmadik felvonása kiváló élménynek bizonyult. Tökéletes ötvözete drámának, humornak, misztikumnak és emberi pillanatoknak. Alig várom, hogy ismét visszatérhessek Hawkins városába!

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

 

Pókember: Idegenben (kritika)

Kedvenc hálószövőnk nem csak otthon menő!

 

Az írás spoilereket tartalmaz a Marvel-moziverzum előző részeivel kapcsolatban, viszont ha csak ezt a Póki-filmet nem láttad még, akkor nyugodtan elolvashatod a cikket.

Az univerzum megmenekült, a gonosz Thanos csettintését sikeresen visszacsinálták a Bosszúállók. Azonban ez áldozatokat követelt, Peter (Tom Holland) pedig nem tudja, mihez kezdjen magával és szuperhős-karrierjével a mentora, Tony Stark halála után. Úgy dönt, hogy egy kicsit szünetelteti bűnüldözői „hobbiját”, s az európai osztálykirándulásra nem is akarja magával vinni a pókruháját. Szeretne egy kicsit lazítani, valamint bevallani az érzéseit MJ-nek (Zendaya). A dolgot azonban nem könnyíti meg, hogy maga Nick Fury (Samuel L. Jackson) keresi fel a fiút, hogy segítségül hívja az Elementálok elleni harcban. Ráadásul a rejtélyes Mysterio (Jake Gyllenhaal) is feltűnik a színen, aki azt állítja magáról, hogy nem erről a Földről jött…

Az Idegenben a nyolcadik Pókember-mozi (az eddigieket ITT rangsoroltam), valamint a Marvel Moziverzum 23. darabja. Maga az alkotás a harmadik fázis lezárása, ami már új dolgoknak is előkészíti a terepet, valamint felfogható a Végjáték epilógusának is. Több utalás is van az előzményekre, így azok megtekintése ajánlott, de ha esetleg valaki nincs képben annyira, az sem a világvége. De azért ajánlom az eddigi Marvel-meneteket is, hisz úgy igazi az élmény.

A 2017-es Hazatérés az összes Póki-film közül a legjobban tetszett. Reménykedtem abban, hogy a magas minőséget a folytatásban is megtartják, mert ugye a remek filmeket csak jobban esik nézni, mint rosszakat. Az előzetesek hozták a hangulatot, így bizakodva ültem be a moziba. Szerencsémre nem is csalódtam, ugyanis az Idegenben egy nagyon, de nagyon szuperül sikerült alkotás. Iszonyúan tetszik az az irány, amerre a karakter útját viszik, mióta az MCU-része.

Szép a látvány, kellemes a szemnek. Az meg nagy piros pont, hogy Európában játszódik a cselekmény, hisz jócskán egyedi színt adott neki. Velence, Prága, Berlin és London mind szép városok (az első kettőben jómagam is megfordultam), s remek hangulatot biztosítanak az alkotásnak. De a lényeg az, hogy a látvány nem a történet helyett van, hisz a kettő együtt működik igazán. Nem csak kívülről pazar az Idegenben ugyanis, hanem belül is szinte tökéletes.

Szépen vitték tovább azokat a kisebb-nagyobb történetíveket, amiket már a Hazatérésben is elkezdtek. Az a legszebb az egészben, hogy az alkotás több műfaj határán mozog, de ettől függetlenül a cselekmény nem érződik kaotikusnak, épp ellenkezőleg. Mindenre éppen elegendő idő jutott, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Szépen megidézik a ’80-as évek tinifilmjeit, amolyan John Hughes-módra. Sőt, ez már a második ilyen alkotás az idén, hisz nemrég a papíron horror (!) Annabelle 3 is ezt a stílust igyekezett felmelegíteni, nem is rosszul.

Azért is remek a film, mert nem csak Pókemberrel és az akcióval törődik, hanem Peter Parkerrel is. Szépen ábrázolták az érzelmeit, vívódásait, jellemvonásait. Azt, ahogy megpróbál egy kicsit felejteni egy Tony Stark nélküli világban, ahol lépten-nyomon példaképe emléke kísérti. A könnyed hangvétel dacára érdekfeszítő kérdéseket is felvet az alkotás. Hogyan dolgozzuk fel, ha valamilyen szempontból végleg megváltozik a világ? Összehangolható-e a szuperhőslét és a magánélet? Egyáltalán, egy középiskolás tini feladata-e, hogy a nagy Vasember nyomdokaiba lépjen, milyen áldozatokkal jár ez?

A humor is nagyon működik. Abban rejlik a varázsa, hogy nem kényszeresen rakták bele a viccesebb részeket, mert ezek tényleg Pókember velejárói. A legtöbb poént ízlésesen integrálták a storyba, s éppen annyi van benne, amennyire szükség van. Se több, se kevesebb. Tökéletes egyensúlyban, ahogy a lila titán mondaná. Ami az Elementálokat illeti, ők elég sablonos gonosztevők, de ilyen téren lesz majd azért csavar! Annyit simán elárulhatok, hogyha tetszett a Homecomingban Keselyű karaktere és motivációi, akkor itt sem leszel majd csalódott.

A színészek nagyon kitettek magukért. Tom Holland a tökéletes Pókember, szinte a képregények lapjairól lépett elő. A színész pazarul alakítja a kedves és segítőkész, de kissé esetlen Peter Parkert. Ő az eddigi legszuperebb Pókember a vászon! A többiek is hozzák, amit kell: Zendaya, Jacob Batalon és Marisa Tomei is érzi, élettel tölti meg karakterét. Ami meg Samuel L. Jacksont illeti, ő badass, mint mindig. Jake Gyllenhaal pedig minden tehetségét beleadta Mysterio eljátszásába, ami látszik is a végeredményen. Örülök neki, hogy rábízták ezt a karaktert, hisz láthatóan jó kezekben van.

Összegezve, az Idegenben minden téren remek elődje a két évvel ezelőtti Hazatérésnek. A képregényekhez maximálisan hű, mégis egész újszerű élmény. Egyszerre szuperhősfilm, road movie és tinidráma, az arányokat tökéletes mértékben találták el. Minden egyes pillanata bájos, izgalmas és maradéktalanul szórakoztató: de a lényeg, hogy mekkora szíve-lelke van. Jon Watts most is megbízhatóan rendezett, ahogy arra számítani lehetett, a két stáblista utáni jelenetet pedig nem kihagyni! Mindegy, hogy nyaralás előtt, után vagy közben szavazol bizalmat Pókember legújabb kalandjának, rosszul nem járhatsz vele. Imádnivaló, szuper filmecske!

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Pókember- Irány a Pókverzum! (kritika)

Képzeljétek el, hogy nem csak egy Pókember létezik, hiába hiszi azt mindenki. Peter Parker (Chris Pine), New York védelmezője a szokásos utat járta be a hőssé válás folyamatában. Sőt, igazából már több éve aktívan szuperhősködik. Miles Morales (Shameik Moore), azt hiszi magáról, hogy csak egy átlagos tini. Azonban az ő életében is eljön a pont, amikor megcsípi a génmódosított pók. Sokáig nem örülhet váratlan képességeinek, hisz a gonosz Vezér (Liev Schreiber) egy ördögi tervet forral, ami túlmutat ezen a dimenzión.

Alapvetően nagyon vártam eme animációs filmecskét, hisz érdekelt, hogy mit is hoznak ki belőle. A Venom második stáblista utáni jelenete is természetesen csak fokozta még októberben a kedvemet, hogy megnézzem. Az sem volt a szememben hátrány, hogy a szkriptért egy igen tehetséges úriember, bizonyos Phil Lord felelt, akihez producerként csatlakozott állandó alkotótársa, Christopher Miller is.

Pókember pedig amúgy is az egyik kedvenc képregénykarakterem, szóval minden okom megvolt arra, hogy jegyet váltsak a filmre. Az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy kiváló kritikákat kapott, sokan a szakértők közül az eddigi legjobb Spider-Man mozinak tartják eme alkotást. Szóval értelemszerűen alig vártam, hogy utánajárhassak, ez tényleg így van-e.

Nos, a helyzet az, hogy tényleg nem tévedtek, hisz az Irány a Pókverzum nagyon is elnyerte a tetszésemet. Gyakorlatilag egy profi módon összerakott és megalkotott munkáról van szó. Én úgy gondolom, hogy a tavalyi Hazatérés mellett holtversenyben tényleg az eddigi legjobb Póki-mozi, méghozzá könnyűszerrel. Persze ez a film nem tartozik bele a Marvel moziverumba, azonban ettől még nem indult hátránnyal.

Maga a képi világ, az animáció a kiváló kategória, amibe még azon személyek sem tudnának belekötni, akik nagyon akarnának. Olyan érzésem volt, hogy élő és mozgó, színes és mozgalmas képregényt látok a vásznon, annak minden pompájával és bájával. Tulajdonképpen az egészben az tetszett a legjobban, hogy szemmel láthatóan olyan emberek készítették, akik ismerik és szeretik Póki izgalmas világát.

Így tehát az tényleg alap, hogy ez az egész egy hatalmas és szívvel megírt szerelmeslevél… gyakorlatilag mindennek, aminek/akinek köze van a hálószövőnkhöz. Van itt ezernyi apróbb utalás, amit igazi csemege lehet a legnagyobb rajongók számára. Persze ezen dolgok mellett azt sem felejtették el, hogy egy kiváló filmbe kell még más is.

Például egy kifejezetten okosan megírt és profi forgatókönyv. Mondjuk Phil Lordtól nem is vártam volna mást, ez az igazság. Tényleg elmondható, hogy a történet jócskán elszakad az eddigi élőszereplős feldolgozásoktól, eme remek univerzum egy újabb arcát megmutatva. Persze azt sem felejtették el, hogy az egésznek legyen tanulsága, egy kis parádés humora, valamint igazán szerethető karakterei. Ezen dolgok összessége miatt egy kiváló élmény ez a mozi.

Azt mondjuk bántam, hogy sehol nem lehetett elcsípni felirattal, hisz adta volna magát a dolog szerintem. Hisz az eredeti változatban igazán nagynevű gárdát sikerült megnyerni maguknak. A főbb karakterek hangját ugyanis többek között Chris Pine, Hailee Steinfeld, Liev Schreiber, Mahershala Ali és Nicolas Cage adják. (Ő amúgy is jó évet zárt tavaly. Pókverzum, Mandy, Mom and Dad. Cage visszatért?)

Összegezve, én mindenképpen úgy gondolom, hogy az Irány a Pókverzum egy kiváló alkotás. Ami egy kicsit nem tetszett, az a zenei része, de igazából még ez sem túlzottan zavar utólag, hisz ezenkívül egy minden elemében vérprofi mozi. Szerethető karakterekkel (SpiderMan Noir és Pókmalac, avagy Peter Pacal, példának okáért, le vagyok nyűgözve teljesen), egy izgalmas cselekménnyel, köszönhetően az okosan megírt forgatókönyvnek. Ja, és közben szerethető minden egyes pillanatában. Az animáció egyenesen zseniális. Minden igazi Póki-rajongónak látnia kell ezt látványos, jópofa és stílusos csodát!

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Élménybeszámoló: Elton John koncert, Graz

Még egyszer felemelkedik a Rakétaember.

66027101_339641330282170_1205700940368183296_n.jpg

A bejegyzésben látható képeket és hosszabb-rövidebb videókat én készítettem. Minőségük nem a legjobb, de arra célra talán megfelelnek, hogy a koncert hangulatát legalább egy kis mértékben át tudják adni.

 

Július harmadikán Elton John, a zenei világ egyik legnagyobb ikonja látogatott el Ausztriába, Graz városába, hogy koncertet adjon hűséges kedvelőinek. Jómagam nagyon örülök annak, hogy lehetőségem volt ezt a minden téren egyedi és különleges élményt átélni. Nagyjából három éve kaptam rá úgy istenigazából a mester zenéire, mondom is a részleteket.

Talán 2016 nyara lehetett, mikor egymás után daráltam a Kaliforgia (Californication) évadjait. Ez az a sorozat, amelyben az X-Aktákban komoly ügynököt játszó David Duchovny egy laza és kissé kiégett szoknyapecért alakított. A sorozat harmadik évadjának fináléjában hallottam a Rocketman című számot. Na, természetesen nem először, de akkor gyakorolt rám igazán nagy hatást. Tökéletesen illett a széria főhőséhez, Hank Moodyhoz- aki történetesen több tulajdonságában is hasonlított Eltonra.

Van az úgy, hogy egy zseni lába alól is kicsúszik a talaj. Így járt a Californication főhőse, valamint maga Elton John is a ’80-as években, mikor veszélybe került az addig gondosan felépített karrierje drog és alkoholproblémai miatt. Utána nem sokkal megismerkedtem a mester nagyjából összes slágerével, s egy kivételesen különleges egyéniség képe rajzolódott ki előttem.

Ha egy karrier elkezdődik, akkor az egyszer véget is ér, nincs kivétel. Ugyanis a híres zenész utolsó koncertsorozata a „Farewell Yellow Brick Road”: ennek keretében sok országba ellátogat még. Sajnos hazánk most kimaradt a szórásból, de az osztrák „szomszédok” már szerencsésebbek voltak, Graz városában lehetett megtekinteni Elton utolsó ausztriai fellépését. A koncert pedig tele volt érzelmekkel, valamint nem utolsósorban egy hibátlan zenei karrier tökéletes összegzésének is több mint kiválóan megfelelt.

A zenész egymás után előadta a legjobb slágereit, nem maradhatott ki a Rocketman, a Levon vagy a Goodbye, Rose sem többek között. Maga a koncert egyébként majdnem három óráig tartott, ami egészen elképesztő teljesítmény. A művész már túl van a hetvenen, de olyan életkedvvel, precizitással és lazasággal énekelt és zongorázott, hogy azt a fiatalok is megirigyelhetnék. Az egyes számokat pedig természetesen egyre lelkesebb és intenzívebb taps és ujjongásvihar fogadta.

A legjobb az egészben, hogy látszott, élvezi a dolgot a közönség meg az előadó is. Ez pedig win-win szituáció, mindenki nyert ezzel, hisz Eltonon is látszott, hogy hálás a rajongóinak, nem a pénzért csinálja a koncertet, hanem beleadta szívét-lelkét. Az utolsó volt az adott országban, de az is biztos, hogy felejthetetlen. A fellépéssel a híres zenész egyúttal összegezte a zenei pályafutását, valamint kitért életének fontosabb pontjaira.

Közvetlenül hozzánk, nézőkhöz szólt, s látszott rajta, hogy mennyire hálás és őszinte ember, akit a világhírnév dacára tényleg megérintett, hogy mennyire sokan mentek el meghallgatni őt élőben. Nagyjából tízezer személy gyűlt össze. Látszott az embereken, hogy mekkora élvezettel és lelkesedéssel hallgatják a zenészt, nem véletlenül. Az ember életének egyik legszebb pillanatává válhat az, mikor a nagy Elton John belekezd legnagyobb sikereinek éneklésébe, elmondhatatlan és leírhatatlan érzés. A mester kitért életének sötétebb fejezeteire is, valamint elmondta a nézőknek, hogy minden tapasztalatából tanult, és köszönetet mondott. Van valami egészen különleges abban, mikor minden idők egyik legegyedibb zenésze törődik a közönség igényeivel, s az őszinteség és az életvidámsággal vegyes tisztelet látható minden egyes mozdulatán. Habár belegondolva, az életrajzi filmje, a Rocketman is egy nagyon őszinte és pazar élmény volt, ami a dolgok jelenlegi állása szerint simán ott lesz az év legerősebb alkotásai között.

Sőt, mikor már azt hittük mi, nézők, hogy vége az élménynek, a legenda még visszament a színpadra egy kicsit-köntösben! Komolyan mondom, minden mozzanatában zseniális, amit ez a több mint 150 perc nyújtott nekünk. Az biztos, hogy aki átélte, ebben az életben már nem fogja elfelejteni. Az a koncert, aminek a végén azt veszed észre, hogy olyannyira boldog vagy és tapsolsz, hogy már szinte fáj a kezed, mégsem hagynád abba a világ összes pénzéért sem.

Összességében tehát elmondható, hogy Elton John utolsó ausztriai koncertje nem csak egy kiváló élmény volt, hanem egy őszinte és szép búcsú a rajongóktól. Elton egyúttal összegezte is a végtelenül gazdag zenei karrierjét, hihetetlen intenzitással zongorázott, dalolt- s közben mindvégig hozzánk, nézőkhöz szólt. Azt akarta, hogy ne feledjük soha ezt a koncertet, s azt mondom, hogy ez teljes mértékben sikerült is neki. Látszik a mesteren, hogy a zenélés a szenvedélye, hisz nem csak elszórakozgatott a színpadon, hanem minden tudását, erejét és eleganciáját beleadta. Azt pedig nyilvánvaló, hogy mindezekből bőven van neki. A zenész hatalmas karriert futott be, ennek pedig kiváló összegzése a „Yellow Brick Road”-koncertsorozat. Az életében hamarosan új fejezet kezdődik, de az biztos, hogy elképesztő egyéniségét, stílusát és dalait soha nem fogjuk feledni. Köszönjük szépen, életre szóló élmény volt!

 

VÉGEZETÜL,  PÁR KÉP:

 

65897293_384736362393642_8708579163721695232_n.jpg

66494084_2727995427426935_7889673198390738944_n.jpg

65948851_869326833434131_4194354440095924224_n.jpg

62556202_882581642122293_1076749860180328448_n.jpg

 

Köszönöm, hogy elolvastad a cikket! Pár hét múlva érkezik még egy koncertes élménybeszámoló, addig pedig legyetek türelemmel, s olvassátok filmes írásaimat! Hogy milyen koncertről írok akkor, az maradjon addig meglepetés! :)

Stranger Things 1.-2.évad (sorozatkritika)

Egy jókora falat '80-as évek.

Ma már elérhető a Stranger Things harmadik etapja a Netflixen. Úgy gondolom, sokan vártuk már ezt, hogy újra elmerüljünk a sorozat nyújtotta nem mindennapi élményben. Addig is, olvassátok el, hogy vélekedtem az első és második évadról, jövő hét elején pedig a harmadikról is megírom a véleményemet. Térjünk hát vissza Hawkinsba!

 

1.ÉVAD (2016)

1984-ben járunk.A történet egy kisvárosban (Hawkins) játszódik, ahol is egy több főből álló gyerekcsapat van a középpontban. A probléma akkor kezdődik, mikor eltűnik az egyikük öccse, ráadásul nem sokkal utána az erdőben találkoznak egy furcsa kislánnyal, aki menekülni igyekszik valami elől. Természetesen a dolgok innentől kezdve még érdekesebb fordulatot vesznek, bekerül a képbe egy gonosz kísérlet, kormányügynökök, egy másik dimenzió, valamint egy vérszomjas lény is…

A Netflix jópár igényes sorozatot gyártott már, azonban a legkülönlegesebb közülük mégis a Stranger Things, egyben az én személyes kedvencem is. Nem is véletlenül, teszem azt hozzá.

Ugye mindenki ismeri és kedveli Stephen King korai munkásságát, Steven Spielberg első rendezéseit (Harmadik típusú találkozások, ET) egyenesen a ’70-es és ’80-as évekből? Nos, ez a sorozat éppen olyan, mintha egy ezen alkotásokhoz szóló szerelmeslevél lenne, mely nem csak megidézi azok hangulatát és szellemiségét, de mellette olyan történetet is biztosít, mely nem csak a régi generáció, hanem gyakorlatilag mindenki kedvére lesz.

Ha valaki esetleg hiányolta volna a nagybetűs hangulatot és a retro elemeket egy sorozatból, az egyenesen imádni fogja a Stranger Things címre keresztelt szériát. Bevallom, nekem is egyből nagy kedvencem lett.
Túlzottan nem akartam sok spoilert használni a történet bemutatása során, legyen hát elég annyi. Azt viszont nem árt tudni, hogy aki nem kedveli az oldchool élményeket, az nem biztos, hogy jól fog járni a sorozattal. Mindenki más viszont igen.

Mint említettem, nem csak Steven Spielberg korai rendezéseinek szellemi örököse a film, de Stpehen King számos regényével is érdekes, ugyanakkor egyáltalán nem zavaró párhuzam fedezhető fel. (Sőt, még egy kis X-Akták és Odaát feelingje is van a sorozatnak.)

Tehát mondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legfinomabb és legízletesebb koktélját kapjuk a Stranger Things képében. Az egyetlen gond vele csak az, hogy a 8 részt mindenki meg fogja nézni rekord idő alatt. A sorozat ugyanis elképesztő módon izgalmas, így szó szerint le lehet darálni pillanatok alatt. Még szerencse, hogy  már nem is olyan sokat kell várnunk a folytatására sem. Ha pedig az is ilyen zseniális lesz, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Duffer testvérek egy igazi kultsorozatot hoztak létre, mely még jó sokáig a köztudatban lesz.

Érdekesség, hogy Amerikában elérhető egy Blu-ray kiadás is, mely trükkös módon külsőleg egy VHS borítót kapott. Nagyon klassz és nosztalgikus megoldás ez, csak remélni tudom, hogy hazánkban is elérhetővé válik majd egyszer, persze sok esélyt sajnos nem látok rá. Pedig az otthoni gyűjtemény egyik ékköve lehetne... :)

Az sem hátrány, hogy a karakterek egytől egyik érdekesek, és teljesen más személyiségek, gyakorlatilag nincs köztük két egyforma. A városka sheriffjét pedig David Harbour (Sírok között, Fekete mise ) alakítja, aki szerintem nagyon jól játszott, remekül hozta a kissé kiégett szereplő figuráját. Természetesen ő a folytatásban is visszatér, ahogy az összes fontosabb szereplő is egyúttal.

Összegezve, a Stranger Things az egyik legjobb dolog, ami a sorozatok világával történhetett. Nem csak nosztalgikus, de egyben majdnem kifogásolhatatlan élményt is ad. Aki (a főszereplőkhöz hasonlóan) a ’80-as években volt gyerek, az a boldogságtól könnybe lábadt szemmel fogja végignézni az egész évadot. De persze bárki bepróbálkozhat vele, hisz egy csodálatos kis sorozat. Csak ajánlani tudom, addig is tűkön ülve várjuk a folytatást. Hisz a Stranger Things egy nem mindennapi csoda.

 

Értékelés:90%

 

 

2.ÉVAD (2017)

A történet ott folytatódik, ahol előzőleg abbamaradt. A srácok még nem is heverték ki Eleven eltűnését, a Tótágas pedig újabb jeleket ad magáról. Azt hihetnék, hogy minden rendben van, de Hawkins városát egy minden eddiginél nagyobb erő fenyegeti. Még azt sem tudják, hogy a csapás hogyan és honnan érkezik, de legyőzni csak akkor van esélyük, ha összefognak…

A Stranger Things első évadja tavaly mindenkit levett a lábáról: hangulatával tökéletesen idézte meg a ’80-as évek filmjeit, s le sem tagadhatta, hogy hatalmas hatást gyakorolt a Duffer fivérekre (a sorozat készítőire) Steven Spielberg és Stephen King munkássága egyaránt. A első szezon szinte mindenkinek tetszett, s sokan egy újabb kultsorozatról kezdtek suttogni.

A Netflix terve az volt, hogy egy antológiaszéria lesz a dologból (minden évad más helyszínen és karakterekkel- lásd még Black Mirror, American Horror Story), de végül Dufferék sikeresen meggyőztek minket az igazukról, s tovább folytatták az előzőleg megkezdett történetszálakat. Érdekes lett volna egy új felütés is, de jobban aligha járhattunk volna.

Az első szezonnal is csak apróbb hibái voltak, s joggal adtam rá meg a 90 pontot. De most még azokat a csekélységeket is kijavították, így szerint 2017-ben nem volt ennél jobb sorozatélmény. Ütött a Trónok Harca, a Fülledt utcák is , de  2017 legjobb sorozatévadja mindenképpen a Stranger Things S2 nálam.

Egyszerűen annyira profi a dolog, hogy arra szavak is alig vannak. Kezdve azzal, hogy sikeresen idézik meg a korszak nagyágyúit, minden működik. Lehet egyébként számolgatni az ezernyi apróbb vagy nagyobb utalást, mikor olyan ismert franchise-szériák kerülnek terítékre, mint a Szellemirtók, az Alien vagy éppen az Ördögűző.

Igazi film és sorozatrajongók valószínűleg végtelenül boldogok ezekben a pillanatokban, de szerencsére a Stranger Things nem csak a múltidézésben kiváló. A fő történeti szálat is úgy folytatták, hogy a dolgoknak még nagyobb a tétje, az események még veszélyesebbek, még őrültebbek, s mindegyik karakter át is megy egyfajta személyiségfejlődésen. Most már igazából az apróbb dolgokba sem lehet túlzottan belekötni, az egyetlen gond igazából továbbra is csak az, hogy 9 epizód az egész, ezt pedig nagyon hamar meg lehet nézni. 

Érdekesség, hogy a 7.epizód kivezeti a nézőt Hawkins városkáján túlra. Erre a részre sokan panaszkodtak, de szerintem magához a történeti szálhoz illik, s tulajdonképpen érdekes is lett. Új karakterek is érkeztek az évadban, közéjük tartozik (Mad) Max is, aki a csapat tagja lesz egy kis idő elteltével. Ez a szál a folytatásban még nagyon érdekes lesz, aki látta az egész évadot, most biztosan tudja mire is gondolok. A zenék is tökéletesek, a hangulat jobb már nem is lehetne, az intro mesteri és eredeti, úgy ahogy van.

A színészi játék is változatlanul remek: szerintem az évadban mindenki remek volt, de a prímet Winona Ryder és David Harbour vitték. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ez a folytatásban hogy tudják még fokozni. Mert szinte biztos vagyok, hogy tudják. Millie Bobby Brown (Godzilla 2: A szörnyek királya) is nagyon jól játszott, új érkezőként pedig a fiatal színész, Dacre Montgomery is letette a névjegyét, nem is akárhogyan.

Összegezve, számomra a Stranger Things folytatása az idei év legjobb sorozatélménye lett, mely összes riválisánál stílusosabb és eredetibb lett. Tökéletes hangulat, jó színészek, érdekes történet, hatalmas múltidézés vár azokra, akik továbbra is a csapattal tartanak. Imádtam az évad minden egyes percét, a Stranger Things most már végérvényesen az egyik nagy kedvencem.

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A Pókember-filmek toplistája

Az Idegenben előtt...

A héten kerül a mozikba Pókember második önálló kalandja a Marvel moziverzum keretein belül, de addig sem maradunk hálószövő nélküli tartalommal. Kritikám a filmről a hétvége felé várható, addig is azonban sorrendbe tettem a minőség szerint az eddig kijött 6 mozit, mielőtt az új részről is véleményt nyilvánítok.

Figyelem! A toplista az egyéni véleményemet tükrözi, ahogy mindig.

 

 7.) A csodálatos Pókember 2 (2014)

(értékelés:60%)


Az első résszel még minden jól ment, de a másodikat látva a Sony úgy döntött, hogy nem kér a harmadikból. Ezt valamelyest meg lehet érteni, de rossz filmnek így sem nevezném. Az a legnagyobb baja, hogy sok karakterrel operál, de nem igazán akarja velük megismertetni a nézőt. A látvány persze most is frenetikus, meg a stílus is megvan, de ez itt most csak egy utolsó helyre volt elég.

 

 6.) Pókember 3 (2007)

(értékelés:65%)

A Sam Raimi féle trilógia záródarabjának is az volt a legnagyobb gondja, hogy túl sűrű volt, rengeteg szereplő, akikkel alig tudtak valamit kezdeni. A hármasból egyértelműen a leggyengébb rész, de azért a remek humor és a káprázatos akció miatt így is egy korrekt filmnek tartom. Azt azért sajnálom egy kicsit, hogy ez lett ebből az utolsó felvonás, de hát ez van, nincs mit tenni.

 

 5.) A csodálatos Pókember (2012)

(értékelés:75%)


Ez már egy kifejezetten jó film, nekem legalábbis tetszett. Nem volt hibátlan, azonban okos módon csak egy ellenfél volt benne, valamint Andrew Garfield is méltó utódnak bizonyult, Emma Stone pedig csodálatos Gwen. Ha nem rontják el a másodikat, ebből simán lett volna trilógia. Főleg, ha tudták volna tartani a minőséget: ez az epizód egy szellemes és laza, úgymond valódi "Pókemberes" hangulatú blockbuster lett.

 

 4.) Pókember (2002)

(értékelés:75%)


Itt kezdődött minden anno. Egy nagyon érdekes és remek filmről van szó, melyet a mai napig szívesen nézek meg. Kellőképpen laza, stílusos, de egyáltalán nem szájbarágós, jól ismerteti meg a nézőt a történet alapjaival, s közben nem fél egyre menőbb lenni. Ennél már csak egy jobb dolog volt: hogy a történteket egy még pazarabb folytatás követte.

 

 3.) Pókember 2 (2004)

(értékelés:85%)

Talán hangulatában itt voltunk a legközelebb az eredeti képregények világához, s a történet úgy maradt könnyed, hogy azért mégis komolyodott az előző részhez képest. Ehhez még kaptunk egy remek főellenfelet, kiváló látványt, szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy az egy több mint remek Pókember mozi, rendkívül élvezetes.

 

2.) Pókember: Irány a Pókverzum! (2018)

(értékelés:90%)

A Pókverzum egy nagyon szórakoztató, csupa szív mozi. Egyszerre több Pókember karakterét is bevezeti, a személyes kedvencem Spider-Man Noir volt. Ilyen színpompás látványvilágot ritkán láthat a néző, valamint a történet is nagyon izgalmas és jól összerakott. Remélem, lesz folytatás is, mert nagyon megnézném!


1.) Pókember: Hazatérés (2017)

(értékelés:90%)

Kritikám a filmről: ITT

A legjobb dolog, ami kedvenc hálószövőnkkel csak történhetett, a „hazatérése” volt: végre a Marvel-moziverzum részeként láthatjuk Petert! A Homecoming egy könnyed, humoros és laza, de nem súlytalan kaland. Imádnivaló az elsőtől az utolsó mozzanatáig, egy emberi ellenféllel, Keselyűvel. Szerintem Tom Holland az eddigi legjobb Pókember, hisz tökéletesen adja át a karakter stílusát és jellemét.

 

 Hamarosan már mozikban az Idegenben: vajon hogyan fog beleszólni ebbe a mezőnybe?

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Pókember: Hazatérés (kritika)

Méltó otthonra lelt a hálószövő.

A történet a Polgárháború eseményei után kezdődik. Peter (Tom Holland) alig tér haza Berlinből, már ég benne a tenni akarás: hasznos szuperhőssé szeretne válni, aki nem csak piti bűnözőket üldöz. Tony Stark (Robert Downey Jr.) , azaz Vasember azonban figyelmezteti, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant. Peternek ezen felül meg kell felelnie az iskolában is, ráadásul egy titokzatos, jelmezes alak, a Keselyű (Michael Keaton) is feltűnik New York utcáin…

Mindenki kedvenc pókarcának mozis pályafutása nem mindennapi történet. A sok rajzfilmsorozaton kívül (némelyik közülük egész jó) először 2002-ben találkozhattunk a karakterrel. Sam Raimi rendező trilógiája elég jó volt, még ha a harmadik rész nem is felelt meg minden téren az elvárásoknak. Aztán 2012-ben rebootolták a szériát, de a Sony részéről útjának indított vállalkozás csak 2 részt ért meg, részben annak köszönhetően, hogy a második ott sem tudott korrektnél emlékezetesebb lenni.

De végre eljött az igazság pillanata: a Sony és a Marvel megállapodott, hogy Póki is csatlakozhat a Marvel 2008 óta tartó filmes univerzumához, használhatják a karaktert. Aki tavaly már tiszteletét is tette az Amerika Kapitány: Polgárháborúban egy rövid időre, most pedig itt az önálló filmje. Ennél jobb alcímet talán nem is választhattak volna: a Hazatérés ugyanis tökéletesen utal arra, hogy Pókember végre visszatért oda, ahová mindig is tartoznia kellett volna.

Jómagam láttam az összes eddigi Póki filmet, de azt kell mondjam, hogy eddig a Hazatérés a legjobb. Egyszerűen jólesik nézni azt, ami a vásznon történik: nevezetesen azt, hogy a karakter végre „hazatalált”. Nem volt egyszerű menet, mint ahogy azt már fentebb pedzegettem, de hát nagyon is megérte várni rá. Stílus tekintetében bátran állíthatom, hogy köröket ver az eddigi összes Pók-filmre. De milyen hanyag, mégis elragadó módon teszi azt!

Természetesen nagyot segített, hogy apró utalgatások révén a film ezer meg egy szállal kapcsolódik az épülőben lévő filmes univerzumhoz: a fent említett Polgárháború mellett azon nézők sem járnak rosszul, akik az Ultron korát is látták már. Persze komolyabb alapismeretek nélkül is tudom azért ajánlani, de aki képben van, számos apró, de jelentős utalást vehet észre.

Szerkezetileg is két részre van osztva a film. Egyrészt, ugye ott van Peter szuperhős élete/alteregója, de mellette foglalkozik a hétköznapi emberrel is, aki a maszk mögött van. Szép számmal vannak remek poénok, még ha a műfaj egyértelműen nem is vígjáték. Egy nagyon kellemes nyári akciómozi tulajdonképpen, mely szórakoztatni akar. S ennek a feltételnek bizony maradéktalanul eleget is tesz.

Nagyon hangulatos mozi a Hazatérés, tényleg emlékeztetett az eredeti képregények világára, ami nálam egy hatalmas extra piros pont. Érdekes, hogy a készítők nem voltak restek ihletet meríteni a ’80-as és ’90-es évek tinifilmjeiből (pl. Nulladik óra) is, hogy ne csak az akciórészek működjenek. Alapvetően, akció: a látvány pofás, lehengerlő, éppen olyan, amilyennek lennie kell. Kiváló munka ezen a téren is. Sőt, nem eredettörténetet látunk, belecsapnak a lecsóba: nincs erő, nincs még nagyobb felelősség, pókcsípés, sőt még Ben Bácsi sem. (Pedig Sean Bean milyen jól eljátszhatta volna… :D) Bátor, de jó döntés volt ez a készítőktől.

Tom Holland elképesztően kiváló Pókember, az eddigi legjobb: olyan lazasággal, humorral és természetességgel hozza a karaktert, hogy az tényleg elképesztő. Így kell ezt csinálni. A főgonosz a zseniális Michael Keaton, aki Keselyűt játssza. (Ő aztán szeretheti a szárnyasokat: régen Batman, pár éve Birdman, most meg a Keselyű...) Nagyon érdekes nemezis ő, s külön tetszett, hogy adtak neki személyiséget. Nem csak azért gonosz, mert megteheti. A Bosszúállókból Vasember képviseli a csapatot, aki Peter pótapja és védelmezője is egyben. Robert Downey Jr. laza és lenyűgöző, ahogy mindig. May "néni" pedig fiatalabb és szebb mint valaha, emez várható is volt, hisz mégis Marisa Tomei kelti életre.

Összegezve, a Hazatérés az eddigi legjobb Pókember film. Olyan természetességgel, lazasággal, de tisztelettel nyúl a karakterhez, hogy az elképesztő. Vicces, igazi nyári kaland ez. Tom Holland is remek, de az összes többi színész is, ahogy van. Tényleg nagyon színes-szagos, látványos, vicces, egy igazi és hamisíthatatlan Pókember-film. Sőt, az eddigi legjobb is egyben. Kíváncsi vagyok ezek után, hogy az Idegenben milyen lesz, de határozottan olyan érzésem van, hogy csalódást nem fog okozni.

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Annabelle 3 (kritika)

Babazsúr a Warren-rezidenciában.

Az első és második részről írt kritikámat ITT olvashatjátok el.

 

Ed (Patrick Wilson) és Lorraine Warren (Vera Farmiga) megszerezték az elátkozott játékbabát, Annabellet. Nem sokat teketóriáznak, rögtön el is zárják a házuk pincéjében, ahol a többi gonosz tárgyat is tárolják, hogy senki ne férhessen hozzájuk. Mikor elutaznak, a kislányuk, Judy (McKenna Grace) egyedül marad a „bébiszitterrel”, egy Mary Allen (Madison Iseman) nevű csajjal. Nem sokkal később benéz hozzájuk a barátnője is, aki egy múltbéli tragédia kapcsán meg akarja ismerni a természetfelettit. Nem telik sok időbe és elszabadítja a "poklot" a házban. Túl kell élniük valahogy reggelig, amíg haza nem érnek Warrenék…

Az Annabelle 3 egy filmes univerzum hetedik darabja. Érdekes helyzet áll fenn, hisz minőségét tekintve éppen középen helyezkedik el nálam: három jobb (Démonok között 1-2, Annabelle 2) és ugyanennyi rosszabb darabot (Annabelle, Az apáca, A gyászoló asszony átka) is kitermelt már magából James Wan para-univerzuma. Egyébként bőven korrekt filmről van szó, ugyanakkor egyvalamire nem árthat felkészülni: nem egy újabb unalomig ismert horror-menet vár rád. Ez pedig alapjáraton jó dolog, de tény, hogy a végeredmény láttán sokan meg fognak lepődni.

Tetszett, hogy nem a szokásos műfaji kliséket használták fel a játékidő teljes egészében. Végig olyan érzésem volt, hogy egy tinifilmet nézek, teszem azt, egy John Hughes-stílusú darabot, amibe raktak valamennyi horror elemet is. Az Annabelle 3 ugyanis nem túlzottan ijesztő. A műfajjal most ismerkedő emberkék is nyugodtan vegyenek rá jegyet, nem fognak tőle álmukban a pizsibe vizelni. A fenyegető, baljóslatú atmoszféra ettől még nagyon rendben van. Majdnem az egész mozi a Warren-rezidenciában játszódik egyébként.

Egész izgalmas volt, ahogyan a gonosz entitások macska-egér játékot űztek a rémült lányokkal. A cselekmény tulajdonképpen ennyiben ki is merül, így túlzottan összetett vagy emlékezetes forgatókönyvre nem érdemes számítani. Ugyanakkor, mint írva lett, a hangulat és az érdekes megoldások elviszik a filmet annyira a hátukon, hogy azt egy pillanatig se érezzük hátrányos befektetésnek.

 Annak nagyon örültem, hogy Lorraine és Ed Warren többe játékidőt kaptak egy szimpla cameo-értékű szerepnél, még ha a középpontban most egyértelműen nem is ők állnak. Az alkotás szépen illeszkedik saját univerzumába, vannak utalások, érdekességek. Remek dolog, hogy erre ténylegesen is odafigyeltek, így eme para-világ ténylegesen is egy nagy egésznek hat, ami az egyes spin-off filmekkel és fősodorbeli alkotásokkal egyre tovább bővül. Sőt, több újabb „rém” is bemutatkozott most, s igencsak meglepődnek, ha a jövőben nem kapna mindegyikük legalább egy saját részt.

No és hogy mennyire horror műfajában hogy muzsikál az Annabelle 3? Nos, nem rosszul, ugyanakkor messze van attól a folyamatos és nyomasztó terrortól, amit például a második részében láthattunk. Az első órában kevés ijesztő jelenet volt, a vége felé azonban ilyen téren is összeszedték magukat, hisz a lezárás környékén, az utolsó fél órában szerencsére megszaporodott a félelemkeltő és hatásos pillanatok száma. Nagyon nem szorongattam a szék karfáját, de elismerem, párszor kellemesen a frászt hozták rám a látottak.

Persze jócskán került sablon a filmbe, az a helyzet. Túlzott egyediségre nem törekedtek az ijesztegetések során, ugyanakkor tényleg van köztük több hatásos is. Tényleg inkább a hangulatra mentek rá, meg hogy a horrort összemixeljék egy kicsit a tinifilmek világával. Ez pedig érdekes és fura dolog is egyben, de nem működésképtelen. A karakterek párszor logikátlanul viselkednek, de ez inkább betudható annak, hogy két tini és egy kislány van a középpontban, akik ilyen helyzetekben nem tudnak olyan racionálisan viselkedni, mint a Warren-házaspár.

A kislány szerepében McKenna Grace (Marvel Kapitány) elég ügyes és rátermett munkát végez. A bébicsősz szerepében látható Madison Iseman (Tales of Halloween), fiatal kora ellenére szintén egészen megbízható alakítást nyújt. Annak meg külön örültem, hogy a tiniket most nem részeges, bunkó állatokként ábrázolták, mint sok horror esetében. De a legjobban mégis Patrick Wilson és Vera Farmiga jeleneteinek örültem. Talán ha negyed órát szerepelnek, de annyira ikonikus arcai a The Conjuring-világnak, hogy feldobják az összes spin-offot, ahol legalább egy kicsit szerepelnek.

Összegezve, érdekes élmény az Annabelle 3. Forgatókönyve ugyan alig van, története sem összetettebb, ugyanakkor túlzottan haragudni nem tudtam rá. Nem veszi magát komolyabban a kelleténél, de talán épp ezért működött. Egy tinimozi horrorral fűszerezve: elsőre furcsának tűnhet, de egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek itt olvasva tűnhet. Remekül illeszkedik saját univerzumába, a második felében pedig félelemkeltés terén is elég működőképes. Azért nem bánnám, ha Wanék legközelebb John Hughes helyett mondjuk John Carpenter vagy William Friedkin stílusát idéznék inkább meg, mindenesetre az Annabelle 3 egész jó, minden furaságával együtt is. Ha nem vársz tőle sokat, akkor simán egy hangulatos és izgalmas horror-„babazsúrban” lehet részed. Közel sem hibátlan alkotás, de úgy fest, kár volt temetni A gyászoló asszony átka után a Démonok között világát.

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Annabelle 1-2 (duplakritika)

A harmadik eljövetel előtt...

Holnap megérkezik végre a kritikám az Annabelle harmadik részéről, ami egyben a Démonok között-univerzum hetedik darabja. Addig is, olvassátok el, hogy mit gondolok az elátkozott játékbaba első két szólófilmjéről egy kis múltidézés gyanánt, vasárnap pedig már az új részről is megmondom a magamét!

 

ANNABELLE (2014)

 

A történet főszereplője egy házaspár. Mia (Annabelle Wallis) egy régi játékbabát kap ajándékba a férjétől. Ekkor még nem is sejthetik azt, hogy a játékszerrel nem lesz minden rendben, Annabelle ugyanis jóval élőbb, mint amilyennek látszik. Ráadásul hamarosan egy sátánista szekta tör be a párhoz… 

2013-ban nagy sikert aratott a Démonok Között című horror, mely egy elég alacsony összegből készült el. Érdekesség, hogy tulajdonképpen semmi forradalmi vagy új nem volt a történetben, de a néző mégis számtalanszor szorongathatta azt a karfát a játékidő alatt.

Ami engem illet, azóta is az egyik kedvenc horrorfilmem. Az alkotók aztán úgy gondolták, hogy ha jön szép számmal a bevétel, akkor ebből is filmes univerzumot kellene már építeni. Tehát a filmet nem is a folytatás követte, hanem megérkezett Annabelle első önálló filmje. A karakter nem volt tehát a nézők számára teljesen ismeretlen, lévén hogy a The Conjuring első pár percében is frászt hozta ránk, de természetesen a főbb dolgokat meghagyták a spin-off filmnek.

Hadd szögezzem már le az elején azt, amit úgy gondolom nem szabad halogatni: az Annabelle sajnos nem egy jó film. Hogy mennyire, hát egyáltalán nem. Voltaképpen azt mondom, hogy ebből az alapanyagból egy igen para, ütős és ijesztő horrort lehetett volna készíteni. Mivel a Démonok Között nekem nagyon bejött, láttam többször is, így annál nagyobb lelkesedéssel álltam neki ennek a filmnek. 

Ez volt talán az első hiba volt a részemről, ugyanis az Annabelle szinte semmit nem tartott meg abból, ami a 2013-as filmben még bevált. Nem is kell tagadnom ezek után, hogy nagyon nagy csalódásként folytatódott. Folyamatosan próbálják a frászt hozni a nézőre, de ennek kivitelezése már nem sikerül. Pedig azt nem mondanám, hogy gyenge idegzetű vagyok, lévén a Mártírok című horrort, melyen általában minden jóérzésű néző elszörnyed, komolyabb gond nélkül végignéztem. Az Annabelle viszont távol áll egy ijesztő címkétől. Természetesen jönnek sorban a jumpscare jelenetek, de a céljukat nem igazán érik el.

Pár jobb rész azért akadt, ezt nem is tagadom, de a sikerhez ez még édeskevés. Meg lehet figyelni, hogy merítettek a klasszikus horrorokból is. Több párhuzamot is fel lehet lelni például a Rosemary gyermekével: terhes nő, feszült(nek látszó atmoszféra), misztikus hangulat. Más dologban viszont az Annabelle sajnos a közelében nincs Polanski mesterművének.

A rendezőváltás szintén meglátszik, hiszen James Wan csupán produceri minőségben volt jelen, de valószínüleg más dolga volt, mert ha odafigyel erre a mozira, nem hinném, hogy nagyobb bajok lettek volna vele.  Az első film főszereplőinek (Vera Farmiga és Patrick Wilson) nyoma sincs, viszont a főszereplőt alakító Annabelle Wallis (A múmia) egész korrekt, de legalábbis lehet mondani, hogy ő mindent megtett, amit elvárunk tőle.

Persze azért az Annabelle nem egy totál nézhetetlen kategória, csak majdnem. De ettől függetlenül a szememben még rossz filmként élményként meg. Némi hangulata van az egésznek, de ez csak a történet váza, s arra már nem elég, hogy jó filmet varázsoljon az egyébként jobbára működésképtelen ötletekből.

Összegezve, az Annabelle néhol ugyan atmoszférikus, sokszor éreztem azt, hogy jobb kezekben ez akár még működhetett is volna, meg ugye ott van Annabelle Wallis is. De attól még ritka sablonos, nem elég ijesztő, sőt a magas korhatár ellenére bátortalan is helyenként. Ez bizony jókora csalódás, jóérzésű horror-kedvelőknek nem is tudom ajánlani. Most mondanám, hogy egyértelműen eme rémuniverzum legrosszabbika, de idén A gyászoló asszony átka sem lett jobb…

Értékelés:35%

 

 

 

 

ANNABELLE 2: A TEREMTÉS (2017)

 

A történet szerint egy babakészítő balesetben elveszíti szeretett kislányát, azonban a gyász nem hagyja nyugodni. 12 évvel később feleségével magukhoz fogadnak egy apácát és pár növendéket egy közeli árvaházból, ami bezárt. A kislányok érkeztével természetfeletti erő kezd el mozgolódni a házban, ez azonban valaminek az utóhatása. Hatalmas veszély les rájuk: talán maga az ördög…

2013-ban egy filmes univerzum kezdődött, melynek első része a Démonok Között volt. A hatalmas sikerek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy érkeztek a további filmek a témában. A Démonok Között 2 ugyan nagyjából hozta elődje színvonalát, de eme két film közé beesett egy nagyon gyenge próbálkozás is: ez volt az Annabelle első része.

Ami több szempontból is nagyon rossz film volt, épp hogy nem nézhetetlen: összeszedtek egy tehetségtelen rendezőt (erről kicsit majd később), unalmas kliséket, s gyakorlatilag nulla feszültséget. Most pedig annál jobban lepődtem meg, mert az Annabelle 2 bizony egy röhejes film remek folytatása. Ez a film tulajdonképpen nem más, mint az első Annabelle film előzménye, ami meg a Démonok Között előzménye volt ugye. Tehát a Teremtés nem más, mint az előzmény előzménye. (Remélem eddig még érthető… :D)

Az első részt egy nagyon tehetségtelen fércmunkás, bizonyos John R. Leonetti hozta tető alá, aki nem csak hogy nem ért ehhez a műfajhoz, de mellette még olyan fércművek fűződnek a nevéhez mint a Mortal Kombat 2. Tehát nagy szerencsére rendezőcsere történt, ugyanis jött David F. Sandberg, az Amikor kialszik a fény és a Shazam direktora. Én azt mondom, hogy egy tehetséges rendező mellett egy horrorfilm már legalább félig biztonságban van: s lám, most is épp ez történt.

Csak mellé még kaptunk a jóból, gyakorlatilag a film szinte az elődje összes nevetséges hibáját ki tudja javítani. Az atmoszféra valami pokoli erős lett. Azon ritka alkalmakkor, mikor tudjuk, hogy a gonosz jelen van, de nem mutatja magát, nagyon a frászt tudták hozni az egyszeri nézőre. Apró neszek, recsegések, ropogások is elegendőek arra, hogy megágyazzanak annak a terrornak, ami a későbbiekben fog bekövetkezni.

 Nagyjából a film feléig karakterépítés van, nagy szó hogy egy horrorban ezzel is foglalkoztak. Vannak ekkor még feszültségoldó részek is (habár az Elvis-szám most elmaradt, de majd Ed úgyis elénekeli a Démonok Között 3-ban. :D ) A film második fele aztán kíméletlenül rázúdítja a terrort még az edzettebb lelkűekre is: a film nagy részben sablonokból építkezik fel, de tették ezt úgy, hogy közben a végeredmény mégis annyira borzongató lett, hogy simán lehet rajta rengetegszer rémüldözni. Sőt, az utolsó 40-50 perc az gyakorlatilag nem más, mint maga az álom egy horror rajongónak: jönnek sorban az ijesztő jelenetek, a kezekből pedig csak úgy hull közben a popcorn a sok fenyegető képsor láttán.

 Atmoszférikus, de ijesztő és hangulatával a bőröd alá mászik. Ebből a szempontból az Annabelle 2 egy kíméletlen horror: nagyon hamar magával tud ragadni, s akkor biztos lehetsz benne, hogy a stáblistáig nem is ereszt majd. Véres jelenet kevés van (talán 2-3, azok is rövidek), de a film ezek hiányában is annyira ijesztő és remek hangulatú, hogy elismerésem.

És mindezt potom költségvetésből (még a műfajhoz képest is), valamint jobbjára ismeretlen színészekkel hozták össze. Így kell ezt, kérem szépen. Párszor ugyan sablonos vagy logikátlan lehet a film, azt azonban tessék figyelembe venni, hogy a főszereplők gyerekek, ők pedig nem tudnak ilyen helyzetekben olyan higgadtan és megfontoltan cselekedni, mint tapasztaltabb kollégáik.

Összegezve, az Annabelle 2 egy rémületesen hatásos élmény, méltó a Démonok Között eddigi két részéhez is. Az elsőt pedig inkább felejtsük el, elvégre egyszer mindenki hibázhat. Meg amúgy is, itt már törlesztenek, de bőséggel: igazi nyugtalanító poklot hoz el az arra fogékonyaknak. Az utolsó harmada pedig hatalmas (lelki) terrort sem fél alkalmazni. A 2017-es év egyik legjobb horrorja A teremtés: oldschool szellemben készült, hatásos és vérfagyasztó élmény.

 

Értékelés:80%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Yesterday (kritika)

Tegnap még mindenki emlékezett a Beatlesre.

Jack Malik (Himesh Patel) zenész, akinek nem akar összejönni a nagy áttörés. Jellemzően kevés ember előtt lép fel, a munkásságát sem ismerik sokan, pedig tényleg az a vágya, hogy a zenéjét minél többen megszeressék. Az egyetlen, aki mindvégig bízik benne, s karrierjét is igyekszik egyengetni, nem más, mint a menedzsere (Lily James). Váratlanul azonban fura dolog történik Jackkel: miután balesetet szenved és kórházba kerül, rájön, hogy ő az egyetlen, aki emlékszik a Beatles zenéjére. Egy kis töprengés után arra jut, hogy a sajátjaként próbálja meg eladni a legendás együttes számait, a siker pedig hamar megtalálja. Egyre népszerűbb és sikeresebb lesz, úgy fest, a határ számára a csillagos ég…

Nagyon vártam Danny Boyle (Trainspotting 1-2, Gettómilliomos) rendező új filmjét, melynek a forgatókönyvét pedig Richard Curtis (Igazából szerelem) jegyezte. A két alkotó első ránézésre nagyon eltérő stílusban dolgozik, ez azonban nem látszott meg a végeredményen, hisz a Yesterday eléggé egyben van. Örültem, hogy végre egy eredeti ötleten alapuló filmet nézhettem meg a moziban, s nem egy franchise vagy filmes-univerzum sokadik darabját. Félreértés ne essék: ezekkel sincs gondom, csak éppen annyira elszaporodtak, hogy minden egyedinek látszó filmélményt boldogan fogadok.

A Yesterday alapvetően könnyedebb darab, ugyanakkor cselekménye jól összerakott. Elsődleges célja a szórakoztatás, de története ezek mellett sem csak alibi, hisz két poén között összetettebb témák is előkerülhetnek. Lehet-e úgy karriert építeni, hogy tulajdonképpen nem is a mi szellemi termékünk, amiért milliók rajonganak? Meddig szabad hagyni, hogy a szórakoztatóipar rátegye a kezét egy tehetségesebb művészre, hogy még több pénzt sajtoljanak ki belőle? Melyik a fontosabb: a munka vagy a magánélet?

Így tehát, vidám hangulat ide vagy oda, a film igenis rendelkezik egy érdekes cselekménnyel, amit jól bontottak ki, érdekesek az egyes történetszálak. Néha a humor mennyiségét egy kicsit már soknak éreztem, ugyanakkor azt elismerem, hogy több alkalommal is tényleg nagyon vicces a Yesterday, főleg amikor annak forrása valamilyen popkulturális téma. Példának okáért: nem csak a Beatles tűnt el nyomtalanul, s ez fog még érdekes pillanatokhoz vezetni… ;)

Persze egy ilyen, dalokra nagyban építkező élmény esetében abszolút nem mindegy, hogy a zenés részek mennyire működnek. Nos, a jó hír az, hogy itt eléggé, legalábbis ezek a film csúcspontjait jelentették számomra. Remek érzés ilyen pazar számokat nagyvásznon átélni, illetve tökéletes hangminőségben hallani. A rendezés egyébként tisztességes, alapos munka. Azt nem mondom, hogy ilyen téren Boyle legjobbja, de alaposan fel is volt adva a lecke, s direktorunk azért nem vallott kudarcot.

Jó néven tudtam venni, hogy a Yesterday karakterei érdekesek. A főszereplő egyedi és kedvelhető figura. Sok babér eddig nem termett neki, a hírnév jó messziről elkerülte, így nem meglepő, hogy kapva kapott a lehetőségen, s (ha más dalaival is), de igyekezett bizonyítani. De a menedzser, Ellie is legalább ennyire szerethető és jópofa szereplő. Már az első felében is látszik, hogy a két különc kapcsolata bonyolult, s ez a későbbiekben még fontos szerephez is fog jutni a filmben.

A hangulat tehát remek, a dalok is, sőt még a főbb szereplők is szerethető alakok. Viszont, sajnos van valami, ami felett nem tudtam szemet hunyni: ez pedig a magyar szinkron. Elsősorban a főszereplő esete idegesített, aki olyan vékony hangot kapott, hogy semmilyen 17 év feletti férfi karakterhez nem illene. Ha teheted, feliratosan nézd meg a filmet, hisz a játékidő jelentős részét úgyis a dalok jelentik.

Milyen érdekes, hogy a főhőst játszó Himesh Patel korábban soha semmiben nem kapott még fontos szerepet, így itt egyből küldték a mélyvízbe. Bátor dolog volt ez, de bevált! Patel végig remek volt, sikerült azonosulnia a szereppel, így valószínű, hogy nem most láttuk utoljára hollywoodi filmben. Az igazi meglepetést azonban nekem Lily James jelentette, aki annyira aranyos és szerethető minden egyes jelenetében, hogy azon őszintén meglepődtem. De komolyan, még soha nem bírtam ennyire a csajt! Sajnos azonban Kate McKinnon alakítása most is nagyon idegesítő és erőltetett volt, nem értem hogy mit keresett itt, vagy hogyan jutott el idáig egyáltalán.

Összegezve, a nyár egyik legszerethetőbb feel-good élménye lehet a Yesterday, aminek még a lezárása is egész ötletes. Nem hibátlan, de kedves és szórakoztató mozi. Igaz, hogy humora néha már túl sok, Kate McKinnont pedig lecseréltem volna úgy akárkire… Viszont a rendezés alapos, sok vicces utalás is helyet kapott, illetve a történet könnyed mivolta ellenére emlékezetes. Himesh Patel és Lily James pedig tutira ott lesznek az év legjobb filmes párosai között, az biztos! A Yesterday egy zamatos nyári limonádé, benne egy nagyon kevés alkohollal: cselekménye vidám, de nem tartalmatlan, a film pedig szórakoztató, de nem üres. Ja, meg végre egy eredeti ötlet Hollywoodban!

 

Értékelés:75%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!