Film | Sorozat | Anime | Manga | Könyv | Videojáték

El Camino: A Breaking Bad Movie (kritika)

Jesse Pinkman hattyúdala.

2019. október 15. - Bogár Bence

 

 

Figyelem! A cikk nem tartalmaz spoilereket a film cselekményével kapcsolatban, viszont az alapsorozat kapcsán előfordulhatnak itt-ott!

 

 

Jesse Pinkman (Aaron Paul) végre szabad. Egészen pontosan szólva, megkapta a lehetőséget a menekülésre, ami még mindig több, mint amit mestere és meth-kotyvasztó kollégája, Heisenberg, azaz Walter White (Bryan Cranston) számára megadatott: hiszen ő halott. Jesse természetesen tisztában van azzal, hogy a dolgok nála is nagyon könnyen a lehető legrosszabbra fordulhatnak, így rögtön menekülni kezd üldözői elől. Az élete már így is veszélyben van, így nincs vesztenivalója…

Breaking Bad. Egyike minden idők legjobb sorozatainak, az, amit a televízió világával tett, szinte megismételhetetlen és egyedülálló. Jelen sorok írója most őszintén bevallja nektek, hogy talán azóta sem látott egy olyan összetett és zseniális, kikezdhetetlen szériát, mint amilyen anno a BB volt. A sorozat 2008 és 2013 között futott, 5 évadot ért meg, s mondhatjuk: elégedettek voltunk a befejezésével is. Akkor viszont volt szükség erre a filmre?

Nem húzom tovább az idegeiteket, itt a válasz: igen, volt. Habár a legtöbb cselekményszálat elvarrták, illetve jól zárták le, de volt köztük egy, amit azért mégsem teljes egészében. Hát persze, hogy Jesse Pinkman karakterére gondolok. Mi, nézők az El Camino előtt bármit elképzelhetünk a szereplő sorsát illetően, most viszont már itt van a „hivatalos” verzió is, ami a Netflixen érhető el.

Az El Camino egy csöppet olyan, mint egy terjedelmes, nagyjából két órás „utóirat”: újat ugyan nem igazán ad hozzá az eddig látottakhoz, de mégis szépen illeszkedik eme univerzumba, illetve megad pár választ, amit eddig is tudni szerettünk volna. A látottak alapján csodálkozom azon, miért nem ment a film legalább egy limitált kört a mozikban, hisz minősége alapján inkább való vászonra, mintsem kisképernyőre.

A rendező – az eredeti szériát is tető alá hozó – Vince Gilligan ugyanis remek munkát végzett. Továbbra is a már meglévő, visszafogott, de épp emiatt jellegzetes és különleges képi világra támaszkodva mondja el történetét. Kicsit úgy éreztem, hogy egy vaskos könyv utolsó utáni fejezetét, vagy epilógusát olvasom: lezár pár szálat, elsimítja a dolgokat. De hozzáteszem, úgy, ahogy azokat kell. Illetve, e nélkül mégsem lenne teljes egész a cselekmény.

Amit a legjobban tudtam benne becsülni, az az volt, hogy visszahozták azt a hangulatot, ami az anyaszériát is jellemezte anno. Persze akkora jellemfejlődésekre nem kell gondolni, mint amik ott lementek öt évad alatt, mindazonáltal az El Camino nem felejtette el, hogy továbbra is kellenek érdekes, ugyanakkor emberi és sebezhető karakterek ahhoz, hogy a dolognak továbbra is hamisítatlan Breaking Bad-érzete legyen.

Kérem szépen, van itt pár mesterien felépített thriller-szekvencia is, miközben az alap természetesen Jesse drámája és saját megváltástörténete. Pontosabban, útja a megváltás felé. Vajon eléri-e ezt valaha is a sokat szenvedett figura? Nos, annyit azért elárulhatok, hogy erre egyértelmű választ adnak nekünk. Mindeközben, az egész mozi felépítése példaértékű és mesteri, nincs híján az emlékezetesebb pillanatoknak.

Aaron Paul visszatért legendás szerepében, s tette ezt nem akárhogyan. Remélem, hogy az egyébként elég tehetséges színész karrierjének eme film új lehetőségeket is ad majd, hisz egyértelműen megérdemelné. Olyan hibátlanul hozza a figurát, mintha csak tegnap ment volna le a sorozat utolsó része. Külön öröm volt látni a csak kis időre visszahozott színészeket is, hisz feltűnik Jonathan Banks és Bryan Cranston is. A napokban elhunyt Robert Forster pedig utolsó szerepét nyújtja ebben a filmben. Legalább minőségi alakítással búcsúzott, ez már tény. Nyugodjék békében!

Összegezve, az El Camino egyértelműen ajánlott a Breaking Bad sorozatot kedvelőknek. Persze nulla ismerettel abszolút nem éri meg leülni elé, hisz mégiscsak a széria utolsó pillanatai után veszi fel a fonalat a cselekmény. Eme lezárás a rajongóknak készült: a Netflix (végre egy tényleg jó alkotás tőlük!) tudta ugyanis, hogy mi kérdés nélkül újra felülünk eme érzelmi hullámvasútra, s hagyta kibontakozni Gilligant a saját ötletei alapján, ő pedig meg is hálálta a bizalmat. Jesse Pinkman meg végre megkapta azt a lezárást, amit mindig is megérdemelt.

 

 

 

 

 

Értékelés:85%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Gemini Man (kritika)

Film vagy látványos techdemo?

 

Henry Brogan (Will Smith) egy profi bérgyilkos, aki azonban mára rendesen kiégett. Elege van az erőszakból, ezért úgy dönt, hogy otthagyja azt a szervezetet, ahol eddig dolgozott. Persze ezt sokan nem nézik jó szemmel, a férfinek pedig hamarosan az életéért kell küzdenie egy olyan hajsza során, ahol senki nincs biztonságban. Akit a megölésére küldenek, az ugyanis nem más, mint a sok évvel fiatalabb és erősebb klónja

Érdekes egy projekt ez a Gemini Man, meg kell hagyni. Hollywood már nagyjából húsz éve meg akarta filmesíteni ezt a történetet, egy időben még Nicolas Cage neve is felmerült a főszereplők között. Végül azért nem készülhetett el mostanáig, mert nem tartották hozzá elég fejlettnek a technikát. Azonban most már tényleg mozikba került a film, melynek ráadásul egy részét fővárosunkban forgatták!

Bár úgy gondolom, erről már úgyis mindannyian hallottatok, ahogy Will Smith és a rendező budapesti látogatásáról szintén, mikor is a filmet népszerűsítették. De vajon tényleg jogos volt az egészen nagy felhajtás a Gemini Man körül? Nos, erre a kérdésre meglehetősen bonyolult volna egyértelmű választ adni, de úgy gondolom, hogy is-is.

Ami a látványvilágot illeti, egész korrekt lett. Nem utolsósorban, van az egésznek egy megfelelő tempóban adagolt dinamikája, ami kifejezetten működik. Eme mozi tényleg olyan fajta és stílusú akciójelenetekkel bír, amilyeneket korábban még nem igazán láthattunk. Ilyen szempontból a kreativitás abszolút tetten érhető, hisz az akciók szinte kivétel nélkül jófélék és szórakoztatóak, dacára például az alacsonyabb, PG-13 besorolásnak.

A rendező, Ang Lee tisztességes módon elvégezte a feladatát. Bár lehet sejteni, hogy ebben az esetben nem éppen a karakterek vagy a történet vonzotta a direktort, hanem sokkal inkább a látvány és az akció. Szokták rá mondani, hogy különleges vízióval bíró rendező, ami szerintem is igaz rá. Hozzátenném, ebben az esetben ez a kijelentés tényleg inkább a látványvilágra érvényes elsősorban, valamint az akciókra.

Sajnos vannak dolgok, amikben a Gemini Man már annyira nem jeleskedik. Ezek egyike maga a történet, amin igen erősen meglátszik, hogy az alapjait jó 20 évvel ezelőtt dolgozták ki. Habár, igazából azon se nagyon csodálkoznék, ha az azóta eltelt időkben szinte semmit nem finomítottak volna rajta. A dolgok ezen aspektusából, a film erősen megidézi a ’90-es évek műfajbéli alkotásait, de úgy minden szempontból.

Egy idő után rájöttem, hogy az egészben felesleges nagy logikát, vagy hasonló dolgokat keresni, mert ez nem az a mozi. Itt csak hátra kell dőlni, s szórakozni egyet, kint hagyva a külvilágot nagyjából két óra erejéig. Mert ebben az esetben még működhet is az élmény, ha nem várunk tőle világmegváltást. Igen, a történet erősen klisés, újat abszolút nem tud mutatni. A karakterek tucatfigurák: valamennyire megpróbálják árnyalni őket, de ez inkább sikerül kevésbé, mint többé. Nem is beszélve az elképesztően „hálivúdi” lezárásról sem.

Will Smith egyébként tényleg hozza, amit egy ilyen szerep kapcsán el lehet várni tőle, nem okoz csalódást. Nem ezért fog persze Oscar-jelölést besöpörni, de az is egyértelmű, hogy ő megtette, amit lehetett. Sőt, duplán, mivel ugye itt egy jegy áráért kapunk mindjárt két Willt: egy fiatalt és egy „igazit”. Hát igen, már itt tart az a fránya technológia. A mellékszereplők – Clive Owen, Benedict Wong és Mary Elizabeth Winstead – is hozzák az elvárható formájukat, szerencsére.

Összegezve, a Gemini man egy olyan alkotás, amitől tényleg nem szabad csodát vagy újdonságokat várni, már ami a cselekményt, vagy éppen a karaktereket illeti. Viszont technikai szempontból nézve, akár még azt is mondhatjuk, hogy mérföldkőről van szó, hisz nagyon dinamikus akciószekvenciákat, illetve egyszerre két Will Smithet is tartalmaz. Ezeket nézni örömteli és tényleg kifejezetten szórakoztató, ahogy a Budapesten játszódó részeket is érdemes figyelni. Mindezek mellett, nem bántam volna, ha a történet nagyobb hangsúlyt kap, hisz így a látottak inkább érződnek techdemonak. Persze annak alapvetően jól elkészített, hozzá lehet tenni. A Gemini Man így tehát se több, se kevesebb, mint egy szórakoztató, tisztességes akciófilm.

 

 

 

 

Értékelés:65%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A magas fűben (kritika)

Halálos gyep.

Két testvér gyerekhangra lesz figyelmes, amit nagy, akár két métert is elérő közül hallanak. Mit sem sejtve megpróbálnak segítséget nyújtani, azonban valami nem stimmel ott, az „örök zöld” birodalmában. Nagyon hamar rá kell jönniük arra, hogy végzetes hibát követtek el, ugyanis itt semmi sem az, aminek látszik. Nem is beszélve arról, hogy nagyon nincsenek egyedül…

Stephen King és fia, Joe Hill novellája A magas fűben, mely 2012-ben jelent meg. A filmes feldolgozás pedig a Netflix nevéhez fűződik – bár úgy gondolom, ezt a fogalmat senkinek sem kell már megmagyarázni. A streamingszolgáltó az elmúlt években több King-írásból is készített mozit, amik ráadásul kifejezetten jól is sikerültek: elég csak olyan példákra gondolni, mint a Bilincsben, vagy az 1922. Hogy ebbe a sorba minősége alapján beleillik-e A magas fűben?

Nos, azt kell mondanom, hogy abszolút nem rossz alkotásról van szó, de azért az előbb említett két cím minőségét nem tudja elérni. Ezúttal valami hiányzik ahhoz, hogy azt mondhassam, igazán jó élménnyel lettem általa gazdagabb. Persze az író kedvelői nyugodtan próbálkozzanak meg vele, hisz tényleg a vállalhatóbb King-feldolgozások nem túl népes táborát gyarapítja, de a legjobban sikerültek (Ragyogás, AZ, Halálsoron) között egyértelműen nincs helye.

Az alaphangulat szerencsére adott. Szinte az egész alkotás egy helyszínen játszódik, ami ad az egésznek egyfajta nyugtalanító bezártság-érzetet, illetve nyomasztást. A rendező, Vincenzo Natali (Hibrid) ilyen szempontból jó munkát végzett, hisz egy működőképes horror/thriller esetében nagyon sokat számít az atmoszféra. Tehát akkor végülis hol csúszik el a film?

Az az igazság, hogy a cselekmény nagyjából a feléig egészen érdekes, bőven leköti a figyelmet. Sajnos azonban nagyon látszik, hogy az egész alapja egy kifejezetten rövidke novella, így nem kellett volna ezt egy nagyjából 100 perces alkotássá kiegészíteni. 10-15 perccel nyugodtan lehetne rövidebb, s akkor az egész egy jóval feszesebb, izgalmasabb képet mutatna. Igen, mondom ezt én, aki tízből kilencszer azon siránkozik, hogy túl rövid egy mozi játékideje… :D

A látvány a maga visszafogott módján elég különlegesnek tekinthető. Ilyen téren jár a készítőknek az elismerés, hisz az ilyen jellegű műfaji alkotások sokszor éppen ezen szoktak elvérezni. Van az egésznek egy korrekt, érdekes képi világa, ami nagyjából illik a látottakhoz. A karaktereket próbálják árnyalni, de igazából ez csak félig-meddig sikerül. Viszont már annak is örülök, hogy próbálkoztak, lévén sok horror erre sem veszi ma már a fáradtságot.

Visszatérnék egy kicsit az alkotás második felére, ami szerintem már erősen túltolja a dolgokat. Nem kellett volna ilyen irányba vinni az események, ahogy a sokszor döcögősebb tempó sem egy olyan dolog, ami egy ilyen kaliberű alkotástól elvárható. Talán már ennyiből is látszik, hogy A magas fűben elég felemás képet mutat, viszont legalább a színészi munka nem volt rossz.

Habár, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nagyobb, ismertebb nevek közül (mármint a direktort leszámítva) egyedül Patrick Wilson játszik a filmben. Színészünk az utóbbi években több horrorban is szerepelt már, hisz ő a Démonok között-univerzum egyik központi alakja, Ed Warren is. Szerencsére, legalább színészünk most sem okoz csalódást, sőt!

Összegezve, A magas fűben egy olyan King-feldolgozás, aminél találhatunk sok jobbat és rosszabbat is. Az örömteli, hogy az igazán kínos kategóriáig soha nem süllyed, mindazonáltal elfért volna ide több eredeti ötlet, egyediség is. Persze az atmoszféra és a rendezés nagyon is rendben van, ahogy Patrick Wilson jelenléte is üdvözülendő, mégis, az 1922 és a Bilincsben után egy kicsivel többet vártam a Netflixtől. Olyan alkotásról van szó, ami a korrekt, tisztességes szintet eléri – azért eme egy film miatt nem éri meg előfizetni, annyi biztos. Ha viszont már amúgy is rendelkezel vele egy esélyt adhatsz neki, főleg ha még Stephen King és a misztikus történetek kedvelője is vagy. Csodát viszont tényleg nem szabad várni tőle.

 

 

 

 

Értékelés:65%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A filmvilág 20 legérdekesebb magányos főszereplője

Joker után szabadon.

Már mozikban a Joker, amit jómagam is az év egyik legjobb filmjének tartok. Ennek apropóján, most 20 magányos karaktert gyűjtöttem össze különböző mozikból. Bennük csak annyi a közös, hogy mindannyian különcek, ugyanakkor nagyon érdekesek is egyben. Ha Arthur Fleck története előtt vagy után is szívesen elmerülnél egy ilyen jellegű szereplő jellemében, akkor itt jó helyen jársz!

 

20.) THE MAN (VIGGO MORTENSEN)

Film: Az út (2009)

Ebben a drámában a karakter kapcsolata fontos a fiával, de ezt kivéve magányosan járják útjukat egy reménytelen, poszt-apokaliptikus világban.

 

 

19.) THE MOTORCYCLE BOY (MICKEY ROURKE)

Film: Rablóhal (1983)

Coppola klasszikusában Rourke játssza a Motoros fiút, aki ugyan támasza öccsének, de egyébként magányosan járja nem mindennapi útját.

 

 

18.) BATMAN (több színész)

Film: több

Batman tagja az Igazság ligájának, valamint ugye ott van Robin is. Ugyanakkor maga a karakter tragikus eredete miatt a hős többször is magányosan intézte dolgait.

 

 

17.) LESTER BURNHAM (KEVIN SPACEY)

Film: Amerikai szépség (1999)

Spacey Oscar-díjas alakításában egy igen érdekes karaktert játszott el. Magányos mivolta több dolog miatt is feltűnt, érdemes megnézni az alkotást.

 

 

16.) SCARFACE (AL PACINO)

Film: A Sebhelyesarcú (1983)

Valódi nevén Tony Montana, aki egy félelmet nem ismerő gengszter. Ugyanakkor jobbjára egyedül küzdötte fel magát a maffiavilág csúcsára, kegyelem nélkül.

 

 

15.) LEE CHANDLER (CASEY AFFLECK)

Film: A régi város (2017)

A karakter okkal lett magányos, megkeseredett ember. Hogy miért is pontosan, arra választ ad ez a remekbe szabott drámai alkotás.

 

 

14.) LOGAN/ROZSOMÁK (HUGH JACKMAN)

Film: több

Rozosmák tagja az X-mennek, azonban szíve mélyén a legtöbbször magányos, mogorva hős volt. Hogy miért is, az többek közt kiderül eredettörténetéből.

 

 

13.) JACK TORRANCE (JACK NICHOLSON)

Film: A ragyogás (1980)

Kubrick klasszikusában az írót fokozatosan emésztette fel a káosz, valamint a múlt valós és képzeletbeli démonjai. Ő egy igazán összetett figura.

 

 

12.) BEN SANDERSON (NICOLAS CAGE)

Film: Las Vegas, végállomás (1995)

Cage Oscar-díjas alakításában egy alkoholistát játszik, aki elindul Vegasba, hogy halálra igya magát. Aztán később találkozik Eizabeth Shue karakterével…

 

 

11.) HARRY ANGEL (MICKEY ROURKE)

Film: Angyalszív (1987)

A kiégett detektív egy olyan ügy kellős közepébe keveredett, amit nem biztos, hogy megúszhat szárazon. Rourke egyik legjobb alakítása volt.

 

 

10.) MAD MAX (MEL GIBSON/TOM HARDY)

Film: több

Max Rockatansky nem mindig volt magányos ember, családja halála után azonban mindent egy lapra tett fel, hogy túlélje a könyörtelen világot.

 

 

9.) DONNIE DARKO (JAKE GYLLENHAAL)

Film: Donnie Darko (2001)

Ebben a Davidy Lynch világát idéző alkotásban hatalmasat játszott a főszereplő Gyllenhaal. Donnie Darko élete bizony nem éppen móka és kacagás.

 

 

8.) THE DRIVER (RYAN GOSLING)

Film: Drive (2011)

A Drive című zseniális filmben a kaszkadőr-bankrabló karaktere nagyon érdekes, ugyanakkor legalább olyan magányos is. Vajon ez később megváltozik?

 

 

7.) DR. HANNIBAL LECTER (ANTHONY HOPKINS/MADS MIKKELSEN)

Film: több

Az őrült, de zseniális doktor első ránézésre igazi társasági ember, azonban valójában nagyon is egyedül van. Talán bizarr „étkezési szokásai” miatt...

 

 

6.) RANDY „THE RAM” ROBINSON (MICKEY ROURKE)

Film: A pankrátor (2008)

Aronofsky zseniális filmjében a főhős szinte mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. Vissza akarja kapni szeretteit és becsületét, de vajon nem késő még?

 

 

5.) MILDRED HAYES (FRANCES MCDORMAND)

Film: Három óriásplakát Ebbing határában (2017)

A remek színésznő hatalmasat alakított. Karaktere elveszítette lányát, ezért minden áron bosszút akar állni az elkövetőkön.

 

 

4.) FREDDIE QUELL (JOAQUIN PHOENIX)

Film: The Master (2012)

Paul Thomas Anderson ebben az esetben is kivételes filmet rendezett. Phoenix szerepét akár egy vaskos könyv erejéig is lehetne boncolgatni, elég összetett lett.

 

 

3.) TYLER DURDEN (BRAD PITT)

Film: Harcosok Klubja (1999)

A magányos antihősök királya igazán elemében van, ha a társadalomnak kell visszavágnia. Aztán ha az egyszeri néző tudná, milyen sokoldalú is ő igazából…

 

 

2.) TRAVIS BRICKLE (ROBERT DE NIRO)

Film: Taxisofőr (1976)

A vietnámból hazatért szereplőt az emberi szenny és magatartás vonzotta az erőszakba. Ő pedig fogta magát, és jól odacsapott az összes genyónak, aki megérdemelte.

 

 

1.) JIM STARK (JAMES DEAN)

Film: Haragban a világgal (1955)

Ebben a kultklasszikusban egy tinit játszott a mindig zseniális James Dean, aki nehezen tudott beilleszkedni. Szerintem ő a legérdekesebb magányos figura.

 

 

 

 

Na és te kit tennél még fel egy ilyen toplistára? Írd meg kommentben! 

 

Kövesd az oldalt a Facebookon is!

 

 

Joker (kritika)

Aljas utcák eltiport komédiása.

 

Nem akarsz felkészületlenül beülni a filmre? Akkor olvasd el ezt a cikket!

 

Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) magányos. Nem érti, mi történik körülötte a világból, ami mintha teljesen kivetné őt magából. Az emberek megvetik, állandó gúnyolódások céltáblája, szinte csak az nem rúg bele, aki nem látja. A férfi egyre inkább az őrület határára sodródik, miközben beteg anyjára is vigyáznia kell. Gotham városa azonban egy kegyetlen hely, ahol nincs helye a gyengéknek. Az utcákat az erőszak és a bizonytalanság uralja, miközben Arthur saját belső démonjaival küzd, amiket mások teremtettek ugyan, de rajta múlik, hogy le tudja-e győzni őket…

No szóval. Joker számtalan Batman-képregényben szerepelt, hisz a sötét lovag leghíresebb nemezise ő. Bár eddig is előfordult, hogy a múltjával foglalkozzanak, valójában a legtöbbször inkább erősen karikatúraszerűen ábrázolták. Természetes volt, hogy ő a gonosz, akinek nincs ki mind a négy kereke. De mi van, ha valójában ő is csak egyszerű ember volt egykoron, akit a társadalom tett pszichopatává? Erre a kérdésre keresi a választ Todd Phillips rendezése.

Itt álljunk meg egy percre még! Igen, arról a direktorról van szó, akinek a Joker az első olyan munkája, ami egyáltalán nem komédia. Kérdés volt, hogy ezek után a végeredmény mennyire lesz komolyan vehető? Nos, nagyon is. Vagy még annál is jobban. Fontos közölnivaló, hogy ez a mozi sokkal inkább hajaz egy művészfilmre, mintsem bármilyen egynyári/őszi blockbusterre, vagy éppen képregényfilmre.

Kedves olvasó, ha azt várod, hogy lesz itt sok robbanás, nagy látvány, meg egy könnyed cselekmény lesz, akkor hatalmasat tévedsz. Mindezeket nem szabad elvárni a Jokertől. Csak és kizárólag többet és jobbat. Kiválóan megírt történettel van dolgunk, ami azt mutatja be, hogyan válik egy kirekesztett, csak szeretetre vágyó emberből őrült: nem magától „született”, rothadó társadalma, saját embertársai indították el az őrület útján. Talán már ennyiből is látszik, hogy őszinte, a finomkodást messziről kerülő élményről van szó.

Gyakorlatilag az egész film tehát egy karaktertanulmány, ami kendőzetlen módon beszél kényes témákról, melyek mégis jelen vannak mindennapjainkban is. Már csak belegondolni is borzalmas, hogy a valódi világban hány szerencsétlen „Arthur Fleck” szenved éppen, s mikor jön el a pillanata annak, hogy „Joker” váljon belőlük. Igen, jól sejtitek: nem könnyed élményről van szó. A hangulat is kellőképpen elvont, nyugtalanító, ugyanakkor képes arra, hogy behúzzon. Kezdve az első másodperctől.

Jól tették, hogy nem helyezték a mozit semmiféle filmes univerzumba, itt nem az a lényeg. Egy kőkemény, R-rated élményről van szó: nem azt akarja, hogy szimpatizáljunk a főszereplővel, egyszerűen csak bemutat egy olyan történetet, ami akár valóság is lehetne. Nagyon is szükséges volt a magas korhatár és a komor hangvétel, ugyanis a Joker olyan szinten érett és földbe döngölő élményt kínál, hogy arra felkészülni aligha lehet. Elvont, nyugtalanító és egyértelműen felnőtt közönséget céloz meg: a kisebbek kerüljék, legalább egy kilométeres körzetben!

Ami azt illeti, a Joker az év legjobb Scorsese-filmje, amit valójában nem is a mester készített. A párhuzamok, kisebb-nagyobb tisztelgések letagadhatatlanok ugyanis. Többször is eszembe jutott a Taxisofőr, a cselekmény felfogható egy modern Aljas utcáknak is akár, a társadalmi mondanivaló (ami természetesen a showbiznisznek is bemutat egy jókora fricskát) pedig A komédia királyát idézi. Nem is szólva a '80-as években játszódó cselekményről! Kiváló "helyekről" vették tehát az ötleteket, hogy létrehozzanak valami olyat, amit eddig ez a műfaj talán még nem is látott.

Természetesen a legfontosabb, hogy korunk egyik legjobbja, a nagybetűs színész, Joaquin Phoenix mekkorát alakít itt. Számomra még mindig hihetetlen, hogy épp neki nincs még Oscarja, pedig egy igazi zseni. A szerepért 25 kilót fogyott, őrülten nevet, vagy ha kell, szomorú: teljes az átlényegülés. Legyen, leírom: simán van olyan jó, mint Heath Ledger. Más módon, de hozza a szintjét. Nem kis szó ez, úgy hiszem. Örömteli egyébként Robert De Niro jelenléte is (még egy Scorsese-utalás talán): színészünk csak mellékszereplő, mégis, véleményem szerint évek óta nem volt ennyire felszabadult és jó.

Összegezve, a Joker minden téren egy kiváló alkotás. Talán a végét egy kicsit túlnyújtják, egyébiránt szinte hibátlan élményről van szó. Nyitottság kell hozzá, ha ez megvan benned, ne habozz a megtekintést illetően. Persze arra fel kell készülni, hogy merőben más élmény lesz, mint akármelyik képregény, vagy épp DC-film. Sokkal inkább egy művészdráma a Joker, így nem való mindenkinek. Komoly társadalmi mondanivalója, bátorsága és arcon csapó élménye miatt úgy hiszem, joggal lesz a későbbiekben alapmű, egy fontos mérföldkő a mozi történetében. Képregénykarakter alapján készült film még talán soha, soha nem ásott ennyire mélyre. Amivel pedig ott találkozhatunk, az maga az őrület és kitaszítottság szomorúan aktuális, felnőtteknek szóló meséje. Meg egy színész, aki most is azt teszi, amit hosszú évek óta: főnixmadár módjára szárnyal.

 

 

 

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Akik maradtak (kritika)

Két magányos lélek a vörösterror hajnalán.

 

A ’40-es évek végén kezdődik a történet. Aladár (Hajduk Károly) egy nőgyógyász, aki egyedül próbál meg boldogulni. Személyes tragédiáról és bánatáról nem beszél senkinek szívesen. Minden megváltozik azonban, amikor megismer egy tizenéves lányt. Klári (Szőke Abigél) rendíthetetlenül hiszi és hinni akarja, hogy szerettei még visszatérnek, hogy semmi nem változott meg végérvényesen. Eme két karakter között a későbbiekben egy erős apa-lánya kapcsolat alakul ki, melyet azonban beárnyékolni látszik az egyre inkább erőszakosan terjedő vörösterror

Tóth Barnabás rendező második nagyjátékfilmje az Akik maradtak című dráma (az első a Rózsaszín sajt volt), azonban az ő nevéhez fűződik az egészen nagy kritikai sikert alkotott rövidebb alkotás, a Susotázs is. Eme alkotás egyébként hivatalosan is hazánk új Oscar-nevezett alkotása: természetesen az még erősen kérdéses, hogy ilyen téren meddig jut, viszont abban is egyetérthetünk, hogy a kész mű minőségét abszolút nem ez határozza meg.

Az Akik maradtak ugyanis jól sikerült, nagyon is. Egy olyan drámáról van szó, amely lassú és csendes, mégis nagyon sokat tud mondani, ha igazán odafigyelünk rá. Persze készült már ezer meg egy olyan alkotás (legyen az hazai vagy külföldi), ami a holokauszt borzalmait festette a vászonra, azonban jómagam ezen alkotást nem feltétlenül sorolnám teljes egészében közéjük – hisz, ahogy a cím alapján sejthető, azt mutatja meg, hogy mi történt azokkal, akik itt maradtak.

Vagyis várták, hogy szeretteik hazatérjenek, egészen a végsőkig. A nagy szembesülés pillanatáig, mikor rájöhettek, hogy attól kezdve semmi nem lesz már ugyanolyan, hiábavaló volt a remény. A film nagyon érzékeny témákat érint, de teszi ezt kellő finomsággal és tisztelettel. Mégsem éreztem úgy, hogy egy unalomból vagy sablonokból összetákolt kötelező feleletet néznék, hisz a mozi sikeresen meg tudta találni a saját stílusát, ami illik hozzá.

Az Akik maradtak kifejezetten melankolikus alkotás, ami azt is megmutatja nekünk, hogyan tarthat összes és találhat lelki támaszra két személy, akikkel hasonló tragédia esett meg. Fel kell dolgozniuk: könnyű sehogy sem lesz, de együtt talán egy kicsivel elviselhetőbb. Érdekes téma ez egyébként, mármint egy negyvenes férfi és egy tizenéves lány barátsága. Mégis, olyan érzékenyen, éretten és okosan ábrázolják az egészet, hogy az egyszerűen tényleg példaértékű.

Érdekes dolog a „lelki” egymásra találás, amit eme film is kifejezetten hitelesen ábrázol. Nagyon tetszett benne, hogy semmit nem akar a néző arcába nyomni, s nem is fontoskodik. Egyszerűen csak elmond egy szomorkás, de mégis szép történetet, két rendkívüli karakter barátságáról, akik támogatják egymást a legnehezebb időkben. Két, teljesen különböző tulajdonságokkal bíró személyről van szó, akik valamiben mégis hasonlítanak egymásra.

A képi világ szép, a maga módján elegáns és visszafogott. A dialógusok érdekesek, sőt van bennük helyenként némi humor is. Persze ez inkább csak leheletvékonyan van jelen, nem tenyérbemászóan, sőt a legtöbbször tényleg abszolút meg is fér. Maga a rendezés is remekül sikerült, tényleg abszolút mondható, hogy a mozit igényes kezek „rakták össze”. A nagyjából 90 perces játékidő számomra egy nagyon kicsit kevés volt, 15-20 percet azért így is simán rátettem volna egyébként.

A színészek kifejezetten jó, alapos munkát végezték. Hajduk Károly (A martfűi rém) remekül hozza a karakterét, igazán érdekes módon kelti életre a figurát. Ugyanez elmondható a nagyon fiatalka Szőke Abigélről is – ha így folytatja, komoly jövője lehet még szerintem. Igazán öröm volt nézni, főleg a közös jeleneteiket, hisz láthatóan tényleg minden tudásukat és tehetségüket beleadták a munkába, a legtöbbet kihozva magukból.

Összegezve, az Akik maradtak egy lírai, szomorkás hangvételű alkotás. Érdekes, de úgy éreztem, hogy egyszerre emel fel és húz le, egy igazi érzelmi hullámvasút gyakorlatilag az egész alkotás. De nem is akármilyen, erre mindenki készüljön fel, aki „felül” rá! Ezek után mindenképp tervezem elolvasni a mozi alapját adó regényt is – akit érdekel, Férfiidők lányregénye címmel megtalálhatja. Mit is írhatnék még? Nem sokkal a Curtiz után ismét egy igényes magyar film érkezett a mozikba, így ne hagyjátok ki az alkalmat, nézzétek meg, ha tehetitek. Az Akik maradtak szép, csendes film, ami mégis beszél a nézőhöz, egyszerre gyönyörűszép és keserű hangján. Drukkolok neki, hogy minél többen megismerjék!

 

 

 

 

Értékelés:85%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Mit érdemes tudni a Joker előtt?

Rendkívüli eredettörténet érkezik!

Kedves olvasók, nagy vallomással kezdem a cikket: annyira talán egy filmet sem várok az év hátralévő részében, mint a Jokert. Esetleg a Star Wars 9-et még legalább annyira, de nyilván értitek, mire is akartam célozni. Hihetetlen, hogy mekkora várakozás előzi meg ezt a mozit (természetesen nem csak részemről), azonban vannak dolgok, miket ha nem is kötelező, de azért nem árthat tudni a holnapi premier előtt. Eme cikkem ebben segít nektek, abban az esetben, ha nem annyira tudjátok, hogy mit várjátok a bohóc első önálló alkotásától!

 

Nincs egy univerzumhoz sem kötve…

 

Bizony, bizony! A Joker nem lesz része a 2013-ban indult DC-moziverzumnak. Hogy ez probléma-e? Ha engem kérdeztek, akkor nem, éppen ellenkezőleg. A film koncepciója amúgy sem illene bele egy nagyobb egészbe. Kezdve azzal, hogy a cselekmény a ’80-as évek elején játszódik, akkoriban, amikor még semmiféle Batman nem védte Gotham veszélyes utcáit. A főszereplő, Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) az előzetesek alapján egy olyan alak, akit alaposan kivetett magából a társadalom. A film pedig minden bizonnyal azt a pszichológiai folyamatot fogja bemutatni, hogyan változott át egy alapvetően átlagos, de az emberek által kirekesztett személy egy romlott lelkű pszichopatává, ami elkerülhető lett volna. Minden bizonnyal a karakterekre fogják helyezni a hangsúlyt, számos társadalmi problémát érintve. Az már a trailerek alapján is egyértelmű, hogy nem robban benne fel a fél város, nem a gagyi és giccses látványelemek fognak dominálni. Egyébként is, R korhatárral kerül mozikba Amerikában, ami azt jelenti, hogy itt nem nagyon nem lesz helye könnyed poénoknak. Ez a földhözragadtabb stílus meg úgysem illett volna bele a DCUE világába, ilyen szempontól semmikép sem. Vagy ti el tudjátok képzelni, hogy Phoenix bohóca mondjuk cameozik egyet majd a Shazam! folytatásában? Na ugye, hogy nem. Így természetesen Robert Pattinson bőregerével sem találkozik soha ez a Joker, ahhoz a „világhoz” továbbra is a karakter Jared Leto-féle változata tartozik hivatalosan.

 

Az alkotók és inspirációk

 

A rendező nem más, mint Todd Philips. Az a legérdekesebb az egészben, hogy a Joker az első olyan mozija, ami egyértelműen nem tartozik a vígjáték kategóriába. Érdekes váltás, annyi egyszer biztos, főleg ha úgy nézzük, direktorunk eddigi legkomolyabb munkája a Haverok fegyverben és a Másnaposok-trilógia voltak. Ahhoz képest most kőkeményen stílust váltott, erre egyértelműen rá lehet jönni akár egy előzetes megtekintése után is.

Lássuk a főszereplőt! Joaquin Phoenix generációjának talán legjobbja, mégsem övezi akkora figyelem, mint amekkorát megérdemelne. Az elmúlt jó pár évben elképesztően igényes színészi karriert épített fel, nagyjából mondhatjuk, hogy ebben az évtizedben még nem szerződött le rossz vagy akár közepes mozira: Sosem voltál itt, Mária Magdolna, Testvérlövészek, Idegen földön, The Master, stb… Az egyetlen hihetetlen dolog számomra, hogy még nincs Oscar-díja. Talán majd most?

No de kinek a munkássága inspirálta még a filmet? Egyértelműen Martin Scorsese mesteré, aki egyben a kedvenc direktorom is Tarantino mellett. Az elején még az is szóba került, hogy produceri teendőket fog ellátni, végül ez nem történt meg, de „korai” műveinek jelenléte ettől még letagadhatatlan. A leírások, egyéb anyagok alapján a történet emlékeztetni fogja a nézőt A komédia királyára, a társadalomkritikus üzenet szempontjából pedig egyértelműen az Aljas utcák és a Taxisofőr lebeghetett példaként az alkotók előtt. Ja, meg a második trailer egyik jelenete még egyértelmű tisztelgésnek is felfogható utóbbi előtt… :D Nem is beszélve Robert De Niro személyéről, aki mindhárom előbb említett Scorsese-moziban fontos szerepet játszott, s most a Jokerben is fel fog tűnni!

 

 

A DC sötét oldala

 

Valószínűleg jól döntöttek, mikor elhatározták, hogy elindul a DC Dark is: ennek az a lényege, hogy keretein belül a komorabb, sötétebb történetek szereplői kaphatnak (eredet)mozit. Persze a Joker azért bőven fog tartalmazni utalásokat: egyértelműen Gotham a helyszín, feltűnik az Arkham is, nem is beszélve olyan karakterekről, mint (a kisgyerek) Bruce Wayne, vagy apja, Thomas Wayne. Ugyanakkor nem egy összefüggő univerzum lesz azonban itt, csak annyi lesz mindegyikben a közös, hogy nem épp a kicsiknek szólnak, egyértelműen egy felnőtt közönséget akarnak megszólítani, egyedi víziójú rendezőkkel és színészekkel, valamint bátrabb, a mainstream vonaltól eltérni vágyó ötletekkel. Ennek lesz az első „eleme” a Joker, aztán ha esetleg sikeres lesz, akkor határ szinte a csillagos ég. A magam részéről alig várom, mi lesz még itt a jövőben: nagyon vevő volnék egy esetleges Mocsárlény, Constantine, Justice League Dark vagy éppen Arrow-mozira is! Aztán majd meglátjuk, hogy mik is lesznek a DC Dark következő alkotásai.

 

 

 

Már nem kell sokat várni a Joker kritikámra sem, olvassátok majd el azt is!

 

Remélem, a cikk még jobban meghozta a kedvedet a filmhez és szolgált érdekességekkel! Te tervezed megnézni?

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Sosem voltál itt (kritika)

Beszélnünk kell Joe-ról.

A történet szerint az egykori veterán, illetve FBI-ügynök Joe (Joaquin Phoenix) mára teljesen kiégett, kiábrándult korunk társadalmából. A vegetáló férfi egyedül anyjával (Judith Roberts) tartja a kapcsolatot, egyébként pedig elrabolt vagy hazulról megszökött lányokat hoz vissza. Egy nap váratlan megbízatást kap: egy szenátor kéri meg, hogy szerezze vissza a lányát, Ninát (Ekaterina Samsonov). Ekkor kezdődik Joe kálváriája

Anno hatalmasat szólt Cannesban Lynne Ramsay rendezőnő legújabb filmje. Az eredetileg You were never really here címre keresztelt alkotását sokan egy modernkori Taxisofőrnek tartották, Franciaországból pedig két rangos díjjal távozhatott: legjobb forgatókönyv és legjobb főszereplő.

Főképp azonban azért vártam már egy ideje a filmet, mert számomra a Taxisofőr abszolút minden idők legjobb mozgóképe, ezért hát nagyon is kíváncsi voltam arra, miért értékelte ilyen nagyra a szakma a produkciót. Annyit már az elején megsúghatok, hogy nem volt alaptalan a sok dicshimnusz: a Sosem voltál itt a 2018-as év egyik legfontosabb filmélménye volt.

Lehet, hogy a film történet nem a világon a legeredetibb, viszont legalább egy csavar van benne, valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy az alkotók ezúttal a hangulatra, valamint a drámára helyezték a hangsúlyt. Ebből a szempontból pedig a Sosem voltál itt több mint jelesre vizsgázik: elképesztően át tudják adni a nagyváros (New York City) depresszív hangulatát, ahol a legtöbb emberben már egy szemernyi jó sem maradt.

Főhősünk, Joe sem éppen egydimenziós figura: munkája mellett saját múltjával, kísérteteivel is meg kell küzdenie. Ő pedig úgy dönt, hogy éppen ezt fogja tenni. Lynne Ramsay alkotása művészfilm, aki ezeket nem szereti, inkább ne is próbálkozzon. Az atmoszféra, mint mondtam, nagyon depresszív, az emberiségbe vetett bizalmunk nem eme mozgókép megtekintése után fog visszatérni.

Ugyanakkor azt sem szabad feledni vagy figyelmen kívül hagyni, hogy valós, realisztikus dolgokról mesél, amik megtörténnek, függetlenül attól, hogy beszélünk-e róluk, vagy sem. Így tehát a Sosem voltál itt voltaképpen egy őszinte tabló az emberiségről: ott, ahol már nincs igazán jó, csak rossz és a még annál is borzasztóbb.

A főhős múltját pedig majd magunknak kell összeraknunk. Igen, az alkotás egyértelműen koncentrációt igényel, felirattal is adták ráadásul annak idején, köze nincs egy laza popcornfilmhez. Viszont azt sem szabad vitatni, hogy fontos a mondanivalója, valamint Joe története egyaránt: haladó filmesek mindenképp üljenek be rá, hisz a valódi moziélmény tényleg valahol itt kezdődik. Olyan az egész, mintha mixelték volna az Elrabolva cselekményét a Taxisofőr társadalomkritikájával, valamint a Drive vizuális stílusával egyaránt. Ez pedig egy olyan koktél lett, ami akár megakadhat egyesek torkán. Ha viszont sikeresen lecsusszant, rájössz arra, hogy íze különleges, sőt mi több egyedi. Több mint 10 éve nem készült már ennyire érdekesen különös film, s megeshet, hogy most ismét annyit kell majd várnunk a következőre.

Joaquin Phoenix akkorát játszott, hogy szavakkal talán le sem lehet írni. Karaktere legalább annyira összetett, mint Travis Brickle, habár tőle azért több szempontból különbözik. A lényeg azonban, hogy Phoenix játéka elképesztően egyedi és sokoldalú, zseniális színészünk ismét bizonyítja, hogy korunk egyik legnagyobb alakja. Csak így tovább!

Összegezve, a Sosem voltál itt 2018 egyik legkülönlegesebb filmje volt, melynek megvalósítása minden, csak éppen nem sablonos. Tucatfilmeken edződöttek számára rágós és kellemetlen falat lesz, aki azonban ráérez ízére, az nagyon is értékelni fogja. Azt javaslom, a megtekintésével próbálkozzatok minél többen, hisz harározottan több megtekintésre érdemes darab. Kegyetlenül őszinte film elképesztő stílussal, bravúros megvalósításban. Joaquin Phoenix meg egy zseniális színész, ehhez kétség sem férhet.

 

 

 

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Blair Witch (játékteszt)

Erdőtúra kutyussal és boszorkával.

1996. Egy fiatal srác eltűnik a Black Hills erdőben, Burkitsville közelében. A keresőegységhez csatlakozik Ellis, a korábbi rendőr is, akit mind a mai napig kísértenek a csatatéren átélt borzalmak. Kutyájával, Bullettel indulnak útnak abba az erdőségbe, amiről rémisztő legendák keringenek. Elég hamar rájönnek, hogy nem csak mende-monda az egész, ugyanis tényleg valami nagyon gonosz ólálkodik ott, a fák és bokrok között…

Biztos mindenki ismeri, vagy legalább hallott a Blair Witch, avagy Ideglelés című filmről. Utána elég hamar nagy népszerűségre tettek szert a kézikamerás (found footage) horrorok, sőt még két folytatást is kapott: egy vállalhatatlant és egy egész korrektet. A Bloober Team játéka idén, augusztus végén jelent meg, Xbox One konzolon és PC-n is lehet nyüstölni. Ezen teszt az utóbbi változat alapján készült.

Kérdéses, hogy lehet-e újat mondani a túlélőhorror műfajában? Nos, a Blair Witchen nagyon is látszik a próbálkozás, ugyanis nem akarja meglovagolni a mai trendeket. Nagyon helyesen, ha engem kérdeztek. Nem tolnak az arcunkba minden egyes méternél egy szörnyet, nem is túl öncélú vagy brutális (elég ritka az a horror-game, amit a PEGI is csak 16-os körrel „jutalmaz”), sőt egész jól megírt történettel rendelkezik. Ugyanis egy kérem szépen, nincs itt multi vagy egyéb fölösleges dolog, itt a cselekmény a lényeg!

A story egyébként tovább szövi, bővíti a filmekben is megismert legendát, új ötletek hozzáadásával. Vannak itt elég érdekes dolgok, meg utalások is, érdemes lehet ezekre odafigyelni. Maga a történet azért tetszett, mert tényleg minden szempontból megfelel a műfaj követelményeinek: nem a vérrel vagy csonkítással akar sokkolni, sokkal inkább a nagyon depresszív, ijesztő és fenyegető hangulattal. Erdő sem volt még sok játékban ennyire nyugtalanító!

Sőt, a Blair Witch még sokszor túl is mutat műfaja keretein: a főszereplő egy háborút megjárt veterán, aki nem tudta feldolgozni az ott ért élményeit, azok továbbra is vele maradtak. Van az egésznek erősen egy pszichológiai töltete, nem utolsósorban. Még szerencse, hogy itt van vele kedves kis kutyusa, akinek a játékmenetben is egészen fontos szerepe van. Több dologban is tud segíteni nekünk, igazi hűséges barátunk tehát, aki nem hagy cserben minket.

Ami a fentebb már említett játékmenetet illeti, a legtöbbször az erdőt járjuk, próbálunk eligazodni a sötétben, nyomokat vagy éppen felvételeket keresünk – spoilerek nélkül, de utóbbiak például meglehetősen trükkös „jószágok”! Hagyományos értelemben vett harc nincs, a rusnyaságok ellen esetleg fény segítségével (helló, Alan Wake!) harcolhatunk – bár lesznek, akiket csak kikerülni tudunk, de szerencsére nem vitték túlzásba a „macska-egér” szekvenciákat sem.

Mindenesetre, nem ez a játék lesz az, ahol halomra gyilkolhatjuk a rosszarcokat. Zseblámpa, kézikamera, térkép, no meg kutyakeksz lesz a felszerelésünk: utóbbi nem vicc egyébként, sőt kedvencünket meg is simogathatjuk. Néha kell is egy-egy ilyen bele, ha engem kérdeztek, ezzel legalább oldják valamelyest a feszültséget, ami elég nagy arányban és adagban van itt jelen. S akkor még eléggé finoman is fogalmaztam…

Sokak szerint a PC-s változat rossz lett, de jómagam ezzel nem igazán szembesültem: nem találkoztam egy buggal vagy fagyással sem, sőt még csak atomerőmű sem kell a game futtatásához. Ahhoz képest pedig, hogy egy indie játék a Blair Witch, a grafika meglehetősen szép. Persze nem a mai technika csúcsa, de eléggé jó. Számomra amúgy sem ez a legfontosabb dolog, jobban számít nekem a történet, a hangulat és az egyes játékelemek minősége – ezek pedig itt mind kifejezetten jól vizsgáznak, ami azt illeti.

Összegezve, a játékot nem csak a Blair Witch filmek kedvelőinek tudom ajánlani. A horror műfaj szerelmesei mindenképp tegyenek vele egy próbát. Sajnos a végére egy kicsit túltolják a jót a lányok és a srácok, a pár sötétben botorkálós rész pedig abszolút felesleges, frusztráló és idegesítő – de ezen dolgokat leszámítva bizony egy igazán ütős élményről van szó. A történet érdekes, fordulatos, rémisztő és úgy egészíti ki a mozikat, hogy közben egy kerek egész. A hangulat elképesztően hátborzongató, nyugtalanító, végig úgy éreztem, hogy valami gonosz figyel a hátam mögött. A játékelemek ötletesek, Bullet jelenléte pedig hatalmas pozitívum és egy kis egyediséget is ad a nagy egésznek. Szóval egy abszolút igényes játékról van szó, így ha nem vagy gyenge idegzetű, akkor vár az erdő. Az már más kérdés, hogy sok vér vagy brutalitás híján is kicsinál majd egy kicsit a végére, de úgy gondolom, ez is része a Blair Witch-élménynek. Aztán a kutyák megsimogassátok ám rendszeresen!

 

 

 

Értékelés:75%

 

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Az aranypinty (kritika)

Felnőni egy tragédia árnyékában.

 

Theodore Decker édesanyja életét veszíti egy múzeumban, egy robbanás során. A fiút egy tehetős, gazdag New Yorki család veszi magához, azonban senki sem tud a gyermek egy nagy titkáról: a megrázó események közepette magához vette egy, az Aranypinty névre hallgató, rengeteget érő festményt. Az egész média azt hiszi, hogy megsemmisült, egyedül Theodore tudja csak az igazságot. Ezen események az egész későbbi életére kihatással lesznek…

Érdekes eset az, ami ezen mozival történt. Sokáig leendő Oscar-esélyesként tartották számon, azonban végül a nem túl pozitív kritikai fogadtatás miatt jóval inkább a háttérbe szorult. Arról nem is beszélve, hogy eddig anyagilag is hatalmas kudarcnak tekinthető, ami valljuk be, egészen meglepő dolog, látva egy ilyen cselekményt és szereplőgárdát. Akkor meg mi lehetett a baj? Nos, annyit már most elárulnék: szerintem egyáltalán nem a film minősége.

Szóval adott egy regényadaptáció, ami ráadásul majdnem két és fél óra játékidővel bír. Sajnos ezek a mai világban nem túlzottan számítanak nézőcsalogató tényezőnek, sőt. Hazánkban egyébként csak felirattal látható Az aranypinty, aminek jómagam csak örülni tudok, ám a legtöbben ezzel nincsenek így. Pedig kifejezetten érdekes lett ez a mozi: nem hibáktól mentes, de mégis van benne valami különleges.

A képi világ visszafogott, de épp emiatt lett szép és egyedi (Roger Deakins azért mégiscsak Roger Deakins!). Az aranypinty egy érdekes hangulatot üt meg végig, gyakorlatilag egy lassabb ütemben csordogáló drámáról van szó, ami egy abszolút nem mindennapi élet és felnövés történetét adja át a nézőnek. Mondhatjuk, hogy coming of age moziról van szó, szerencsére a főhőssel egész könnyedén lehet azonosulni, illetve a cselekmény is fenntartja a figyelmet.

Sajnos azért az nem mondható, hogy abszolút sablon vagy klisémentes volna az élmény, illetve abban is biztos vagyok, hogy az eredeti regény még ennél is jobban sikerült. Mindenesetre, a filmnek sikerült elérnie azt, hogy a jövőben majd mindenképp elolvassam az „írott” változatot is, ugyanis a téma és a karakterek tényleg eléggé felkeltették az érdeklődésemet.

Persze arról sem szabad elfeledkezni, hogy pár történetszál vagy éppen karakter az indokoltnál több ideig csak úgy lóg a levegőben. Ezeket jobban, vagy éppen precízebben is ki lehetett volna bontani. Elismerem, a rendező egészen jó munkát végzett munkát végzett. Azért John Crowley előző alkotása, a Brooklyn ennél jobb alkotás volt, de ilyen szempontból egyébként is meglepően magasan volt az a léc, szinte lehetetlen lett volna átugrani.

Érdekes megfigyelni, hogy végül a cselekmény hová is fut ki. Szerencse, hogy a nyálas vagy éppen giccses részeket elkerülték a készítők, ahogy az egyes karaktereket is igyekztek a lehetőségekhez mérten egyedinek bemutatni. Spoilerek nélkül, de a vége egyébként érdekes lett, bár a nagy játékidőhöz képest még egy kicsit így is kapkodott az utolsó harmad valamiért.

Ansel Elgort kifejezetten komoly és alapos alakítást nyújt, de ez nagyjából az összes színészről elmondható. Rendezőnk tényleg igyekezett mindenkiből kihozni azt, ami benne van. Így tehát mellékszerepben megbízhatóan játszik Nicole Kidman, Jeffrey Wright és Finn Wolfhard is – utóbbi egyébként szinte végig lopja a showt, amikor csak jelen van.

Összegezve, bár Az aranypinty közel sem mondható makulátlan alkotásnak, egy megtekintést mégis tudok javasolni, amennyiben megtetszett az alaptörténete. Igaz, vannak benne sablonok, néhány logikátlanabb rész, vagy elzáratlan történetszál, mégis egészen jó filmélménnyel lettem gazdagabb. A képi világ szép, a hangulat, valamint az egész cselekmény íve pedig valóban nem mindennapi, érdekes. Nem is beszélve arról, hogy tényleg az összes színész kitett magáért, valamint nem is akármilyen nevek játszanak a produkcióban. Valamikor a jövőben a regényt is tervezem ezek után elolvasni, hisz a story egyértelműen van annyira érdekes, hogy megérje fejest ugrani majd a papíralapos, eredeti verzióba is.

 

 

 

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Rambo V - Utolsó vér (kritika)

Utolsó bevetése a legszemélyesebb.

 

Az előző részeket ITT rangsoroltam.

 

John Rambo (Sylvester Stallone), a vietnámi veterán talán végre békére talált. Egy farmon él, nagyjából a semmi közepén, a társaságot házvezetőnője, valamint annak lánya jelentik számára, akit az idős férfi szinte a sajátjaként szeret. A lány apja után indul Mexikóba, aki évekkel korábban hagyta ott őt, azonban hamar elkapja őt egy strici-hálózat. Rambo sejti, hogy valami nagyon nincs rendben, így utána indul, s természetesen viszi magával az évek során gyűjtött tapasztalatét és bosszúvágyát is. Nem maradt már neki más, nincs vesztenivalója. A rosszarcoknak már annál inkább…

Van két karakter, aki szinte egy az egyben meghatározta Sly karrierjét: az egyik Rocky Balboa, a másik pedig John Rambo. Nos, a színész az utóbbi években már visszatért az előbbi figurához (Creed 1-2), most pedig tíz év után leporolta a másik nagy szerepet is, egy utolsó rész erejéig. Legalábbis az alcím erősen azt sugallja: ez katonánk utolsó bevetése. Egy pazar, drámai első rész, két erősen akcióorientált folytatás, valamint egy, a kettő stílust mixelő negyedik menet után itt a Rambo V!

Érdekes egy vállalkozás az Utolsó vér, úgy gondolom. A külföldi kritika két lábbal tiporta a földbe, az eredeti regény szerzője is minden téren elhatárolódott tőle (enyhén fogalmazva), mégis, már az elején megvallom nektek: én erre a filmre nem tudok a kelleténél jobban haragudni. Mert tény, már a legelső pillanattól kezdve, hogy nem találja fel a spanyolviaszt – nem is akarja -, ugyanakkor mégis van benne valami, ami miatt azt mondhatom: ez tisztességes volt.

Persze muszáj kitérnem arra, hogy a történet az tényleg nem a legerősebb. Mondjuk úgy hiszem, erre számíthattunk is mindannyian. Erősen az első Taken cselekménye jutott eszembe az alapszituáció láttán, ami persze nem gond. A cselekmény klisés, nem éppen fordulatos vagy kiválóan megírt, de legalább van. A műfaj sok tagja idáig sem megy. A másik dolog, a dialógusok. Sajnos tényleg nem a legerősebbek, vannak bennük jócskán klisék, de valahogy még ez sem zavart a kelleténél jobban.

Be kell látni, az elsőt kivéve az összes Rambo inkább volt szórakoztatóan B-kategóriás akciózás, habár a negyedik már megpróbált szakítani kicsit ezzel a formulával, nem is rosszul. Így igyekszik tenni egyébként az Utolsó vér is. Egy kis betekintést legalább kaphatunk abba, milyen hatással volt a főszereplőre a háború anno, ami miatt mind a mai napig kísértik önnön „démonai”: feloldozást nem remélhet, ebben az életben már nem.

Az egész hangvétele a megszokottnál jóval melankolikusabb, illetve a pár viccesebb rész ellenére is sötétebb. Egy kicsit vettek a Logan stílusából is: ez a film szikár, ellentmondást nem tűrő, kemény darab, helyenként már-már „westernes”. A rendezés korrekt kategóriás, a Mel Gibson-féle Börtönregényt dirigáló Adrian Grunberg megtette a dolgát. A látvány, képi világ is kicsit visszafogottabb, de nekem még mindig jobban bejövős volt, mint mondjuk Michael „a fél világot az arcodba robbantom” Bay stílusánál.

Az előző részek sem finomkodtak (kivéve az elsőt, ott összesen egy ember halt meg), de az Utolsó vér talán a széria legdurvább darabja. Rambo nem legyőzhetetlen, de rendíthetetlen, céltudatos, tudja mit kell tennie a cél érdekében. Finomkodás sehol nincs jelen, van pár igencsak brutális rész, nem lepődnék meg, ha a gyengébb idegzetűek néha eltakarnák a szemüket. A végső leszámolás pedig egyszerre adrenalindús, kreatív és szerethetően túltolt: az akció műfaj köszöni, jól van még idén is. Mondjuk a 18-as kör ezúttal tényleg nem vicc, egy cseppet sem! (Stallone vajon "öreg"korára felfedezhette magának az Elfen Liedet? :D )

Jó látni azt, hogy Sly még most is remekül hozza a karaktert. Persze nem kell De Niro vagy Pacino szintű színészkedésre gondolni, de ami tény, az tény: továbbra is ő az egyik kedvenc akciósztárom. Most is erősen odateszi magát, bebizonyítva, hogy az öreg Stallone nem feltétlenül vén Stallone. Az biztos, hogy a jövőben semmiféle reboot vagy remake nem kell. John Rambo egyszerűen ő és csak ő lehet, kész. Ez ennyire egyszerű (lenne).

Összegezve, a Rambo V egy korrekt kis akciómozi. Egy pillanat erejéig sem akarja megváltani a világot, de valljuk be, ilyen mozikat nem is azért nézünk. Ha nem is tökéletes, de elfogadható hattyúdalról van szó, ugyanakkor nem kell már egy „Utolsó utáni vér” szerintem. Ez így egy egészen szerethető lezárás még. A végén látható szemezgetések a korábbi részek képsoraiból pedig remek ötletnek bizonyultak, akárki is találta ezt ki. Erősen arcon csapott általa a nosztalgia, annyi biztos. A sors pedig úgy hozta, hogy az első és az utolsó Rambo-menet a karakter két legszemélyesebb kalandja: mint így, az Utolsó vér korrekt módon foglalja össze a figura életútját és személyét.

 

 

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A Rambo-filmek toplistája

Az első vértől az utolsóig...

A héten az Ad Astra és az Aranypinty mellett befutott a hazai mozikba a Rambo legújabb, Ötödik vér alcímet viselő epizódja is, ahol Stallone ismét megmutathatja, hogy ki az (öreg)legény a gáton. A filmről jövő hét elején érkezik a kritikám, de úgy döntöttem, hogy addig sem hagyom a kedves olvasókat „Rambos” tartalom nélkül: következzék tehát a toplista, melyben az első négy epizódot tettem tetszés szerint sorrendbe!

 

4.) Rambo 3 (1988)

Nem mondom, hogy nincs egy kevés B-filmes bája, de azért az üdvösséghez, vagy egy korrektebb élményhez ez még kevés. Az még hagyján, hogy története alig van, de ehhez még nyugodtan hozzátehetjük azt is, hogy a formula eddigre már eléggé megfáradt: több és több akciót kaptunk, viszont egyre kevesebb eredetiséget vagy különleges pillanatot.

 

3.) Rambo 2 (1985)

Elfogadható folytatásnak tekinthető, de az első elég összetett cselekménye itt nagyjából már nyomokban sem található meg. Az akció azért szerencsére elég rendesen üt, ilyen szempontból szórakoztató alkotásnak tekinthető, no meg ugye egy bizonyos James Cameron forgatókönyvéről sem szabad elfeledkezni – szóval korrekt film, de se több, se kevesebb.

 

2.) John Rambo (2008)

Eredetileg az utolsó felvonás lett volna, kicsit meg is látszik rajta a „hattyúdal”-feeling: komor és komoly történet, amiben nincsenek nagy marhaságok vagy logikai bakik, egy megkeseredett főhős, no meg erőszak, akció és megint erőszak – utóbbiból már több is van a kelleténél, ami azt illeti. Viszont így is egész jó film, meg hát ugye a név kötelez… (Japánul: Rambo = Erőszak)

 

1.) Rambo (1982)

Messze a legalaposabb rész, hisz összetett és gondolkodásra sarkalló élmény. Egyszerre van benne jelen egyfajta elemi düh és melankolikus szomorúság: sokkal inkább dráma, mintsem akció. Éppen ezért egy remek film, hisz kifejezetten jól mutatja be, hogyan hat a háború az emberekre, valamint mit gondol erről a közvélemény. Kár, hogy ez a folytatásokból már kiveszett, az első Rambo ugyanis egyértelműen egy egész másfajta élmény, mint a többi.

 

 

 

Tehát jövő hét elején megmondom a magamét az ötödik részről is, tartsatok velem továbbra is!

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Ad Astra - Út a csillagokba (kritika)

Brad Pitt a csillagok között.

Roy McBride (Brad Pitt) asztronauta különleges küldetést kap: utána kell járnia, hogy sok évvel ezelőtt apja (Tommy Lee Jones) életben van-e, illetve mi történt a küldetésével, miért nem adnak magukról életjelet nagyon régóta. A férfi nehezen viselte azt, hogy már jó ideje nem látta az apját, ami kihatott az egész életére és világnézetére is. Most nagy misszióra indul, de nem az a célja, hogy hősként ünnepeljék: csak szembe akar nézni az igazsággal, egyszer és mindenkorra…

Vannak azok a sci-fik, amik nagyjából nulla történettel, de annál nagyobb látvánnyal bírnak, sokszor humorral kiegészítve az élményt (erre egy tökéletes példa a Luc Besson-féle Valerian). Nos, már a legelején le kell szögezni, hogy az Ad Astra minden, csak nem egy ilyen jellegű alkotás: itt nem az a lényeg, hogy minden csili-vili, giccses legyen, hanem valami egészen más. Sokan már csak alibiből használják, pedig az egyik legfontosabb része egy filmnek. A fogalom neve: cselekmény.

A mozi ugyanis kiváló történettel rendelkezik. A látottak erősen gondolatébresztőek, arra sarkallják a nézőt, hogy akarjon és merjen is a dolgok mögé látni. Emiatt persze nagyon nem lesz mindenki filmje, ugyanis egy cseppet sem szabták azt a mai nézők igényére. Ez természetesen nem gond, sőt! Csak arra akarok kilyukadni, kétszer is gondold meg, akarod-e ezt a randit a filmmel nagyvásznon: ez nem egy "könnyen jött, könnyen ment", gyorskaja-érzetű plázaélmény lesz, arra erősen készüljetek fel. Annál sokkal több és jobb.

Persze mint ilyen, az Ad Astra szerintem valamennyire rétegfilmnek tekinthető. Nagyjából félúton helyezkedik el a blockbuster és a művészfilm között: szerintem tökéletes érzékkel tudták megtalálni az arany középutat. Szükségeltetik azért hozzá erősen nyitottság, vágy az erős narratíva iránt, azonban ha ezek a dolgok rád igazak, ne késlekedj: az év egyik legnagyobb moziélményéről maradnál le, ha kihagynád ezt a semmilyen szempontból sem átlagos két órát.

Úgy gondolom, űrutazás még nem volt ennyire személyes és melankolikus. Legalábbis akkor semmiképp, ha az utóbbi pár évet nézzük. Nem a grandiózusság, a hőstettek állnak itt a középpontban: a főhős, Roy csak igazságot akar szolgáltatni, egy választ találni arra, ami kihatott az egész életére. Nagyon érdekes, filozofikus témákat boncolgat tehát az Ad Astra, megtekintése közben többször is eszembe jutott például Terrence Malick mester stílusa.

Ez a film elvárja, hogy vele együtt figyelj és gondolkozz. De ha nem vagy lusta, sőt sokkal inkább nyitott, akkor valami olyat kaphatsz, ami nem jön veled szembe túl gyakran. Igazi, nagybetűs moziélményt, ami belenyom a székbe, s a végéig garantáltan nem is ereszt. Ehhez még hozzájön az iszonyú erős, különleges, abszolút hipnotikus atmoszféra, valamint az egyszerre végtelenül egyedi és letisztult képi világ is, ami gyönyörűszép. Hát igen, a gondolkodni merő néző sci-fi alkotásáról van szó erősen.

James Gray direktor nem semmi életművel bírt eddig sem (eddigi alkotásait ITT rangsoroltam), de az Ad Astra nagyjából minden szempontból a pályája eddigi csúcsa. Egyszerűen felért oda, ahová való: a legnagyobbak táborába, a csillagok közé. Mindeközben olyan klasszikusokat idéz meg a mű történetével és mondanivalójával, mint a 2001: Űrodüsszeia, az Apokalipszis most, vagy a Szárnyas Fejvadász 2049 – akár Villeneuve is rendezhette volna - vagy ha már Malick, akkor nyugodtan említhető Az élet fája is.

Te jó ég, micsoda éve van itt Brad Pittnek! Nem elég, hogy egy hatalmasat játszik Tarantino mesterművében, a Volt egyszer egy Hollywoodban, most megint egy akkora alakítást tett le az asztalra, hogy az csak nagy csoda folytán nem fog legalább egy Oscar-jelölést kapni. Érzelmek széles skáláját alkalmazza a színész, de úgy, hogy azt tényleg tanítani lehetne és kellene is. Persze a mellékszereplők is hozzák a formájukat, egyaránt jó alakítást nyújt Tommy Lee Jones, Donald Sutherland és Liv Tyler is.

Összegezve, az Ad Astra egészen különleges alkotás. Az egyik legnagyobb moziélményem az utóbbi időből, egyszerűen látszik rajta, hogy értő, igényes kezek rakták össze. Nem az akció a lényege, ami van, az is inkább rövid, elegáns és komótos – de épp ezért működnek. Ami itt a legfontosabb, az a képi világ, a pazar atmoszféra és egy olyan történet, ami jócskán fejbekólint és elgondolkodtat, ha hajlandó vagy használni az eszedet közben. Milyen érdekes megfigyelni, hogy itt is megjelenik két karaktertípus, ami nagyon jellemző a rendezőre: az elveszett és megtört, élete értelmét kereső figura és a céljárt bármit megtenni képes, rendíthetetlen ember is. A kamera egyébként az akciónál ezerszer többet pásztázza Pitt arcát, közeli képek formájában is: ebből is látszik, hogy az Ad Astra mennyire személyes, okos és ezernyi érdekes-értékes gondolatot tartalmazó, filozofikus lelki utazás.

 

 

 

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

James Gray filmjeinek toplistája

Az Ad Astra előtt...

James Gray egészen különleges rendező. Valamiért neve hallatán még nem kapják fel a fejüket a legtöbben, pedig egy olyan direktorról van szó, aki megbízható teljesítményt nyújt, rossz film nem is kötődik a nevéhez. Habár nem túl termékeny alkotó, de legalább semmit nem bíz a véletlenre, van ideje arra, hogy filmjei olyan legyenek, amilyennek ő akarja őket – holnap érkezik kritikám hetedik rendezéséről, ami nem más, mint az Ad Astra. Addig pedig lássuk, hogy az azt megelőző hat alkotása hogyan sikerült!

 

 

6.) A bűn állomásai (2000)

Gray második rendezése inkább korrekt kategóriás: története túl csapongó és egyenletlen, pedig nem is kicsit érdekes témákról szól egyébként. Ebből a filmből valami hiányzik ahhoz, hogy maradandó legyen, de az biztos, hogy a színészeket (Mark Wahlberg, Joaquin Phoenix) semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy remekül alakítsanak!

 

5.) Az éjszaka urai (2007)

Ennek a mozinak is a fentebb már említett, két úriember a főszereplője egyébként. Határozottan érdekes, ha nem is világmegváltó alkotás: nagyon is különös figyelni a két testvér történetét, akiket az élet a törvény két ellentétes oldalára sodort. Talán mondani sem kell, hogy mindketten remekül alakítottak itt is!

 

4.) Kis Odessza (1994)

Valamilyen szinten meglátszik rajta a tapasztalat hiánya, például a „mozgalmasabb” jelenetek esetében: egyébként viszont több mint dicséretes dolog az, ha valaki elsőre (!) össze tud hozni egy ilyen mozit. Nagyon különleges hangulattal bír, alapvetően a cselekmény is érdekes kategória, nem is szólva Tim Roth és (az akkor még szép jövő előtt álló) Edward Furlong alakításáról.

 

3.) Két szerető (2008)

Határozottan különleges atmoszférával bíró drámáról van szó. Érdekes megfigyelni, hogy Gray filmjeinek főszereplői mindig saját magukkal hadakozó, a világban helyüket nem találó figurák – így van ez most is. Keserű, melankolikus élmény: Joaquin Phoenix most is brillírozik, de Gwyneth Paltrow is meglepően odatette magát!

 

2.) Z: Az elveszett város (2016)

 

Kritikám: ITT

Ez az alkotás egy olyan emberről szól, akinek volt egy szenvedélye, célja, s azért hajlandó volt bármit megtenni. Az igaz történeten alapuló moziban karrierje egy legjobb alakítását nyújtja a kemény motoros Charlie Hunnam, sőt maga a történet is egy nagyon elgondolkoztató, alapos és igényes élmény.

 

1.) Idegen földön (2013)

Gray pazar kosztümös drámát készített! A ’20-as évek New Yorkjában játszódó alkotás érdekes, szomorkás történettel, csodálatos képi világgal, nem is kicsit érdekes karakterekkel bír. Lassú és pontos film, tökéletes korrajzzal, érdekes témákkal – nem könnyű és nem is szórakoztató a hagyományos értelemben, de annál nagyobb és fontosabb film! Ja, meg ott van Joaquin Phoenix is, aki itt már Robert De Niro legjobb alakításait idézi több alkalommal is!

 

 

Holnap tehát végre az Ad Astráról is érkezik a kritikám, olvassátok majd el azt is!

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

(Vinessa Shaw, James Gray és Joaquin Phoenix)

Z: Az elveszett város (kritika)

Egy szenvedély nyomában.

Percival Fawcett (Charlie Hunnam) egy legendás város után kutatott az Amazonas vidékén, az 1920-as években. Elszántan és kérdés nélkül hitte, hogy a város létezett, gyakorlatilag az egész életét arra tette fel, hogy megtalálja. Az igaz történet része az is, hogy Fawcett sajnos eltűnt. Méghozzá 1925-ben: felesége hiába várta haza őt és fiát…

Személy szerint nagyon szeretem az életrajzi filmeket. Tény, hogy számos klasszikus közülük került ki, a leghíresebb és legjobb példa erre talán a Robert De Niro főszereplésével készült Dühöngő bika című mozi, mely meg is hozta az akkor már ünnepelt sztárnak az Oscart. Nos, a Z: Az elveszett város pedig pedig egy felfedező életről szól.

Alapvetően, a történet remekül bemutatja egy olyan személy életét, aki mindent feltett arra, hogy álmát beteljesítse. Abban az időben sem volt az Amazonas vidéke egy barátságos hely, s ezt jól tudta a főszereplő is, mikor utazásába belefogott. Az sem zavarta, hogy először nem talált kifejezetten konkrétumokat: még többször tért vissza a dzsungel mélyére, de utána már többet nem látta senki. Szerintem a film egy érdekes magyarázatot ad arra a kérdésre, hogy mi is történt vele: az, hogy igaz-e, már talán sohasem tudjuk meg.

Mindenesetre, az tény, hogy Fawcett egy hős, egy, a tiszteletre a végsőkig méltó ember: mindenáron be akart bizonyítani valamit, ami a szívügye lett. Én nagyon együtt tudtam érezni a főhőssel, mivel hogy kitartása egészen embert próbáló lehetett. Az ilyen igaz történetek mindig is nagyon fel tudják kelteni az érdeklődésemet, ezt kár is lenne tagadni.

A film több mint 2 órás, de az események remekül felépítve haladnak. Persze az életrajzi darabok általában lassabb tempót diktálnak, mint ahogy most is: ez azonban inkább csak jót tett a filmnek végül. Szerencsére nagyon jól bemutatja a főszereplőt, az érzéseit, egész egyértelmű választ kaphatunk végül arra, hogy mit miért is tesz.

Persze ez egy lassabb tempóban haladó, de nagyon érdekes kalandfilm, igazán üde és friss színfolt lehetett volna az ezernyi sablonos és unalmas film között, azonban nem hazánk mozijaiban! Sajnos abszolút nem tűzték ugyanis műsorra James Gray remekét, ami, bevallom őszintén, nem is kicsit tartok furcsa és rossz döntésnek.

Pedig színészek terén is kifejezetten nagy neveket sikerült választaniuk. Ott van először is a főszerepben Charlie Hunnam (Sons of Anarchy, Arthur király: A kard legendája), aki nagyon jól alakít. Az ilyen munkákat szokták általában Oscarra vagy Golden Globe díjra jelöni, de sajnos itt most abszolút nem kapták fel a fejüket a színész alakítására. Pedig Hunnam olyat játszik, hogy azt látni kell.

Ott van még további szerepekben Robert Pattinson (Országúti bosszú, Egy vezér gyermekkora), aki az utóbbi években rájött hogyan kell színészkedni és kifejezetten magára talált. Csak így tovább neki, manaspág már jó úton halad afelé, hogy generációja egyik legjobbja legyen. Fawcett feleségét alakítja Sienna Miller (Amerikai mesterlövész), aki szintén jó munkát végez. Tom Holland (Pókember: Hazatérés) pedig a főszereplő fiát kelti életre. Ő pedig szerintem a fiatalok közül az egyik legnagyobb reménység, szerintem még sok remek év áll előtte, ha ezek után sem adja majd alább.

Összegezve, a Z: Az elveszett város egy remek kis életrajzi dráma lett. A forgalmazók meg szégyenlhetik magukat, hogy nem vették meg, mert hiba volt. A filmnek csak annyit tudok negatívumként felhozni, hogy a kezdés egy kicsit lassú, de egyébként egy nagyon minőségi és alapos munka lett minden téren. A történet izgalmas minden lassúsága ellenére is, mert ennek a storynak ez áll jól. Igazán pazar életrajzi film, Charlie Hunnam pedig tényleg brillírozik, adjanak már neki valami elismerést, mert igazán megérdemelné. Ez a darab nem való mindenkinek ugyanakkor, a tucatfilmek kedvelői ne errefelé keresgéljenek. Mindenki más viszont nézze meg, mert megéri. Kimagaslóan eredeti és alapos, minden elemében ambiciózus és igényes alkotás.

 

 

 

Értékelés:80%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Mickey Rourke 10 legjobb alakítása

Szétverve bár, de törve nem.

Mickey Rourke egyike Hollywood igazi fenegyerekeinek. Karrierje során ugyan abszolút nem csak jó filmekben szerepelt, de ennek ellenére is számos remek szerepe van, amikre joggal lehet büszke. Oscarra is jelölték már, a Golden Globe díjat pedig meg is kapta. Ma van a 67.születésnapja, ezért hát kiválasztottam karrierjének 10 legjobb alakítását. Természetesen az összes itt látható filmje ajánlott kategória. Lássuk hát!

 

10.) Önpusztítók (1996)

Érdekesség, hogy Rourke nem csak szerepel ebben a drogfüggőkről szóló filmben, de álnéven (Sir Eddie Cook) ő maga is írta azt. Elég jól összerakott darab, amiben a magyar származású Adrien Brody is játszik.

 

 

9.) A test melege (1981)

Ugyan itt csak mellékszerepet játszott, de azt nem is akárhogyan! Tulajdonképpen az egyik első szerepe volt, de amit művelt alig pár perc alatt, annak köszönhetően sok rendező figyelt rá fel. Maga a film is kiváló.

 

 

8.) 9 és fél hét (1986)

Volt egy kor, amikor az emberek még nem az „Undorítóság ötven árnyalata”-szerű förtelemre vágytak. Egy kor, amikor még ebben a műfajban is lehetett értékelhetőt alkotni. Sőt, egy ikon, aki egyből (nem csak) a szebbik nem kedvence lett: Mickey Rourke.

 

 

7.) Törzsvendég (1987)

Félig-meddig életrajzi ihletésű alkotás, Charles Bukowski legendás író alteregóját játssza Rourke. Az átlényegülése pedig egyszerűen zseniális kategória. A Törzsvendég meglepően remek és egyedi film.

 

 

6.) Az alvilág pápája (1984)

Nem túl széles körben ismert alkotás, pedig remek, nagyon kedvelem. Fasza hangulat, remek zenék, kimagaslóan jó színészi játék, színtiszta stílus. Rourke azt nyilatkozta, hogy eme film forgatását élvezte a legjobban.

 

 

5.) Rablóhal (1983)

Francis Ford Coppola klasszikusa végig fekete-fehérben forgott. Egy remek történet két testvérről: Rourke mellett Matt Dillon is zseniálisan játszik. Nem könnyű film a Rablóhal, de színtiszta remekmű.

 

 

4.) Sin City: A bűn városa (2005)

Rourke a ’90-es években inkább B-filmekben volt látható, de 2005-ben elemi erővel tért vissza a legnagyobbak közé. Egy kiégett, de érdekes karaktert hozott, profi módon, elképesztően pazarul.

 

 

3.) Az étkezde (1982)

Sajnos nem sokan ismerik színészünk egyik legjobb filmjét. ’50-es évek, Baltimore, a középpontban egy baráti társaság áll. Fantasztikus film az Étkezde, olyan varázslatos stílussal, ami csak a ’80-as évekre jellemző.

 

 

2.) Angyalszív (1987)

Alan Parker klasszikus neo-noir remekműve egy fordulatos és rém hangulatos thriller. Robert De Niro is hatalmasat alakít benne. Azóta már hivatkozási alap lett, szóval semmiképp nem szabad kihagyni.

 

 

1.)  A pankrátor (2008)

Rourke bizonyítja, hogy a Sin City után is maradt benne kraft. Számos díjat nyert alakításért, majdnem az Oscar is meglett neki, sőt én neki is adtam volna. Aronfosky műve egy húsba vágóan realisztikus, feledhetetlen dráma. Rourke még soha nem volt ennyire remek.

 

 

 

Ha tetszett a toplista, kedveld az oldalt a Facebookon is!

Neked mik a kedvenceid a színésztől? Írd meg kommentben!

Hamarosan érkezik a következő toplistám is, egy újabb érdekfeszítő témával!

 

 

Tom Hardy 10 legjobb alakítása

Harcos, maffiózó és legenda.

Tom Hardy, a kiváló és emlékezetes alakításokat nyújtó színész ma lett 42 éves. Hardy híres arról, hogy már régóta jól megválogatja azt, hogy milyen filmre is ír alá. Munkássága legnagyobb része ezért szerencsére remek alkotásokból áll, de így is vállalkoztam arra a feladatra, hogy összegyűjtöm azt a 10 filmjét, ami szerintem mindegyik közül a legjobb.

 

 

10.) Eredet (2010)

Az Eredet ugyebár nem volt más, mint egy hatalmas mindfuck, de akár órákon át is lehetne elemezgetni. Christopher Nolan rendező azonban természetesen ezúttal sem tudott mellé lőni. Az Eredet egy nagyon ajánlott film, de csak akkor, ha valaki mer gondolkodni is.

 

 

9.) Suszter, szabó, baka, kém (2011)

Ebben a daraban is nagyon jól játszott Hardy. A film pedig egy nagyon érdekes és remek kis alkotás, ami leginkább kriminek tekinthető, de az egész remekül van összerakva. Egy kis gondolkodás és odafigyelés szintén ajánlott itt is a teljes élményért.

 

 

8.) Piszkos pénz (2014)

Jöjjön egy ízig-vérig kemény gengszterdráma! A filmben mellette is olyan nagyágyúk játszottak mint Noomi Rapace, vagy James Gandolfini, akinek utolsó filmje volt a Piszkos pénz. Nagyon érdekes élmény, Hardy igencsak odatette magát, kifejezetten tudom ajánlani.

 

 

7.) A 44.gyermek (2015)

Ugyan ez a darab kapott hideget-meleget egyaránt, de nekem kifejezetten tetszett, amit láttam. Hardy természetesen remekül játszik, ahogy a többi színész is szerencsére. A film egy izgalmas politikai thriller, mely a Szovjetunióban játszódik.

 

 

6.) Warrior-A végső menet (2011)

A film története ugyan nem a legeredetibb, de Hardy viszont akkorát alakít benne, hogy azt elképzelni is nehéz lenne. A bokszdráma középpontjában egy izgalmas családi feszültség áll. Kifejezetten komoly és mély film a Warrior.

 

 

5.) Legenda (2015)

Igaz történet két Londoni gengszterfivérről, az érdekesség pedig az, hogy Hardy mindkét testvért személyesen kelti életre. Mégpedig kimagaslóan, pedig nem kis feladat hárult ezzel rá. Sőt, még a film is kifejezetten jó.

 

 

4.) Dunkirk (2017)

Christopher Nolan világháborús remekművében ugyan csak mellékszerep jut a színésznek, de ettől még szerinte mindenki emlékezni fog ezen szerepére is. A filmben szinte teljes egészében maszk fedte egyébként Tom Hardy arcát.

 

 

3.) A Visszatérő (2017)

A film leginkább a Di Caprio VS Medve párharc és a rég várt Oscar miatt maradt meg sokaknak. Pedig Hardy is kifejezetten nagyot játszott, ezúttal egy gonosz és aljas karaktert keltett életre, természetesen a megszokott zsenialitásával.

 

 

2.) Mad Max: A harag útja (2015)

A negyedik Mad Max filmben már nem Mel Gibson harcolt a poszt-apokaliptikus pusztaságban, de Hardy remek választásnak bizonyult. Nem csak hogy az adott év egyik legjobb filmje lett belőle, de Charlize Theron is hihetetlen badass volt szerepében.

 

 

1.) Locke: nincs visszaút (2013)

Tulajdonképpen az egész film arról szól, hogy Hardy karaktere kocsikázik jó 90 percen keresztül. De maga a megvalósítás, a téma, a történet és az alakítása egészen kifogásolhatatlan. Az az igazi színész, aki egy egyhelyszínes darabban is a maximumot hozza ki magából. Tom Hardy pedig ilyen.

 

 

 

Ez lett volna az én toplistám a színész 10 legjobb filmjéről.

Egyetértesz, vagy kevésbé? Írd meg kommentben, mik a kedvenceid a színésztől!

Ha tetszett a toplista és szeretnél még hasonlókat, akkor nyomj alul egy kedvelést és kövesd az oldalt a Facebookon is!

 

 

 

 

 

The Fanatic (kritika)

Megvan az év Tommy Wiseau-díjas filmje...

 

Moose (John Travolta) felnőtt ugyan, de nem is kicsit visszamaradott és gyerekes. Egy igazi filmrajongó, akinek az a legnagyobb vágya, hogy találkozhasson példaképeivel, sőt ha lehet, még autogramot is kérjen tőlük. A kedvenc akciósztárja egy Hunter Dunbar (Devon Sawa) nevű színész, akihez Moose minden létező eszközzel megpróbál közelebb kerülni. Az arrogáns Dunbar azonban ezt nem nézi túl jó szemmel…

Jaj nekem. Az a helyzet, hogy láttam egy majdnem másfél órás filmet, amiben úgy igazából egy, azaz egy igazán jó jelenet sincs. De komolyan. A legnagyobb pozitívum, amit le tudok írni kapcsán, hogy nem tart túl sokáig. Ha ezt még fél óráig néznem kellett volna, akkor még jobban kiég az agyam ugyanis. Jómagam imádom a hosszú filmeket, de most nagyon boldogan sóhajtottam fel, mikor véget ért. Ugyanis a The Fanatic egy szemét, nincs rá szebb szó.

Sejtettem én, hogy nem lesz belőle egy világverő alkotás, de azt azért nem hittem volna, hogy egy ekkora trash lesz a végeredmény. Nem tudom, hogy a készítők közül bárki is komolyan gondolta-e ezt. Travoltán kívül, de rá majd később térek vissza. Biztosan emlékeztek egy bő 10 éve megjelent remek kis mozira, a Trópusi viharra. Na, ott mondták azt, hogy: „Sose nyomd fullba’ a kretént”. A The Fanatic viszont épp ezt teszi. Minden egyes másodpercében.

Azt még nagy nehezen el is viselné, hogy a rendezés nem kiemelkedő. Csak semmilyen, unott és jellegtelen. Olyan, mintha nem is lett volna direktor itt. Pedig volt, úgy hívják: Fred Durst. Igen, a zenész, jóra gondolsz. Bár bevallom, zenei munkásságát nem túlzottan ismerem, de ettől még bátran merem kijelenteni, hogy húzzon vissza muzsikálni (lehetőleg Rob Zombieval együtt), mert ez a filmes dolog nagyon nem megy neki. Nem kell mindenhez értenie, ami nem megy, azt ne tessék erőltetni.

A történet (ha van olyan), egy nagy rakás, gőzölgő halom trágya. A főszereplő már a legelső megszólalásával komplett hülyét csinál magából. De nyugi, az még csak a kezdet, lesz rosszabb is. Sok filmet nézek, nagyon is, de ilyen fogyatékos cselekményhez jó régóta nem volt szerencsém. Arról nem is beszélve, hogy a dialógusok szánalmasak, szó szerint „legalja”-kategóriásak. Ilyet megír egy kőműves is, fél óra alatt, komolyan mondom.

Pedig az alapból ki lehetett volna valami jót is hozni. Nem egy filmtörténeti remeket, de mondjuk egy korrekt alkotást. Elvihették volna szatíra, vagy akár pszichológiai irányba is, de nem tették. Helyette itt van másfél óra kreténség, egy olyan főszereplővel, aki egy szánalom. Értem én, hogy visszamaradott meg őrült, de sokszor olyan szinten megalázó volt számára az egész, hogy csak néztem. Hogy juthatnak ilyen marhaságok valakinek az eszébe?

Az egészre a befejezés teszi fel az ékes „koronát”. Nem tudom elhinni, hogy erre bárki is rá tudott bólintani a fejesek közül. A lezárás olyan szinten logikátlan, nevetséges és szánalmas, hogy az előtte lévő, óráknak tűnő perceket is lelicitálja. A forgatókönyvírót egyébként úgy repíteném ki az egész szakmából, hogy a lába nem érné a földet, az egyszer biztos! Biztos ismeritek páran Tommy Wiseau „remekét”, A szobát. Na, ez annak a filmnek az idei testvérdarabja lehetne. Azt hiszem, érthető, hogy sajnos mire kellett céloznom.

Te drága jó John Travolta! Értem én, hogy nincs karrierje csúcsán (finoman fogalmazva), de egy ilyenre hogy tudott aláírni? Talán azt hitte, ez lehet a nagy visszatérése? Nos, finoman fogalmazva, nem lett az. Nagyon finoman fogalmazva. Az a legfurább az egészben, hogy Travolta mégis próbálkozik, de nincs olyan színészóriás, aki ebből bármi értékelhetőt ki tud hozni. Sz@rból nem lehet várat építeni, a hígabb változatából meg pláne nem…

Összegezve, a The Fanatic minden szempontból egy kudarc. Fred Durst nem tud rendezni, a forgatókönyv szánalmas, a történet még inkább. A lezárás az egész „csúcsa”, persze negatív értelemben. A látottak olyan szinten minősíthetetlenek, hogy sajnos nem tudtam eldönteni: nevessek ezen a vackon, vagy inkább sírjak, hogy ilyenek még elkészülnek? Az egyetlen, akit sajnálok, az Travolta. Több, sokkal több van benne egy ilyen nukleáris katasztrófánál, de úgy látszik, ismét Tarantino fog kelleni ahhoz, hogy kihozza belőle a zsenit. Ezt a borzalmat meg most felejtsük el, józan állapotban a közelébe sem érdemes menni. Olyan szinten trash, hogy az már nekünk, nézőknek is fájdalmas

 

 

 

Értékelés:25%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Curtiz - A magyar, aki felforgatta Hollywoodot (kritika)

Volt egyszer egy Casablanca.


A ’40-es évek elején kezdődik a cselekmény. Kertész Mihály (Lengyel Ferenc) rendező Casablanca című filmjét forgatja. Azonban nem mennek zökkenőmentesen a dolgok, mert egyre jobban bele akarnak szólni a direktor munkájába, hogy változtasson rajta. Talán akkor még maga sem hitte, hogy a sok bonyodalom ellenére karrierjének csúcspontját, főművét készíti el éppen. Mindeközben Kertész lánya, Kitty (Dobos Evelin) felveszi apjával a kapcsolatot, s nem éppen jó híreket hoz…

Michael Curtiz – de nekünk magyaroknak inkább Kertész Mihály – joggal került be minden idők legjobb rendezőinek táborába. A Casablanca, legjobb alkotása a filmtörténelem egyik megkerülhetetlen szereplője, amit mindenkinek látnia kell(ene) legalább egyszer az életben. Csodálkozom azon, hogy Hollywood még nem csapott le erre a projektre, így végül mi, magyarok készíthettük el a Curtiz című életrajzi mozit.

Mily érdekes előállni napjainkban ezzel a filmmel. Ha a hazai nézők igényét vesszük, általában a trágár és nem éppen sokat érő komédiákat kedvelik a magyar filmtermésből (néha azért nem csak azokat szerencsére, lásd: Kincsem, Budapest Noir vagy A viszkis), így csoda, hogy eme mozi egyáltalán elkészülhetett. Ugyanis egy fekete-fehér alkotásról van szó, ami ráadásul még feliratos is! De várjunk, hogy lehet egy magyar film esetében ez? Joggal tehetitek fel ezt a kérdést, mondom is a választ.

Ha például Kertész a cselekmény során amerikai emberekkel beszél, akkor ott tényleg angolul beszélnek. Csak akkor szólalnak meg nyelvünkön, amikor a főszereplő magyarokkal beszél – ez érdekes lépés, de nem rossz. Gondoljunk bele, a valóságban sem beszélhetett hazánk díszes nyelvén Bogarttal vagy Bergmannal. Tehát a Curtiz ilyen szempontból is törekszik a hitelességre, nekem tetszett ez a lépés. Persze rétegfilmről van szó erősen, hozzá kell tenni.

Hogy ez baj-e? Ugyan már, a legkisebb mértékben sem! Biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik értékelnek majd egy ilyesfajta különlegességet. A mozi stílusa nagyon erősen és tisztelettudóan, de mégis végig stílusosan idézi meg a ’40-es évek világát. Erősen film noir hangulata van neki, aminek én nagyon tudtam örülni, lévén az egyik kedvenc műfajomról van szó.

Ha így nézzük, a Curtizben tényleg helyén van minden. A hangulat, a zenék is kiválóak, nem is beszélve a képi világról, ami természetesen csodálatos lett. Úgy idézik meg a régmúlt álomgyárát, hogy az egy példás dolog. Ahogy Tarantino a ’60-as évekhez írt egy gyönyörű szerelmeslevelet a Volt egyszer egy Hollywood képében, úgy most a filmipar egy korábbi idejében barangolhatunk. De nem is akárhogyan! Mindezt egy elsőfilmes direktortól: jár az elismerésem Topolánszky Tamásnak!

A film nagy erénye, hogy nem ábrázolja szentnek a főszereplőjét. Egy kiváló rendező, de az emberi oldalát is feltárják nekünk, természetesen ő sem volt hibátlan. Kertész gyakran lett ideges, nem mindig bánt jól a színészeivel, ha meg rossz napja volt, akkor az egész stábnak is. Őszinte élmény tehát a Curtiz, nem akarnak szentet csinálni rendezőnkből. Ami viszont furcsa volt, az a rövid játékidő. Nagyjából 100 perc nem kevés ugyan, de néztem volna még tovább bőven, legalább még egy fél óráig, lett még volna mit beletenni azért.

A színészek nagyon kitettek magukért. Kertészt nem más játssza, mint Lengyel Ferenc. Nagyon jó alakítást tett le az asztalra, igazán különleges módon kelti életre a rendezőt. A lányát alakító Dobos Evelin (Napszállta) is elég jó volt, ahogy a többi színészre sincs panaszom, sőt. Nagyon komolyan játszanak, nem vették félvállról feladatukat.

Összegezve, a Curtiz egy remek kis életrajzi mozi. Egy nagyon kicsit eszembe jutott a megtekintése közben az Anthony Hopkins-féle Hitchcock, de ha belegondolok, ez a film bőven eléri annak színvonalát, ami azért már valami, lássuk be. A hangulat, a képi világ, a zenék és az egésznek a stílusa kiváló, de úgy ahogy van. Lehet, hogy néhol vannak a műfajra jellemző sablonok, meg (nekem) egy kicsit rövid volt, de ezekért kárpótol minket Lengyel Ferenc remek alakítása, valamint a filmben feltűnő apró, de annál gúnyosabb humormorzsák. Casablanca és a film noir-stílus kedvelőinek erősen ajánlott alkotásról van szó. Ha unod a tucatkategóriás magyar filmeket, akkor adj neki egy esélyt. A Curtiz ugyanis garantáltan nem az!

 

 

 

Értékelés:80%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Apokalipszis most - A végső vágás (kritika)

Alászállás Vietnám poklába.

Javában tart a vietnámi háború. A kiégett, elkeseredett Willard kapitány (Martin Sheen) egy különleges megbízást kap a CIA-tól: gyakorlatilag likvidálnia kell egy ezredest (Marlon Brando), akiről úgy tartják, megőrült. Állítólag egy saját birodalmat hozott ott, a „pokol” közepén létre, s magát Istennek tartja. Így Willard hamarosan nekilát a küldetésnek, de arra talán még akkor nem is számított, hogy mik várnak rá az útja során…

Bevallom már így az elején, hogy a filmet most, moziban láttam először. Már elég régóta be akartam pótolni, de valahogy mindig elmaradt, amikor pedig megtudtam, hogy hazánk vásznait is betámadja A végső vágás, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes első alkalom arra, hogy láthassam Francis Ford Coppola remekét. A Végső vágás egyébként a ’79-es film negyvenedik évfordulójára készült: rövidebb, mint a Rendezői változat, de hosszabb az eredeti mozisnál.

Egyébként a játékidő nagyjából három óra, ami nem éppen kevés. Én azonban mindenképpen úgy gondolom, hogy kell az alkotásnak ennyi idő, ugyanis egy lassan csordogáló, komótos, de talán épp ezért nagyon is összetett élményről van szó. Az alkotás kendőzetlen brutalitással mutatja meg, hogy milyen belecsöppenni egy háború közepébe. Nagyon naturalisztikus az egész, jogos szerintem a 18-as besorolás. Ugyanakkor nem túloznak, a dolgok valódi „arcát” mutatják meg inkább.

Érdekes, hogy a filmben hogyan válik egyre „pokolszerűbbé” a háború. Ahogy a főszereplő, Willard egyre többet lát és tapasztal, úgy lesz minél jobban pszichedelikusabb és lázalomszerűbb az egész. A játékidő végére szinte a pokol kénköves bugyrait tárják fel nekünk, nézőknek. Így inkább az érettebb mozilátogatók számára ajánlom maradéktalanul: nem egy könnyen jött, könnyen ment kategóriás plázaélményről van szó.

Az Apokalipszis most azt is majd tökéletesen mutatja meg, mit tehet egy emberrel, annak lelkével a háború, ahogy a korábban egyszerű életet élt emberek megpróbálnak túlélni szinte lehetetlen körülmények között. Sajnos sokan őrültek bele a háborúba, legyen az bármelyik is. Ezeket a témákat olyan remekek is taglalták, mint például két Robert De Niro remek, szintén a ’70-es évekből: a Taxisofőr és A szarvasvadász.

Érdemes belegondolni abba, hogy mennyire őszinte és elemi erejű élmény ez a mozi. Már a leforgatása is nagy bátorságra vallott, hisz tényleg nem egy közönségfilm, ami a néző gyomrán könnyen lenyomható. Pedig szinte minden Coppola remekműve ellen szólt: sok díszlet tönkrement a forgatás során, a rendező kirúgta Harvey Keitelt (rájött, mégsem rá illik a szerep szerinte), valamint állítólag Marlon Brando is nehezen volt kezelhető egy kicsit. Minden ellene szólt, mégis sikert aratott: innen is látszik, hogy mestermű.

Fontos megemlíteni még a tökéletes, valósághű hanghatásokat, a kifejezetten egyedi és egészen különleges képi világgal egyetemben. A hangulatot is tökéletesen adják, miközben nagyon érdekes, elgondolkodtató témák is napvilágra kerülnek, amik még a megtekintés után sokáig ottmaradhatnak az ezen töprengeni szerető nézőkkel. Meg nem utolsósorban pazar, zseniális a zenei „aláfestés” is!

Úgy hiszem, A keresztapa-filmek után mindenki Coppolával akart dolgozni, itt is nagy neveket gyűjtött maga köré a mester. Martin Sheen kimagasló alakítást nyújt, de ugyanúgy rendesen odateszi magát kisebb-nagyobb szerepben Robert Duvall, Laurence Fishburne, Dennis Hopper és Harrison Ford is. Nehezen kezelhető volt-e vagy sem, de Marlon Brando hatalmasat játszott itt! Többször is alig látható az arca, ami még sejtelmesebb kisugárzást kölcsönöz a remekelő színészóriás karakterének.

Összegezve, az Apokalipszis most határozottan ott van minden idők legjobb háborús eposzai között. Lehet, hogy valakinek túl lassú és elvont lesz (volt, aki kiment a vetítésről, az ő baja :D), de legnagyobb varázsa tán épp ebben rejlik. Őszinte, hiteles tabló, ami lerántja a leplet a háború és a borzalmak igazi arcáról, valamint megláthatjuk az emberekre gyakorolt hatását is. Mindez pedig egy tökéletes Coppola-rendezésbe van „csomagolva”. Tehát eme remekművét kérdés nélkül ajánlani tudom, hisz ott van a mozi történetének legnagyobbjai között, teljes joggal. Ha tehetitek, nézzétek meg moziban, hogy minél nagyobb legyen eme három óra zsenialitás élménye! Vajon manapság miért nem készülnek már a műfajban ilyen elemi erejű, igazi értékkel bíró filmremekek?

 

 

 

Értékelés:95%

 

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!