Anthony Hopkins nemrégiben karrierje második Oscar-díját érdemelte ki a The Father című filmben nyújtott alakításáért. Hihetetlen belegondolni, de bő 30 év telt el A bárányok hallgatnak óta, amiért az elsőt kapta.

A filmet épp az Oscar-gála előtti délutánon tudtam megnézni, így az élmény mindenképp friss volt. Mikor véget ért, épp azt gondoltam magamban, hogy fogalmam sincs, mennyi esélye van a győzelemre, de Hopkins nagyon megérdemelné az Oscar-díjat. Évek óta nem láttam ugyanis a színészlegendát ennyire zseniális teljesítményt nyújtani, pedig a film alaptémája közel sem a könnyű fajtából való.

A főszereplő karakter nemes egyszerűséggel a filmben is Anthony névre hallgat. Egy öregúr történetéről van szó, aki demenciával küzd. Egyre kevésbé képes megőrizni emlékezőképességét, bizonytalanná válik, összezavarodik és érzelmileg is kiegyensúlyozatlan. A mellé rendelt ápolókat mindig elzavarja, így lánya nehéz helyzetbe kerül, miközben természetesen Anthony igyekszik úgy tenni, mintha semmi komoly problémája nem volna.

A The Father nagyon szomorú hangulatú film, aminek nem nehéz hatása alá kerülni. A demencia nagyon komoly és összetett dolog, nem is csoda, hogy aránylag kevés film mert csak foglalkozni vele eddig. Itt azonban meglepően összetett portrét kapunk a témában, miközben a látottak végig megőrzik emberközeli mivoltukat és épp a maguk egyszerűsége miatt működnek.

A cselekmény sokáig elbizonytalanít, nem ad sok kapaszkodót. Sokszor abban sem lehetünk biztosak, hogy amit éppen látunk, az valóban megtörténik-e, vagy csak a főszereplővel űz tréfát annak memóriája. Azonban, biztosíthatok mindenkit, hogy a végére egyértelművé válik minden és tényleges választ kaphatunk az út közben feltett kérdésekre.

A The Father kevés helyszínnel és szereplővel dolgozik, a látottaknak pedig nem is kicsit kamaradráma érzete van. Ennek megfelelően, a főbb szereplők közti interakciók és a dialógusok is kardinálisan fontos szerepet játszanak a filmben, gyakorlatilag ebből épül fel az egész cselekmény. Mindezt pedig a finom és precíz rendezés teszi teljessé, ami szintén visszafogott, de ehhez a témához teljes mértékben illett is.

A film elsősorban természetesen dráma, egy nagyon kevés fanyar humorral. Mindenképp elismerésre méltó, hogy egy elsőfilmes rendező, bizonyos Florian Zeller elsőre ilyen összetett alkotást tudott elkészíteni. Ezer meg egy banánhéjon csúszhatott volna el, azonban ezeket játszi könnyedséggel kerüli ki, nem esik a klisék csapdájába.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy Sir Anthony Hopkins alakítása számomra minden létező skálán maximális pontszámot érdemel. Ilyen jellegű szerepet bizony nem minden színész tudna eljátszani, ő azonban minden egyes jelenetében brillírozik és karakterének épp azon oldalát hozza, amire az adott jelenet során szükség van. Természetesen nem mehetek el szó nélkül a lányát játszó Olivia Colman mellett sem, aki méltó színésztársa az immáron két Oscar-díjas legendának.

Végszó:

A The Father nagyon nehéz témáról igyekszik mesélni a nézőknek, aminek befogadásához nem árt, ha a megnézése előtt kicsikét mi is magunkba szállunk és elgondolkozunk a minket körülvevő világ dolgairól. Nem rág a szánkba semmit, inkább bemutat egy nagyon szomorú folyamatot, ami sajnos ugyanúgy világunk részét képezi, mint az örömteli események. Mindezt pedig kiváló színészi alakítások és magabiztos rendezés társaságában teszi. Úgy gondolom, ez a film minden életszakazban és élethelyzetben egy kicsit mást ad a nézőnek, az általa közvetített üzenet azonban változatlan és örökérvényű. Kell hozzá egy bizonyos hangulat, mégis azt tanácsolom nektek, hogy egyszer mindenképp kerítsetek sort a megnézésére, mert igazán fontos és maradandó alkotásról van szó.

HA TETSZETT A VIDEO / CIKK ÉS A JÖVŐBEN SEM SZERETNÉL LEMARADNI A HASONLÓ DOLGOKRÓL, IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!