Ha azt mondom, hogy Harcosok klubja, Hetedik, Zodiákus vagy Holtodiglan, akkor – azok kiváló minősége mellett – egy dolog ugrik be rögtön: méghozzá rendezőjük, David Fincher. Az úriember az évek során joggal lett a filmkedvelők egyik kedvence, akinek alkotásai nem szoktak csalódást okozni. Most pedig Gary Oldman-nel fogott össze, hogy elmeséljék nekünk, milyen események vezettek az Aranypolgár című klasszikus megszületéséhez.

A történet a ’30-as években játszódik, Fincher pedig mindent megtesz az autentikusság eléréshez: a néző úgy érezheti, valóban egy olyan mozgóképet lát, ami abban a korban készült el. Adott a gyönyörű operatőri munka, a markáns képi világ, amihez persze hozzátartozik, hogy a Mank végig fekete-fehérben forgott.

Sajnos manapság nagyon kockázatos lenne egy ilye rétegfilmet mozikba küldeni, így nem meglepő, hogy a Netflix karolta fel az ötletet. Az a Netlfix, aki az alkotóknak minden megadja a teljes fokú kreatív szabadságot – aztán azok vagy élnek vele, vagy nem. Fincher azonban olyan rendező, aki ezt teljes mértékben ki is használja, így ismét láthatjuk, mire lehet képes a kreatív szabadság, ha az igazán kivételes alkotókkal vízióval párosul.

A történet ide-oda ugrál az időben: Herman Mankiewitz forgatókönyvíró szemén keresztül ismerhetjük meg a korszak Álomgyárát, az akkoriban uralkodó trendeket és ötleteket, valamint az egész korszakból kapunk egy nagyon érdekes kis best-of jellegű válogatást, ami tökéletes hangulati elemekkel válik igazán kiválóvá és feledhetetlenné – no meg néha nem is kicsit gúnyossá.

Valószínűleg már ennyiből látszik, hogy a Mank meglepően személyes projekt, ami nem akar minden néző kedvére tenni. Ha nem érdekel a ’30-as évek Hollywood-ja, nem láttad az Aranypolgárt és a lassú folyású életrajzi mozikat sem szereted, akkor itt nem fogod megtalálni a számításaidat. A több mint kétórás játékidőhöz szükségeltetik némi türelem.

A film nem mindig adja könnyen magát, de ha egyszer sikerül elmerülnöd ebben a különleges moziban, akkor garantáltan szeretni fogod minden egyes pillanatát. Egy különleges korkép, amiben jól csengő dialógusok segítségével mutatja be egy alkoholista forgatókönyvíró jellemét – aki egyben az alkotás legérdekesebb karaktere is.

Nagyon érdekes, hogy az Aranypolgárt mindenki Orson Welles nagy sikerének titulálja – ami tulajdonképpen valahol jogos, hisz ő rendezte, ő a főszereplő, stb. Azonban azt se feledjük, hogy a szkriptet Mankiewitz írta, így az adott korszak egyik legkiválóbb mozgóképe nem olyan lenne, amilyennek ismerjük, ha ő nem dolgozott volna rajta.

Gary Oldman egy korszakos zseni. Néha hajlandó olyan filmre is aláírni, ami nevéhez nem méltó, ám értő kezek alatt kétség sem férhet ahhoz, hogy mekkora alakja az egyetemes filmművészetnek. Sikeresen hozza figurája minden egyes apró manírját és rezdülését. Ebből minimum Oscar-jelölés lesz. Amanda Seyfried pedig komoly meglepetést okozott, hisz ennyire természetesnek és tehetségnek még nem láttam korábban őt.

Végszóként annyit mondok: ha nem zavar a hosszú játékidő, a fekete-fehér megvalósítás, akkor nyugodtan vágj bele! A Mank érdekes, különleges utazásra invitál: egy olyan korba, ami mára letűnt ugyan, de hatása valamilyen szinten mind a mai napig érződik, hisz kitörölhetetlen nyomot hagyott. Egy kiváló tiszteletadás a mozgókép szent művészete felé, ami nem alkuszik meg, közben pedig még őszinte és oldschool is mer lenni. A filmet így 9 pontra értékelném: Gary Oldman és David Fincher ismét erősen odatette magát, immáron sokadszorra.

Ha tetszett a videó/cikk és nem szeretnél lemaradni a kövektező részről, akkor iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!