Füst Milán számtalan nyelvre lefordított, világszerte ismert regénye, A feleségem története elég régóta megfilmesítésre várt. Enyedi Ildikó már a nyolcvanas évek óta próbálkozik tető alá hozni a projektet, egy ponton még Gérard Depardiueu neve is felmerült főszereplőként. Mégis, csak a Testről és lélekről figyelemreméltó nemzetközi teljesítménye után kínálkozott megfelelő alkalom, azonban a nagyobb hírnév nemzetközileg ismert neveket (például Léa Seydoux, Louis Garrell) is bőven hozott magával.

Störr kapitány (Gijs Naber) hajóskapitány nem volt boldogtalan ember, egy ponton azonban rájönni kényszerül: valami mégis hiányzik az életéből. Pontosabban szólva, valaki: egy feleség. Merész fogadást köt, melynek apropója, hogy elveszi az első nőt, aki a kávézó ajtaján belép majd. Lizzy (Léa Seydoux) azonban rendesen próbára teszi annak türelmét, egyúttal az őrület határára sodorja a szerető, ám javíthatatlanul féltékeny férfi szívét...

Az eredeti regényt elolvasva rögtön eszembe ötlött, hogy ebből bizony nagyon nehéz lehet valóban jó adaptációt készíteni. Mert hiába zajlanak szépen az események oldalakon át, valójában inkább a lélek rejtelmei, gyötrelmei és apró örömei állnak a középpontban egy féltékeny férfi nézőpontjából elmesélve. Nincs valódi "központi" cselekmény, csak sodródás a kapitánnyal, ahogy egyre többet ismerünk meg feljegyzéseiből és egyúttal életéből is. Enyedi Ildikó azonban van olyan bátor rendező, hogy ez ne gátolja abban, hogy valami különlegeset álmodjon vászonra.

Márpedig A feleségem története méltó adaptáció. Nem minden pontjában követi kiskutya módjára Füst Milán írását - ad is hozzá, vesz is el belőle. Rendezőnk volt annyira bátor, hogy saját módján közelített az eredeti mű központi tematikájához. A férfi szemszögéből ismerhetjük meg egy házasság minden pillanatát, legyen az őrjítően szenvedélyes, fájdalmasan rideg, szomorúan elutasító vagy éppen végletekig féltékenységre sarkalló. Érzelmeket, gondolatokat, élethelyzeteket és vívódásokat láthatunk megelevenedni egy különös se veled- se nélküled kapcsolaton keresztül.

A korrajz ügyesen megteremtett, ízléses és kreatív rendezői elképzelésekről tanúskodik - a lényeg, például az emberi jellemek, a szív legmélyén megbúvó apró érzelmek azonban nem változtak az elmúlt évtizedek alatt sem. Ebben a filmben szép komótosan minden érzelem ott van, amivel életünk során csak találkozhatunk, pillanatok amiket megélhettünk, no meg azok amiket valamiért elszalasztottunk.

 Nem lennék jó párkapcsolati tanácsadó, de úgy gondolom, a férfi főszereplő jellemábrázolása kifejezetten hiteles és mellőzi az oda nem illő dolgokat, helyzeteket. Olyan ez a film, mint egy jó zene: hallgatjuk a sorokat (vagyis itt a dialógusokat), és közben akarva-akaratlanul azt vesszük észre, hogy a látottak saját életünkre, megélt, elszenvedett, mámorosan bódító pillanatainkra is reflektálni tudnak. Mindenki tud valamit hozzáadni saját magának, ami plusz, mert hiába van ott a sorok között, mi is kellünk ahhoz, hogy igazán mesélni tudjon.

A feleségem története persze így is rétegfilm, nem adja magát könnyen. A majdnem 3 órás játékidő ennek ellenére nem dolgozik ellene, a regény ismeretében is úgy gondolom, kellett ez ahhoz, hogy a karakterek valódi jellemábrázolást, személyiséget kaphassanak. Kéri a türelmünket, de nem lesz hálátlan érte, hisz a végén sokmindent ad, ha előtte mi is adtunk neki valamennyit magunkból.

Nem értem a Gijs Naber alakítását kritizáló szinte összes külföldi ítészt, számomra kellőképpen meggyőző és hiteles volt, a regényt olvasva pedig hasonlóképp képzeltem el Störr kapitány alakját. Léa Seyoux pedig maga a sejtelmes, tünékeny, éteri, szinte megfoghatatlan csoda, akinek jelenléte minden pillanatában átvilágítja a vásznat és földöntúli hangulattal tölti meg azt. Kettejük között a szikra pedig tényleg ott van velünk, átjárja az egész mozit.

Végszó:

A film megosztó mivoltát tökéletesen reprezentálja a Cannes-i tapsvihar és ováció, no meg a hivatalos kritikák hűvös, érdektelen közönye egyaránt. Amit látunk, az rólunk szól és bizton állíthatom, hogy minden férfiban ott van egy kis Störr kapitány, no meg minden nőben egy kis Lizzy. A feleségem története érzékeny, megható és rendkívül finoman építkező film, ami mélyebb betekintést enged lelkünk legbelső rétegeibe. Ami ott van, attól sokan félünk - ám mégis tudjuk, hogy valamikor elkerülhetetlenül szembe kell majd néznünk vele.

HA TETSZETT A CIKK, AKKOR IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!