Az van, hogy nem fogok kertelni: Az öngyilkos osztag az év egyik legélvezetesebb filmje. Pedig nem indult előnyből a 2016-os próbálkozás után, amely megmaradt bárminemű koncepciót mellőző, videoklipszerűen elnagyolt és unalomba fulladó, cukormázba mártott effekt-parádénak. Innen szép nyerni, szokták mondani. Így is lett, ehhez pedig mindössze egyvalaki kellett: James Gunn a rendezői székbe. Merthogy Az öngyilkos osztag mindent lazán tud, amit elődje nagy erőlködés árán sem volt képes elérni.

Lám, ez történik akkor, ha egy kreatív alkotó szabad kezet kap. Nem csodákra volt szükségünk, hanem egy szimpla, ámbár működőképes alapötletre, amit szeretnek a nézők és közben (valószínűleg) jól is fog hozni a konyhára. Látjátok? Mindenki jól járt, de legjobban mégis mi, nézők örülhetünk, a mozit látva ugyanis rá kellett döbbennem: a képregényfilm műfajában ezer meg egy kiaknázatlan lehetőség rejlik még, amit a nagy stúdiók akarva-akaratlanul sem használnak ki. Pedig kellene...

A Belle Reve börtön pár elvetemült lakója lehetőséget kap arra, hogy 10 évvel rövidítsék le sitten töltött napjaik számát. Engedelmeskedniük kell, mert ha nem, akkor bizony robban a bomba és utána a maradványaikat is nagyítóval kell majd felkutatni. Irány Corto Maltese szigete, ahol egy titkos és veszélyes küldetés várja őket. A marketing-szövegből pedig jól tudjuk: megmentik a világot, még ha beledöglenek is. Vagy mégsem...?

Az öngyilkos osztag úgy tudja megtartani laza, humoros és cinikus alapvetését, hogy közben megvan benne az a sötétebb hangvétel is, ami a DC-filmekre jellemző. Nem bajlódik felesleges univerzumépítéssel, vagy azzal, hogy egy nagy egész darabkája legyen: akár felfogható egyfajta soft-rebootnak. Akkor is képben leszel, ha a stúdió egy filmjét sem láttad korábban és ugyanúgy piszok jól fogsz szórakozni mindvégig.

Márpedig a film tele van groteszk fekete humorral, miközben minden kétséget kizáróan a felnőtt(ebb) nézőket célozza be. Nincs visszafogott finomkodás, mint 5 évvel ezelőtt. Helyette kapunk válogatott durvaságokat minden mennyiségben és közben szinte percenként érnek bennünket a (jó értelemben vett) WTF-momentumok: egyik karakter sincs biztonságban, bárki fűbe haraphat a következő pillanatban - még az sem akadály, hogy esetleg egész ismert színész játssza az illetőt. Ez a laza frissesség márpedig bitang jól áll a filmnek!

Ha pedig már úgyis szóba kerültek a színészek: nem semmi gárdát kapunk, arra azonban tényleg tessék lélekben is felkészülni, hogy bármikor búcsút inthetünk valakitől. Rendezőnk is megmondta: ne kötődjünk senkihez, mert sosem lehet tudni. Margot Robbie természetesen most is fantasztikus Harley Quinn-ként, az pedig még menőbb, hogy Gunn dirigálása alatt tényleg kihozza a karakterből azt az őrültséget, amit korábban vásznon még nem láthattunk tőle.

 Egészen menő, hogy rajta kívül Gunn csupa olyan alakot tett meg szereplőnek, akiket még a képregényeket ismerő réteg közül is csak a keményebb mag ismer esetleg. Itt aztán tényleg van minden: aputesttel bíró Cápa-istenség (akit az eredeti verzióban Sylvester Stallone szólaltat meg), veszettnek látszó menyét-pajtás, Supermant lazán lealázó Bloodsport by Idris Elba, no meg a gárdát erősíti Michael Rooker, Nathan "Castle" Fillion és Pete Davidson is- meg még sokan mások.

Ez az osztag márpedig elsősorban a műfaj jól bejáratott és mára unalomig ismert kliséit késztette öngyilkosságra, hogy helyette olyan üde frissességet hozzon a zsánerbe, amire már régóta szomjaztunk. Itt minden figura totálisan kattant, mentálisan sérült, őrült vagy elmebeteg - esetleg ezek valamely szabad kombinációja. Nagy szó, hogy ennek ellenére tetteik nem érződnek öncélúnak és a legtöbbjükkel még szimpatizálni is tudunk - dacára a vászon látható ámokfutásnak és brutálisan elborult dolgoknak, a filmnek igenis van szíve.

Végszó:

Öröm nézni, hogy Az öngyilkos osztag milyen laza határozottsággal tiporja sárba a megszokott kliséket. Nem akar művészeti értéket képviselni, "csak" szórakoztatni, ugyanakkor ezt annyira nagy lelkesedéssel és prímán csinálja, hogy legszívesebben megsimogattam volna a vásznat utána. A végéből nyestem volna azért egy keveset, mindent egybevetve azonban az a vérbő királyság, amit már öt éve megérdemeltünk volna. Az év egyik legfaszább guilty pleasure-élménye. Kattant elméjű lúzerek még soha nem voltak annyira menők, mint most James Gunn kompromisszum-mentes és döbbenetesen pimasz filmjében.

HA TETSZETT A  CIKK ÉS A JÖVŐBEN SEM SZERETNÉL LEMARADNI A HASONLÓ DOLGOKRÓL, IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!