Szeretem azokat a mozikat, amik betekintést engednek a filmkészítés közel sem egyszerű folyamatába. Ha pedig emellé még olyan legendák is járnak, mint Robert De Niro, Morgan Freeman és Tommy Lee Jones, akkor még természetesebb, hogy azt a filmet én bizony nem is kicsit várom.

Márpedig A nagy visszatérők most befutottak a mozikba, ráadásul jóval előbb érkezett hozzánk, mint például Amerikába. Jómagam mindig vevő vagyok egy kis jóleső múltidézésre, márpedig a cselekmény 1974-ben játszódik, ami szerintem az amerikai mozi történelmének egyik legérdekesebb időszakának tekinthető - és bizony bőven lehetne is mit mesélni róla.

A történet főszereplője egy simlis producer (De Niro), akinek legutóbbi filmje hatalmasat zakózott a moziban. Ezt nem nézi jó szemmel a gengszter (Freeman), aki korábban már többször is kisegítette őt a bajban. Arra készül, hogy elteszi láb alól, azonban jobb ajánlatot kap tőle: csináljanak úgy, mintha filmet forgatnának egy legendás, de mára feledésbe merült színésszel (Lee Jones), azonban valójában más a céljuk: hogy balesetnek álcázva megöljék a színészt, majd felmarkolják a biztosítással járó tetemes összeget.

A nagy visszatérők tulajdonképpen egy fekete komédia akarna lenni, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy a szegény ember Volt egyszer egy Hollywood-ja. A rendezői székben helyet foglaló George Gallo azonban egyértelműen nem egy Tarantino. Rendezett már korábban pár mérsékelten ismert filmet, de inkább íróként tett le maradandót az asztalra, hisz olyan olyan címeken dolgozott, mint a legelső Bad Boys vagy Az éjszakai rohanás.

Látszik, hogy a költségvetés nagy része a húzónevekre ment el, de tulajdonképpen ez legyen a legnagyobb baj. Helyenként a múltidézés tényleg működőképes és meg tudja teremteni azt az atmoszférát, ami a korszak sajátja volt. Aki szeretne az amerikai filmgyártás ezen időszakát, jópár szívének kellemes easter egg-et, utalást, filmcímet, színészt fedezhet fel említés szintjén, ami bizony jóleső tud lenni.

A nagy visszatérők legnagyobb problémája, hogy rendezése inkább idéz egy tévéfilmet, nagy jóindulattal nevezhető közepesnek. Egy kicsit egyedibb vízióval bíró, tapasztaltabb direktorral akár klasszikus is válhatott volna belőle. Sajnos a forgatókönyv sem igazán az acélos fajtából való, a benne ábrázolt humor pedig szinte 50/50 arányban működik, vagy éppen nem működik.

Ha a film elemében van, akkor tényleg ötletes oldalát tudja megvillantani és bizony ilyenkor remek érzés nézni, ahogy a három színészlegenda elcsibészkedik a vásznon. Mindannyian tudjuk, hogy túlvannak már karrierjük fénypontján, mindazonáltal én egy ilyen kedves kis semmiségben is szívesen néztem őket, mert tényleg olyan színészek, akik emelni tudják a film színvonalát.

Morgan Freeman jelenléte inkább felel meg egy combosabb mellékszerepnek és akkor is tulajdonképpen önmagát hozza. De Niro vékony jégen táncol a ripacskodás és a színészet között, de őt így sem lehet nem szeretni. A legjobban valószínűleg Tommy Lee Jones élvezhette a forgatást, hisz nagyon felszabadult a szuicid hajlamokkal bíró, de végtelenül menő filmsztár szerepében.

Végszó:

A nagy visszatérők tipikusan az a film, ami értőbb kezek által az év legnagyobb meglepetése lehetett volna. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy rossz minőségről így sem beszélhetünk. Aki ekkora nevek láttán az év meglepetését várja, kicsikét csalatkozni fog, mindazonáltal szórakoztató, végtelenül szerethető színészekkel elkészített, kedves moziról van szó, ami tartogat pár viccesebb jelenetet, miközben humorával kicsikét a filmkészítés intézményének sem rest oda-odaszúrni egy-egy velősebbet.

HA TETSZETT A  CIKK ÉS A JÖVŐBEN SEM SZERETNÉL LEMARADNI A HASONLÓ DOLGOKRÓL, IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!