A Kritikairoda-Minden, ami film!

Vita & Virginia - Szerelmünk története (kritika)

Szólíts a múzsádnak!

2019. augusztus 19. - Bogár Bence

Az 1920-as években élt és alkotott Vita Sackville-West írónő, aki egész komoly sikereket ért el. Azonban mindig többre vágyott, ezért amikor találkozik Virginia Woolfal (Elizabeth Debicki), akinek írásai még az övénél is népszerűbbek és kedveltebbek, kapva kap az alkalmon, hogy jobban megismerje őt. A két nő személyisége különbözőbb talán nem is lehetne, mégis hamar barátság szövődik köztük, majd később annál több is. Virginia Woolf végül a kapcsolatuk hatására írja meg élete legnagyobb főművét, az Orlandót, ami hatalmas sikert arat…

Jómagam nagyon kedvelem az életrajzi filmeket, már persze ha tényleg jól vannak elkészítve. A Vita és Virginia kapcsán két dolog jutott rögtön eszembe, miután kisétáltam a moziteremből (ahol egyébként teljesen egymagamban néztem végig a filmet): az, hogy ez az alkotás nem lesz ott a műfaj legnagyobbjai között, mert nem mondható forradalminak, de mégis, szerintem nagyon is működött. Mondhatni, hogy azt kaptam tőle, amit vártam: egy jó, kellemes, elgondolkoztatóan hangulatos filmet.

A Vita és Virginia nem akar sokkal többnek látszani, mint a műfaj legtöbb alkotása, de mégis határozottan van benne egyediség, meg eredetiségre való törekvés. Jómagam pedig az ilyen dolgokat nagyon tudom értékelni. Ügyesen eltalálták a képi világot, tényleg öröm nézni az elejétől a végéig. Remekül festenek az egyes kosztümök, vagy éppen helyszínek. A korhangulat is a helyén van, működőképesen építették fel annak atmoszféráját.

Maga a cselekmény is elnyerte a tetszésemet, mert alaposnak, jól megírtnak vélem, annak ellenére is, hogy a nagyjából 100 perces játékidőhöz képest egy kicsit sokat akar markolni. Simán lehetett volna egy fél órával legalább hosszabb, hogy még inkább részletesebb legyen az élmény. Túlzottan így sem óhajtok panaszkodni, mert tényleg mondhatom, hogy sokrétű élményről van szó, ami nem akar alibiként lógni a levegőben, hanem szól is valamiről.

Láthatjuk, hogyan alakul a két írónő kapcsolata, valamint miképp hatnak egymás világnézetére, ami számos érdekes jelenetet eredményez. Természetesen abban a korban, majd 100 évvel ezelőtt még teljesen más volt az erkölcs, meg az elfogadott dolgok. Ezért is nevezhető forradalminak az Orlando című regény elkészülte, hiszen annak körülményei ilyen szempontból úgy gondolom, hogy abszolút meghaladta korát.

Alapvetően érdekfeszítően ábrázolják a két írónő jellemét. Nagyon érdekes személyiségek voltak ők, amit a film többnyire át is tud adni. Egy kicsit mindkettejük lelki világába betekintést nyerhetünk ezáltal. A nyelvezete egyébként abszolút nem könnyű, leginkább akkor fog jól csúszni, ha a néző legalább egy „középhaladó” szinten van a mozi világában. Mindezekkel együtt, a dialógusok érdekesek és egyediek, amin csak és kizárólag segített az, hogy feliratosan került a mozikba. Nagyon örültem neki, számomra így az élmény még korhűbb és hihetőbb volt.

Amit viszont nem nyerte el a tetszésemet, az a zenék nagy része. Szerintem kicsit tolakodók voltak a készítők ilyen téren, hisz a zene sokszor túl hangos és elvonja a figyelmet, vagy nem éppen műfajhoz illő. Valami lassabb, melankolikusabb vagy halkabb, alig háttérből hallható muzsika jobban illett volna ide. Mindenesetre, maga a rendezés egész jól sikerült, főleg hogy a rendezőnőnek (Chanya Button) ez még csak a második munkája, azonban láthatóan van érzéke a dologhoz szerencsére.

Gemma Arterton elég jó Vitaként, érdekesen kelti életre a karaktert. Viszont véleményem szerint Elizabeth Debicki még őt is jócskán túlszárnyalja, egyszerűen tökéletes választás volt Virginia Woolf szerepére. A színésznő minden egyes mozdulata, pillanata különleges és vérprofi, igazán különleges módon játszott, abszolút elismerésem. Eddig ő benne van az idei 10 legjobb női alakításban nekem. Érdekesség egyébként, hogy a karakter szerepelt az Órák című 2002-es moziban is, ott Nicole Kidman játszotta el.

Összegezve, a Vita és Virginia egészen különleges film. Amit vártam tőle, azt tényleg hozza. Persze nem mondanám, hogy az életrajzi drámák csúcsa, de érdekes, nem mindennapi alkotás, ami sokrétű témákkal foglalkozik. A zenék nekem nem jöttek be, meg kicsit kevés a játékidő ahhoz képest, hogy mennyi mindenről szól, de egyébiránt bőven a műfaj egy jó darabja, ami érdemes lehet a figyelemre. Az életrajzi drámák vagy éppen Elizabeth Debicki kedvelőinek simán ajánlom a filmet - a fiatal színésznő a Nyughatatlan özvegyek mellett ugyanis itt nyújtja karrierjének eddigi legjobb alakítását!

 

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Robert De Niro 10 legjobb alakítása

A legendás színész ma 76 éves!

A gengszterfilmek koronázatlan királya, Robert De Niro ma ünnepli 76.születésnapját: Isten éltesse! Eme jeles esemény apropóján pedig úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm itt azt a 10 filmet, ahol a remek színész a legtöbbet hozta ki tehetségéből.

Természetesen ezen lista is meglehetősen szubjektív.

 

A top 10-ből kimaradt, de attól még remek alakítások (ezek sorrend nélkül): 

Jon Rubin- Üdvözletek, Szia,anyu!, Johnny Boy- Aljas utcák, Alfredo Berlinghieri- Huszadik század, Jimmy Doyle- New York, New York, Rupert Pupkin- A komédia királya, Harry Tuttle- Brazil, Leonard Lowe- Ébredések, Sam "Ace" Rothstein- Casino, Neil McCauley- Szemtől szemben, Louis Gara- Jackie Brown, Paul Vitti- "Pánik"-filmek, Captain Shakesperare- Csillagpor, Jonathan Flynn- Mocsokváros utcáin

 

10.) Cape Fear: A rettegés foka- Max Cady (1991)

A színész itt nem maffiózót, hanem egy kíméletlen és elvetemült pszichopatát alakított, aki kegyetlen bosszúhadjáratba kezdett ellenfele ellen. Már-már hidegrázósan valószerű De Niro alakítása, elképesztő erejű és áttörő.

 

9.) Bronxi mese- Lorenzo (1993)

Tulajdonképpen De Niro ebben a filmben csak mellékszerepet tölt be, de a remek korrajzot is alkalmazó Bronxi mesét mégis ő vitte el részben a hátán, sőt még a rendező is ő maga volt, s ott is kiváló munkát végzett.

 

8.) Angyalszív- Louis Cyphre (1987)

Hajlandó vagyok elárulni, hogy a mester itt kit játszott (spoiler!!!): nem mást, mint magát a sátánt, a nagybetűs ördögöt. Ez a szerep pedig nagyon jól állt neki, hisz zsenialitásából rengeteget hozzáadott a karakteréhez.

 

7.) Aki legyőzte Al Caponét- Al Capone (1987)

Itt pedig De Niro a legendás gengsztert, Al Caponét keltette életre, s ez nem túlzás: teljesen úgy nézett ki mint az alvilág akkori ura, rengeteget hízott is a szerepért. Karakterének ellenfele egyébként a filmben Kevin Costner volt.

 

6.) Nagymenők- James Conway (1990)

Martin Scorsese egyik leghíresebb maffiás darabjában Robert De Niro gyakorlatilag karaktere egész életét végigkísérte. A kb. 3 órás eposz során elképesztő a karakterfejlődése. Maradjunk annyiban, hogy De Niro minimum zseniális.

 

5.) A Keresztapa 2- Vito Corleone (1974)

Kicsit itt is inkább mellékszerep az övé, de nem lényegtelen, ugyanis a Marlon Brando által játszott „főnök” fiatalabb verziója, egyfajta előzménytörténet formájában. Lehengerlő alakítás, Oscart is kapott érte.

 

4.) A Szarvasvadász- Michael (1978)

A film 5 Oscar-díjat nyert, s meg is érdemelte mindet. A több mint 3 órás filmben De Niro egy elképesztően komplex karaktert kelt életre. Alakítása minden kétséget kizáróan a kiemelkedő fajtából való.

 

3.) Volt egyszer egy Amerika- Noodles (1984)

Sergio Leone gengszterfilmje gyakorlalatilag maga a műfaj csúcsa, melynél jobb azóta sem igen készült. Természetesen ebben jócskán közrejátszott De Niro szerepe is, aki elképesztően hiteles és megrázó is volt egyben. Lehengerlő.

 

2.) Dühöngő bika- Jake La Motta (1980)

A remek színész a Keresztapa 2 után ezen alakításért is megkapta a legnagyobb elismerést. De meg is érdemelte, ugyanis ebben a fekete-fehérben forgatott önéletrajzi drámában minden benne van: zseniális filmalkotás zseniális főszereplővel.

 

1.) Taxisofőr- Travis Bickle (1976)

Martin Scorsese felejthetetlen, elképesztő erejű filmalkotásában De Niro legjobb alakítását nyújtja. Elképesztő karakterfejlődés, remek motivációk és egy elképesztően hiteles alakítás- na meg ugye az elmaradhatatlan "taraj".

 

Egyetértesz, vagy kevésbé? Írd meg kommentben!

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Volt egyszer egy Hollywood (kritika)

Tarantino új, eddig nem látott oldala.

 

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Volt egyszer egy Hollywood, QT kilencedik rendezése!

Nem akarsz a filmre felkészületlenül beülni? Olvasd el akkor ezt a cikket is!

 

1969, Los Angeles, Hollywood. Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) leginkább sorozatokban játszik, általában főgonoszokat. Mindig várja a nagy áttörést, a mozis karriert, de nem akar összejönni. El akarja kerülni a beskatulyázást, de ez nehezen megy egy olyan korban, amikor az álomgyár hatalmas változáson esett át. Azonban dublőrje, Cliff Booth (Brad Pitt) mindenben segít neki és támogatja – egyfajta mindenese a férfinak, meg legjobb cimborája. Nem sokkal később veszik észre, hogy a rendező Roman Polanski és felesége, Sharon Tate (Margot Robbie) költözött a szomszédba…

Mit is várhat a néző egy Tarantino-filmtől? Nos, menő dumákat, fordulatokat és véres erőszakot. A Volt egyszer egy Hollywood azonban nem illik ebbe a sorba. QT új arcát láthatjuk itt: ez a mozi melankolikus, őszinte, olyan amit eddig nem láttam tőle. Nem is a történet a lényege, ez az alkotás sokkal inkább egy életérzés, nem is akármilyen. Tarantino gyakorlatilag egy szerelmeslevelet írt a hatvanas évek végének: ez volt az a korszak, amikor végképp beleszeretett a mozi világába, még kisgyerekként.

A Hollywood talán a mester legérzelmesebb filmje. Egyszerűen tökéletes karaktereket alkotott, akikkel nem nehéz azonosulni. A főhős, Rick nem tud felkapaszkodni az álomgyár elitjébe, jellemzően sorozatokban forgat. Ez akkoriban nem a dicsőség jele volt – ő pedig hiába akar kitörni, nem jár sikerrel. A film tökéletesen mutatja meg, milyen az, ha egy színész megéli azt, hogy eljár felette az idő. Persze nem adja fel könnyedén, harc nélkül.

A dublőrje, Cliff pedig szintén egy érdekes figura. Mindenben támogatja a barátját, miközben megpróbál maga is boldogulni. Magabiztos, ugyanakkor az ő múltja sem makulátlan. A két szereplő pedig kiválóan egészíti ki egymást a vásznon, mondanom sem kell. Sharon Tate ábrázolása talán a film egyik legérdekesebb része: szinte már egy angyal benyomását kelti, aki a föld felett jár. Különleges, megfoghatatlan és minden téren egyedi. Nem csak egyszerű ember, inkább gyönyörű jelenség.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hollywood egy lassú alkotás. Hagy időt építkezni, nem siet sehová. Így a karaktereket tényleg jobban megismerhetjük, sőt sok időt tölt a film az egyes forgatásoknál, így még jobban megismerhetjük a (színész)világ akkori arcát. A nagyjából 160 perces játékidő egyébként szinte egy pillanat alatt elrepült: nem éreztem úgy, hogy akár egy momentum is felesleges, minden a helyén van. Jöhet a hosszabb változat is, állítólag van belőle négy órás verzió is. Már most bőszen falnám szemeimmel!

QT tökéletesen egyensúlyoz az egyes műfajok között, úgy, ahogy talán senki nem volna rá képes. Alapvetően drámáról van szó, de sok vicces pillanat is van. Az bennük a legjobb, hogy tényleg illeszkednek a cselekménybe, valóban humorosak, nem csak muszájból vannak ott. Sőt, a vége felé akad nem is kevés feszültségteremtés és szorongató pillanat. Maga a finálé váratlanul volt: egyszerre humoros és kreatívan erőszakos. Ugyanakkor cseppet sem az, amire számítottam, QT ugyanis a valóban megtörtént eseményeket csak kiindulási alapként használja.

Egyébként bátor egy filmes Tarantino-mester, több okból is. A Holywood nem az a film, amire számítasz, annál sokkal több és jobb. Képes meglepni több helyen is, de úgy, hogy közben végig tökös, macsó is. Úgy keltik életre 1969-et, hogy arra szavak is alig vannak. Minden a helyén van, legyen az ruha, forgatási helyszín, zeneszám, egy hippi, vagy akár egy koszos utcasarok. Ilyen múltidézés sem akad minden sarkon, annyi bizonyos: át kell élni, hagyni hogy magával ragadjon. Nem lesz nehéz, annyi elárulhatok. Egy igazi hangulatbombáról van szó ugyanis, öröm nézni minden egyes pillanatát.

Kis túlzással Hollywood fele képviselteti magát a filmben. A főszerepben remekel Leonardi DiCaprio és Brad Pitt is, dijszezon-esélyesen játszanak. Margot Robbie pedig kiválóan hozza Sharon Tate karakterét, szinte átlényegülés már, ragyogó és aprólékos alakítás. A kisebb szerepet kapó színészek közül kiemelendő Al Pacino, Timothy Olyphant, Kurt Russell, Margaret Quaelly, Dakota Fanning és Bruce Dern is, mind odatették magukat. Luke Perrynek pedig sajnálatos halála miatt ez volt az utolsó szereplése, sajnos a film premieréjét már nem érte meg.

Összegezve, a Volt egyszer egy Hollywood nemcsak egy film, maga A film. Szeretettel, végtelen hozzáértéssel készítve, de egyúttal egy új Tarantinót megismerve. Hangulat terén is verhetetlen, úgy éreztem én is ott vagyok a szereplőkkel, a beleélési faktor maximális. Kimondom őszintén, számomra eddig abszolút az év legjobb alkotása a mester új dobása. Minden benne van, amiért annyira rajongok a mozi világáért, úgy hiszem, joggal lesz majd a filmtörténelem egy fontos és megkerülhetetlen darabja. Ez egy minőségi, egyszerre melankolikus és megható utazás a mozi aranykorába, minden filmőrült könnybe lábadt szemmel fogja végigsasolni az egészet. Tegyél meg magadnak egy szívességet, mindenképp gyöngyvásznon nézd meg. Ráérsz majd utána megköszönni.

 

Értékelés:100%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A Tarantino-napok ezzel véget értek, köszönöm, hogy velem tartottatok! Számomra egy élmény volt, remélem hogy számotokra is! ;)

 

 

Mit érdemes tudni a Volt egyszer egy Hollywood előtt?

Változó álomgyár, Charles Manson és Sharon Tate.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! Holnap pedig végre a magyar mozikban is debütál QT kilencedik filmje, a Volt egyszer egy Hollywood. Ennek apropóján, egy kicsit bővebben utánajártam a film fontos témáinak. Kivesézem, hogy milyen volt az álomgyár akkoriban, valamint bővebben utánajártam olyan személyeknek is, mint Sharon Tate és Charles Manson! Kezdődjék hát az időutazás, holnap pedig érkezik a kritikám is a mester legújabb alkotásáról!

 

Változó filmipar

 

(1969 egyik legnagyobb sikere, a Szelíd motorosk/Easy rider is jelezte, hogy új szelek fújnak)

 

A ’60-as évek végén jelentősen megváltozott Hollywood is, gyakorlatilag egy aranykor ért véget akkoriban. Régebben olyan műfajok hódítottak, mint a musical vagy a dráma, később pedig a western került előtérbe. Ekkoriban azonban az álomgyár is a változások korát élte. Ezt az évtizedet gyakran tartják a szabadság, hippik és a fű korának, de a vietnami háború is bőven tartott már ekkoriban. Szinte minden téren változások zajlottak, ezt nem kerülhette el a filmipar sem. Nézzük csak meg, 1969-ben milyen új alkotások jöttek ki (ekkor játszódik a Volt egyszer egy Hollywood): Éjféli cowboy, Szelíd motorosok, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Vad banda, stb…  A változó állapotok miatt sok színész elvesztette korábbi sztárstátuszát, hisz nem tudtak alkalmazkodni a változásokhoz. Manapság reneszánszukat érik a TV-szériák, azonban akkoriban, ha egy nagy név sorozatban játszott, az a legnagyobb szégyenek egyike volt, ami csak megtörténhetett. Akkoriban ezt egyértelműen lecsúszásnak tekintették. A másik dolog, amit a komolyabb színészek próbáltak elkerülni, az olcsó westernfilm volt. Egyre inkább csökkent irántuk az érdeklődés. Az sem volt a dicsőség jele, mikor egy nagy név Európában (elsősorban Olaszországban) forgatott. Egyre inkább előtérbe kerültek a fiatalok igényei is, hisz ők jelentették a fő célközönséget. A nagy stúdiók pedig nem nagyon tudták tartani a lépést, elterjedtek a szerzői alkotások, hisz egyre inkább volt irántuk érdeklődés. A ’60-as évek nagy álomgyári változásait nem minden színész vagy rendező tudta átvészelni, sokan elvesztették korábbi hírnevüket. Ahogy az előzetes alapján a Hollywood főszereplője, a Leonardo Di Caprio által játszott Rick Dalton sem…

(Tarantino a Gunman's walk című western főszereplőjéről /Van Heflin/ mintázta Rick Dalton karakterét)

 

Érdekesség:

  • A korszakban gyakran egy nagy névhez egy dublőr tartozott, akik végig együtt dolgoztak. Ennek ékes példája Burt Reynolds és dublőrje, Hal Needham. A lenti képen is ők láthatóak.

 

 

Charles Manson

 

Szerintem róla szinte mindannyian hallottatok már, de tekintsük át kicsit részletesebben annak az embernek az életét, akit a tengerentúlon sokan egyenértékűen gonosznak tartanak magával a sátánnal! Manson 1934-ben született, anyja 16 évesen szülte. Aki egyébként nem örült neki, egyszer állítólag némi italért eladta egy gyermektelen nőnek. Már a gyerekévei is zűrösen teltek, egyik intézetbe került a másik után. Korán a bűnözés útjára lépett, azonban az ’50-es években leginkább apró és pitiáner tettek kötődtek a nevéhez. Életének több mint felét fogságban vagy rabságban töltötte már ekkorra. A ’60-as években lett egy csoport vezetője, egyre többen csatlakoztak hozzá. Kétségkívül értett ahhoz, hogy a saját oldalára állítsa az embereket, habár legtöbb követője tinikorban, vagy húszas éveik elején járó lányok voltak. Manson egy ideig lányok futtatásából élt, miközben egyre több követője akadt, akik bármit megtettek, amit csak óhajtott. Az, hogy ennyien csatlakoztak hozzá, részben valószínűleg azzal magyarázható, hogy az évtizedben tombolt a kábítószer és a szabadságvágy a fiatalok körében. A férfi próbálkozott zenéléssel is: nem is fogadták annyira rosszul ilyen irányú próbálkozásait, azonban komoly sikereket nem tudott elérni. Az egyik legnagyobb kudarc, visszautasítás éppen abban a házban érte, ahol később Sharon Tate is élt férjével, a filmrendező Roman Polanskival. Tény, hogy Mansonnak semmi személyes problémája nem volt a házaspárral, mégis megparancsolta embereinek ’69-ban, hogy végezzenek az összes emberrel a házban. Azok pedig meg is tették, különös kegyetlenséggel végezve Sharon Tatetel is, aki nyolc hónapos terhes volt. Hogy miért is tették az őrületen túl, azt nem tudja senki. Sokan arra gondoltak, hogy az akkor épp Londonban forgató Polanski volt a célpont, mások sátánista rítust láttak a dolog mögött. Erre utalhatnak a falra vérrel felírt szavak, amik jócskán tartalmaztak helyesírási hibákat. Bár a férfi maga személyesen nem vett részt a gyilkosságokban, mégis ezután nem sokkal a nyomára akadtak. A halálbüntetést megúszta, azonban élete hátralevő részét börtönben töltötte. 2017 végén halt meg, kórházba szállítása után már nem tudtak segíteni rajta.

 

Érdkességek:

  • Marilyn Manson zeneszerző is tőle (valamint Marilyn Monroetól) „kölcsönözte” művésznevét, utalva ezzel az egyszerre angyali és ördögi természetre.
  • Tarantino filmjében a karaktert Damon Herriman alakítja, aki a Mindhunter című sorozat új évadjában is el fogja játszani Mansont egy rész erejéig.
  • Manson megszállottan rajongott a Beatlesért, sőt biztosan állította, hogy zenéjük rejtett üzeneteket tartalmaz, amiket csak ő fejthet meg. Egyszer lazán ki is jelentette egyébként, hogy nem volna számára kihívás zenészként nagyobb sikert elérine náluk. Nos hát...

 

Sharon Tate

Mint már fentebb olvashattátok, Sharon Tate volt Roman Polanski rendező felesége. Amíg élt, sokan tartották az amerikai álom és boldogság egyik mintaképének egyébként. Az sem titok, hogy férje egyik filmjében (Vámpírok bálja) is kapott egy rövidke szerepet. Túl sok alkotásban nem tudott játszani a sajnálatos események, Manson szektájának brutálisan kegyetlen gyilkossága miatt. Azonban azzal nagyjából mindenki egyetértett, hogy a színésznő egyike volt a korszak legérdekesebb figuráinak. Érdemes megnézni legalább egy filmet, amiben játszott, mert nagyon különleges teremtés volt, igencsak egyedi kisugárzással bírt. Nem láttam még a Volt egyszer egy Hollywoodot, de úgy gondolom, hogy a szerepre tökéletes választás volt Margot Robbie, biztosan nem fogunk csalódni az alakításában.

(A The Wrecking Crew című film volt az utolsó, amiben a színésznő játszott.)

 

Érdekességek:

  • A Volt egyszer egy Hollywood második előzetesében Margot Robbie a The Wrecking Crew című mozi plakátja előtt pózol, majd később erre a filmre kér jegyet a moziban, aztán láthatunk egy jelenetet is belőle. 
  • Tarantino filmjében Roman Polanski is fel fog tűnni, Rafal Zawierucha alakításában. Valószínűleg a szereplő nem fog sok időt a vásznon tölteni, inkább mellékkarakter lesz majd.
  • Idén kijött már egy film, ami ami a Sharon Tate esettel foglalkozik: ez a The Haunting of Sharon Tate című horror, a címszereplőt Hilary Duff játssza. A nézők azonban utalták és a kritikusok is kegyetlenül elbántak vele. Valószínűleg csak azért készült, hogy a Hollywood idei premierje körül őrült nagy várakozást meglovagolja egy kicsit. Hát, ez abszolút nem sikerült...

 

(Férjével, Roman Polanskival)

 

 

Köszönöm, hogy elolvastad a cikket, remélem találtál benne érdekességeket, s így még jobban várod a Hollywood holnapi premierjét, valamint saját beszámolómat róla!

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Volt egyszer egy Hollywood premier kritika

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Aljas nyolcas (kritika)

Titkok és átverések hóviharában.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint az Aljas nyolcas, QT nyolcadik rendezése!

 

A cselekmény egy évvel az amerikai polgárháború után játszódik. Marquis Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) összetalálkozik egy John Ruth (Kurt Russell) nevű férfival, aki egy szökevényt (Jennifer Jason Leigh) próbál mindenáron eljuttatni a kivégzésének helyére. Azonban hatalmas hóvihar tombol, így meg kell állniuk egy kis hegyvidéki fogadóban, amíg az időjárás jobbra nem fordul. Azonban az ott összegyűlt emberek közt hamar feszültség alakul ki, s nem sokkal később a dolgok durva fordulatot vesznek…

Az Aljas nyolcas (minő meglepetés) Tarantino nyolcadik rendezése. A 2012-es Django elszabadul után ismét westernfilmet rendezett. Az a legérdekesebb az egészben, hogy szinte végig egy fogadóban játszódik az egész- a mester azonban nagyon ért ahhoz, hogyan varázsoljon izgalmassá egy olyan cselekményt is, aminek nagy része egy zárt térben játszódik, hisz elég csak legelső munkájára, a Kutyaszorítóban című remekre gondolni.

Kicsit egyébként olyan érzésem volt a film közben, hogy Tarantino az Aljas nyolcas képében egy kamaradrámát készített. Ráadásul nem is rövid, hisz a játékidő nagyjából 160 percig tart. Rendezőnk azonban világéletében híres volt arról, hogy általában nem rövid filmeket készít. Viszont minden esetben remekül adagolja az egyes hozzávalókat, így a kész termék még csak véletlenül sem érződik unalmasnak.

Maga a hangulat szó szerint hibátlanul lett ábrázolva. A hóban játszódó jelenetek egészen különleges szintet ütnek meg, az operatőri munka pedig számomra csúcskategóriás. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a számos pozitívum ellenére az Aljas nyolcas nem QT karrierjének legje. Egy magabiztos, ötletes film, amit öröm nézni az elejétől a végéig, mert stílusos és szórakoztató is, de nem forradalmi.

Megszokott dolog, hogy a mester általában rendezéseiben számos karaktert és szálat mozgat, de itt annyira nincs sok szereplő. Ahogy az már a címből is egyértelműen látható, leginkább nyolc figura kerül most a középpontba. Alap, hogy QT most is mesteri dialógusokat írt, s igen érdekes gondolatokat „adott” a szereplőinek szájába. Hiába, ez az ő egyik specialitása.

A cselekmény során most is olyan témák kerülnek a középpontba, mint az árulás, megtévesztés. Sok karakter nem éppen az, akinek mondja magát. Ez pedig már alapból ad egy érdekes hangulatot a filmnek. Mi, nézők, megpróbálunk rájönni, hogy kinek mi a célja, ki mond igazat, vagy éppen hazudik. Érdekes dolgok ezek, én el tudtam azzal lenni, hogy a képzeletbeli sakktáblán próbáltam elhelyezni az egyes „bábukat” (azaz szereplőket) egyik vagy másik oldalra.

Fentebb írtam, hogy a játékidő nem érződik unalmasnak, ami tényleg igaz. Ettől még az Aljas nyolcas egy iszonyúan hosszú film, így fel kell arra készülni, hogy lassan, nagyon lassan építkezik. Inkább a dialógusok állnak a középpontban, még csak véletlenül se várjon senki akciófilmet, mert nagyon nem az. Persze ennek én tudtam örülni végső soron.

Most is nagyon tehetséges színészeket szerződtetett a direktor, méghozzá nem is keveset! Egyik állandó embere, Samuel L. Jackson természetesen most sem maradhatott ki, de Kurt Russell és Jennifer Jason Leigh is olyan tehetségek, akiket öröm itt látni. Tiszteletét teszi még Walton Goggins, Demián Bichir, Bruce Dern, valamint további két állandó Tarantino-„kellék”, Tim Roth és Michael Madsen is. Nem semmi névsor, ugye?

Összegezve, az Aljas nyolcas egy remek film. Nem mondanám azért, hogy a mester legjobbja, de érdekes és minőségi alkotás, amit a hosszú játékidő ellenére is érdemes megnézni, legalább egyszer. Nem forradalmi vagy éppen eddig sosem látott, de a stílus és a hangulat megvan benne, valamint a színészek is odatették magukat. Így tehát, a rendező munkásságának kedvelői mellett bátrán tudom ajánlani a műfaj és a lassabb kamaradrámák kedvelőinek egyaránt. Tarantino ismét bizonyítja, hogy fekszik neki a western is, de még hogy!

 

 

Értékelés:80%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: egy meglepetéscikk a Volt egyszer egy Hollywood kapcsán!

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

 

 

Riverdale 1.évad (sorozatkritika)

A kisvárosi lét szürreális oldala.

Rejtélyes gyilkosság történik Kliséfalva (akarom mondani Riverdale) városában, mindössze pár nappal a tanév kezdete előtt. Az emberek persze el sem tudják képzelni, hogy eddig oly nyugodt és unalmas életük talán véget ért: hogy bűnt követtek el a paradicsomban. De vajon kinek állhatott okában megölni az áldozatot?

Valljuk be, hogy ezer meg ezer sorozat indul ilyesfajta történettel. De akkor mégis mi oka van arra, hogy a maradék 999 helyett a Riverdale című szériára essen a választásunk? Mielőtt ebbe belemegyek, muszáj kitérnem az eredeti alapanyagra, mely ezúttal is egy képregénysorozat. Az Archie comics már nagyon régóta megy Amerikában (Stephen King AZ című regényében is ezt olvassák a fiatalok, pedig az ’50-es évek vége felé játszódik), sőt még egy magyar kiadást is megért. Sőt, a címe lesz csak igazán érdekes: Ricsi és a brancs (egen, ez nem vicc…)

Az első kiadások még a legkisebbeket célozták meg, azóta viszont már horrorisztikus változat is készült. Ezen sorozat e két kategória között van félúton: gyakorlatilag egy tinidrámába oltott dramedy a jussa annak, aki elkezdi, némi thriller és krimi hatással.

A Riverdale még csak meg sem próbál eredeti lenni, de jócskán a sorozat mentségére szólhat, hogy nem is akar annak látszani. Az alkotók megelégedtek a szórakoztatásnál, amit azért nagyjából hozni tudnak. Mert lehet, hogy a story tényleg jócskán klisés, de az is igaz, hogy szinte minden rész végén megvan az a kisebb-nagyobb csattanó, minek köszönhetően megnézem a következő részt.

Nem, ez nem a fajta széria lesz, amit 2 nap alatt ledarál mindenki, de azért el lehet vele lenni, abszolút nézhető. Persze az elvárásokat nem szabad magasra tenni: ez nem egy újabb Breaking Bad vagy Deadwood, de attól még szórakoztató. Nem lesz ott a televízió mérföldkövei között, de azért én nem sajnáltam az évaddal eltöltött időt.

Mindenképp a sorozat javára kell írni annak hangulatát. Elég jól át tudták adni a kisvárosi (élet)érzést, s ha egy jókora gúnnyal maró szatíraként fogjuk fel a látottakat, akkor már mindjárt más a dolgok állása. A Riverdale nem éppen egy vicces sorozat, de ha van, akkor a fekete humor kifejezetten működik.

Arra azért kíváncsi vagyok, hogy a második évadra mit kezdenek majd a sorozattal. A fináléban a nagy csattanó már megvolt, a kérdés már csak az, hogy lesz-e a folytatásban bármi újdonság. Ha igen, mindenképp több pontot fogok megítélni majd, mint az első évadnak. Persze komoly szégyenkezésre azért most sincs okuk, mert bőven tisztességes munkát raktak össze a srácok és a lányok.

A színészi játék is egészen korrekt lett. K.J. Apa idén már tiszteletét tette 2017-egy elég korrekt nagyjátékfilmben (Egy kutya négy élete), s most sem játszott rosszul. Szerintem jó választás volt az, hogy ő játssza el Archie Andrews karakterét. Egyébként közel sem bánnám, ha a sorozat legalább egy 5 évadot megérne: ennyi idő alatt egyes karakterek ugyanis komoly változásokon, fejlődésen megy keresztül. Majd meglátjuk.

Összegezve, a Riverdale első évadja egész jól kezdett, de azért persze megvannak a maga hiányosságai. Egy kicist bátortalan a végeredmény, nem sokszor mer kockáztatni, de cserébe hangulata megvan, karakterei egész érdekes (nem egy szokásos „brancs” :D ), szóval egy esélyt mindenképp megérdemel a dolog. Aztán majd csak kiderül, hogy a későbbiekben milyen irányba megy a sorozat. Eddig ugyanis nem rossz.

 

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Django elszabadul (kritika)

A rabszolgatartás rossz, értve?

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Django elszabadul, QT hetedik rendezése!

 

Két évvel járunk a Polgárháború kirobbanása előtt. Dr.King Schultz (Christoph Waltz) épp a pusztaságot járja, mikor ráeszmél a rabszolgaság embertelen kínjaira. A férfi ezt nem nézi túl jó szemmel, ezért lazán végez a zsarnokokkal, majd szabadjára engedi őket. Azonban az egyikük, Django (Jamie Foxx) inkább vele tart. Céljuk nem más lesz, mint hogy kiszabadítsák a volt rabszolga feleségét, akit az egyik legádázabb földesúr (Leonardo di Caprio) tart fogva.

A Django elszabadul Tarantino-mester hetedik filmje, 2012-ben kapott nemzetközi bemutatót. Ha pedig valaki QT-filmet akar nézni, készüljön fel valamire: arra, hogy annak rövid időn belül nem lesz vége. Jelenlegi alanyom sem éppen rövid játékidővel rendelkezik: kicsivel több, mint két és fél óra.

Általában nem örülök neki, ha egy filmet rövid játékidővel, összecsapva akarnak eladni. Ez sokszor a gyengébb minőségű horrorok és thrillerek ismertetőjegye. Tarantino azonban mindig mindenre figyel a lehető legapróbb részletekig, természetesen így van ez most is. A történet is egyike az adott év egyik legaprólékosabb és legjobban kidolgozottabb darabjainak. Egy hamisítatlan Western történetet kapunk, vérrel és menő dumákkal.

A helyszínek is kellőképpen jól mutatnak, és még változatosak is. Sivatagi táj, havasabb területek, vagy éppen kisebb-nagyobb települések, ahol izgalmas pisztolypárbajokra kerülhet sor. El lehet gondolkozni azon, hogy a forgatás összesen mennyibe fájhatott, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetett olcsó mulatság, még úgy sem, hogy egyértelműen nem a látvány volt a fő szempont most sem. Azonban az tény, hogy annyira profi lett a végeredmény, hogy az megér minden egyes fillért.

 A Django elszabadul egyébként meglehetősen kegyetlen és véres is, nem szükölködtek az alkotók a fejlövésekkel sem. A rabszolgák kínzását, és kegyetlen dolgoztatását is nagyon realisztikusan, finomkodásoktól mentesen mutatják be. Különösen gyenge idegzetűeknek nem igazán tudom ajánlani, mint esti vagy délutáni program. Magyarországon 18 éven aluliak számára nem ajánlották. Szerintem ez azért egy kicsit túlzás, de az tény, hogy 16 év alatt nem nagyon kellene nekikezdeni a megtekintésnek.

 Ami a befejezést illeti, kellőképpen westernes, és nem klisékkel vagy bátortalansággal vádolni: a lezárás nagyon stílusos lett, csakúgy mint az egész film. Kifejezetten nehéz lehetett több mint két óráig tartani ezt a magas minőséget, de büszkén jelenthetem, hogy ez nagyon is sikerült. Egy esetleges folytatást is jó néven vennék, ebben az univerzumban még nagyon komoly lehetőségek rejlenek. Ugyanakkor Tarantino nem szokott folytatást készíteni filmjeihez (a két Kill Bill-mozit is egynek tekinti), így nem valószínű, hogy kivételt fog tenni.

A filmben a karakterek bemutatására is elegendő időt fektettek, de ez így is van rendjén: itt minden fontosabb résztvevő külön egyéniség. Bár igaz, hogy a westernes téma és a hosszú játékidő sokakat elbizonytalaníthat, de nem igazán tudok most túl komoly negatívumokat találni. Tarantino természetesen biztos kézzel, zseniális mód rendezte meg az alkotást, tényleg minden egyben van benne.

Django megformálója, Jamie Foxx remekül alakítja a karaktert, de nekem az egész filmben mégis a Leo által életre keltett rabszolgatartó volt a személyes kedvencem. Nagyon gyakran vannak hangulatingadozásai: az egyik pillanatban még ünnepel, a másikban pedig dühöng. Di Caprio fantasztikus, számtalan arcát mutatja meg a film alatt. Természetesen Christoph Waltz is remekelt, aki a Becstelen brigantyk után ismét a rendezővel dolgozott. Mellékszerepben feltűnik még a remek Samuel L. Jackson is, aki Leo egyik gyanakvó emberét játssza, nem is akárhogyan.

Összességében, nagyon is elégedett vagyok, a 2012-es mezőny egyik legkiválóbb mozija volt a Django elszabadul. Igazán profin megírt és változatos karakterei, remek helyszínei és vérbő fordulatai, pazar stílusa miatt nagyon tudom ajánlani. Az meg már cask csak hab a tortán, hogy a színészek is kiváló munkát végezték. Vérbeli és minőségi Tarantino-film, ott van a mester legjobb munkái között.

 

 

Értékelés:90%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Aljas nyolcas

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Becstelen brigantyk (kritika)

Brad Pitt és díszes csapata a Harmadik Birodalom ellen.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Becstelen brigantyk, QT hatodik rendezése!

 

A történet egy olyan alternatív múltban játszódik, a második világháború idejében. A középpontban egy olyan osztag áll, akik a Harmadik Birodalom katonáira vadásznak, minden eszközt megragadva ahhoz, hogy végezzenek velük. Vezetőjük, Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt), aki nem ismer kegyelmet, ha ellenségről van szó. Útjuk során Párizsba érkeznek. Ott egy náci propagandafilmeket játszó mozi is célpontjuk lesz, ahol egy ott dologzó zsidó lány is a revansot tervezi...

Érdekes vállalkozás a Becstelen brigantyk, avagy eredetileg Inglorious Basterds a rendező munkái között is. Eredetileg egy bitang nagy akciófilmet terveztek, amolyan ’80-as évek módra. Végül azonban a forgatókönyv több változtatáson is átesett, a mester majd 10 évig dolgozott rajta, míg tökéletesíteni tudta. Érdekesség, hogy előbb állt neki, mint a Kill Billnek, mégis annál később valósult meg a projekt.

Ez persze egyáltalán nem baj, sőt az sem, hogy az eredetileg tervezett nagy akcióbomba helyett a film sokkal inkább "Tarantinós" lett végül. Ugyanis a Becstelen brigantyk nem a túltolt hadakozás miatt lett végül különleges, hanem mert itt is iszonyú menő beszólások és eszmecserék hallhatók az egyes karakterek között. Ez azon dolgok egyike, melyekhez a mester mindig is kiválóan értett, így értelemszerűen most sem fogta vissza magát.

Az alkotás nem hasonlít a hagyományos világháborús mozik hangulatára, nem a nagy ütközetek és a hősi önfeláldozás áll a középpontban. Egy kicsit egyébként azért emlékeztetett az összkép a mára már egyértelműen klasszikusnak mondható Kelly hőseire, igaz ami igaz, ezek a brigantyk közel sem szólnak akkora célközönségnek, mint Clint Eastwood és Donald Sutherland klasszikusa.

A film nem igazán gyors tempójú, de ha már van egy kevés akció, akkor természetesen nem spórolnak a „paradicsomlével” sem. Mindehhez még hozzájön a válogatott erőszak, az ütős és cseppet sem visszafogott beszólásokkal együtt. Ennyi pedig elégnek is bizonyult ahhoz, hogy hazánkban 18-as karikával illessék, ahogy a mester legtöbb rendezését.

A hangulat egyébként pazarul lett belőve, Tarantino mindig is értett hozzá. Mindegy, hogy a cselekmény mikor játszódik, a stílus és az utánozhatatlan atmoszféra nála garantált dolog. Még akkor is, ha kevés helyszínt használ (lásd: Kutyaszorítóban), mert az egyik dolog nem zárja ki a másikat. Ami meg a forgatókönyvet illeti, látszik is rajta a sok munka meg csiszolgatás, mert igazán különleges kategóriát képvisel.

Érdeksség, hogy a film körül nem is kevés botrány alakult ki. Volt, ahol megvágták, máshol pedig nem hagyták meg neki az erdeti címet, ami tény, hogy a maga különlegességével együtt tényleg szabadszájúnak mondható. A lezárás, ami az egész mozi egyik legjobb része volt szerintem, szintén nem mondható gyerekbarátnak, de különlegesnek már annál inkább.

Alap, hogy QT itt is különleges színészgárdát szedett össze! A legjobb talán a hadnagy szerepében Brad Pitt, aki karrierjének egyik legkülönlegesebb szerepét játszhatta itt el. Nem szabad persze elfeledkezni Christoph Waltz és Michael Fassbender remekléséről sem. Egyébként igazi nemzetközi gárda gyűlt össze, hisz olyan tehetségek kaptak még kisebb-nagyobb szerepet, mint Léa Seydoux, Diane Kruger, Daniel Brühl és Til Shweiger. Meg a rendező nagy cimborája, Eli Roth.

Összegezve, a Becstelen brigantyk egy igazán különleges filmes élmény. Odáig azért nem mennék, hogy a direktor legjobbja, mindazonáltal igényes és szerethető munka, süt róla az odafigyelés és a mozi iránti lelkesedés egyaránt. Nem is csoda, hogy az évek során elég nagy kultstátuszra tettek szert ezek a becstelenek. Persze nem mindenkinek fog tetszeni, mert Tarantino stílusa elég megosztó, de ha kedveld a mester munkásságát, akkor ne hagyd ki. Elég különleges darabja az életművének, az biztos.

 

 

Értékelés:85%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Django elszabadul

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Grindhouse - Halálbiztos (kritika)

Kaszkadőr Mike aljas játékai.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Grindhouse: Halálbiztos, QT ötödik rendezése!

 

Egy csapat csaj bulizni indul. Nem gondolnak arra, hogy számtalan veszély lesher rájuk az éjszaka során. Betérnek egy bárba, jól érzik magukat. Azonban legnagyobb balszerencséjükre, felkeltették egy rejtélyes férfi, Kaszkadőr Mike (Kurt Russell) figyelmét. Ha tudnák, mi vár rájuk, menekülnének. Mert ha a kaszakdőr egyszer vadászatra indul, akkor azt aligha úszhatják meg ép bőrrel...

Térjünk ki az elején arra, hogy mit is takar a grindhouse fogalom! Főképp a ’60-as, esetleg ’70-es években volt nagyon népszerű a műfaj. Elsősorban a B-filmeket nevezték így, ahol nem a cselekmény volt a lényeg, hanem az erőszak, a durva beszéd és a minél kevesebb ruhát viselő csajok. A dolog jellegzetessége az volt, hogy egyszerre két ilyen kategóriás filmet adtak le általában egymás után, hogy még nagyobb legyen az élmény.

Quentin Tarantino és jóbaratja, Robert Rodriguez úgy döntöttek, hogy ennek a nem mindennapi stílusnak állítanak emléket, így összedolgozva megalkottak két Grindhouse-filmet: előbbi nevéhez fűződik a Halálbiztos (a jelenlegi cikk alanya), utóbbiéhoz pedig a Terrorbolygó. Tulajdonképpen, felfoghatjuk a kettőt egy nagy dózisú bűnös élvezetnek is, most azonban csak Tarantino filmjéről lesz szó.

Alap, hogy most nem az összetett történet a lényeg. Nem vádolnám ezért lustasággal a készítőket, hisz épp ez volt mindig is a grindhouse műfaj egyik alapvetése: nem a story számított. Az egésznek van egy nagyon kellemes B-filmes atmoszférája egyébként, a hangulatát kifejezetten profin lőtték be, ahogy a (direkt) szemcsés kép is megidézi a műfaj hőskorát.

Sőt, Tarantino még egyet csavart a dolgon, hisz ezen filmje is két történetből áll össze, melyek összekötője Kaszkadőr Mike karaktere! Akárhogy is nézzük, ezzel gyakorlatilag duplán tisztelgett a műfaj előtt, ami nem kis dolog. A Halálbiztos egy erőszakos, szabadszájú alkotás, de van annyira az átlagtól eltérő, hogy megérje a megtekintést.

Még jó, hogy maga a film egy pillanatig sem szeretné komolyan venni magát! Van benne egy kevés poén, némi jó zene, no meg az elmaradhatatlan dumálgatások, természetesen Tarantinós módon, erősen megcsavarva. Az egész film legjobbja nem más, mint a Kaszkadőr karaktere, aki gyakorlatilag egyszerre sablonos és stílusos gonosztevő, s egyben az egész Halálbiztos csúcspontja is!

Látszik az alkotáson, hogy nem került sokba, de ez is egy olyan dolog, ami illik ehhez a stílushoz, hisz a grindhouse mozik általában régen is szinte fillérekből készültek. Ez sok esetben ronthatta a beleélést, de ugyanakkor egyúttal egy olyan különleges bájt is adott az egésznek, amellyel a nézők talán nem találkozhattak egy agyonreklámozott blockbusterben.

Kurt Russell remekel Kaszkadőr Mike szerepében. Érdekesség, hogy a jelöltek között ott volt Mickey Rourke is, aki abban az időben hasonló utat járt be, mint Russell: mindketten akkoriban robbantak be újra úgy istenigazából a köztudatba, Roruke egyébként Darren Aronofsky remekműve, A pankrátor kapcsán. Kurt Russell ámokfutása mellett kicsit el is halványulnak a csajok, de azért Zoe Bell, Rosario Dawson és Mary Elizabeth Winstead jelenléte sem ártott, sőt!

Összegezve, Tarantino Grindhouse-mozija nem a története vagy összetett karakterei miatt lesz emlékezetes. Sokkal inkább azért, mert sikerrel tisztelgett egy akkorra már rég elfeledett műfajnak, egy olyan vad és erőszakkal átitatott stílusban tobzódó filmmel, ami remek guilty pleasure élményként maradt meg bennem. Lehet, hogy a mester többi alkotásának komplexitásához nem ér fel, mindazonáltal őrülten szórakoztató, illetve új lendületet adott Kurt Russell karrierjének is.

 

 

 

Értékelés:75%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Becstelen brigantyk

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Kill Bill 1-2 (kritika)

A Menyasszony véres bosszúhadjárata.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a két Kill Bill, QT negyedik rendezése!

(Megjegyzés: a film két részletben került mozikba, de maga a rendező is egy, nagy egésznek tekinti őket, így én is egy cikk keretein belül vesézem ki a filmeket!)

 

A Menyasszony (Uma Thurman) egykor egy profi, csak nőkből álló bérgyilkoscsapat tagja volt, bármilyen veszélyes küldetést rá lehetett bízni. Azonban elege lett ebből az életmódból, így kilépett, s azt tervezte, hogy megházasodik. Azonban a szervezet könyörtelen feje, Bill (David Carradine) természetesen nem hagyhatta annyiban: az esküvője napján akarja megöletni a már terhes nőt. Azonban a Menyasszony túléli az incidenst, öt évnyi kóma után pedig halálos bosszúhadjáratra indul. Egy célja van: mindenkit megölni, akinek köze volt a korábbi esethez. Mindenképpen Billt akarja az utolsónak hagyni a sorban...

Az egyébként nagy mozirajongó Quentin Tarantino valószínűleg számos B-filmet láthatott tékás időszakában is, hiszen a Kill Billen nagyon látszik, hogy története nem éppen világelső. Egy nem túl összetett bosszústory gyakorlatilag: eredetiséggel nem lehet vádolni, viszont az is tény, hogy izgalmas és az érdeklődésemet mindvégig fenntartotta.

A rendező ugyanis arra használta ezt az alapot, hogy egy nagyon stílusos filmet hozzon lére általa. A főhősnő, a Menyasszony nem egy szent, ugyanis korábban gyakorlatilag gyilkossággal kereste a napi betevőre valót. Ennek ellenére, mi nézők nagyon hamar át tudjuk érezni a helyzetét. A motivációi és céljai világosak és tiszták: nem lehet megvetni vagy éppen nem egyetérteni vele azért, mert bosszút akar állni, miután mindent elvettek tőle- kivéve az életét, de azt sem szánt szándékkal hagyták meg.

A két Kill Bill-film le sem tagadhatja, hogy a mester a keleti stílust is felhasználta, miközben a filmen dolgozott. Nem is beszélve arról, hogy az első részben van egy nagyon egyedi, groteszk, animerszerű szekvencia, ami nem is rövid ráadásul. A kettő mozi együtt több mint 4 óráig tart: nem mindennapi élményre készüljön fel, aki a megtekintés mellett dönt.

Maximálisan elborult  az egész. Mint írtam, a cselekménye annyira nem eredeti, de még ennek is kifejezetten megvan a maga bája és jellegzetessége. Viszont a megvalósítás, na az már tényleg sokkal különlegesebb! Jómagam sosem rajongtam túlzottan a harcművészeti témájú alkotásokért, de Tarantino nagyon pazar munkát végzett: dinamikusak, látványosak, amennyire az csak lehetséges.

A Kill Bill egy maximálisan 18-as karikás alkotás: véres, kegyetlen és sokszor annyira groteszk, hogy az már felülről súrolja a tűréshatárt. A mester egyik korábbi alkotásában sem fogta vissza magát, de talán eddig itt ment a legmesszebb. Vannak itt válogatott kreatív jelenetek, gyenge idegzetűeknek semmiképp sem ajánlott!

Ahogy a direktor korábbi műveiben, úgy itt is akadnak nem mindennapi dumák, amik vannak annyira elborultak, hogy különlegességként kezelhessük őket. Maga a hangulat sem éppen mindennapi kategória, elég érdekesen lőtték be: tényleg egy olyan bosszútörténetről van szó, amiben maximumra járatják a stílust és a nem hétköznapi ábrázolásmódot.

Uma Thurman a Ponyvaregény után ismét a rendezővel dolgozott, s milyen jól tette! Joggal van ott a Kill Bill a legikonikusabb szerepei között, hisz remekül játszott. Az állandó Tarantino-kedvenc, Michael Madsem sem maradhatott ki most sem. Daryl Hannah is a színészgárdát erősíti, kötődik a nevéhez egy nagyon emlékezetes jelenet, az biztos.

Összegezve, simán ajánlom a két Kill Bill-mozit. Habár tényleg javaslom, hogy inkább kezeljétek őket egy nagy egészként, nincs értelme csak az egyiket megnézni. Meg amúgy is, maga a történet is így kerek egész. Korábban felmerült, hogy készülhet egy harmadik rész, de azóta nem volt róla több szó. Ha Tarantino és Uma Thurman is visszatér, akkor én vevő lennék rá. Már persze akkor, ha a harmadik is annyira véres, stílusos és keletiesen elborult, imádnivaló B-filmes atmoszférát nyújtó bosszúhadjárat lesz, mint eme két rész.

 

 

Értékelés:80%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Grindhouse- Halálbiztos

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Jackie Brown (kritika)

Simlis alakok nagy dobása.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Jackie Brown, QT harmadik rendezése!

 

Jackie Brown (Pam Grier) stewardessként dolgozik. Fizetését néhanapján azzal próbálja meg kiegészíteni, hogy pénzt csempész be az országba egy fegyverkereskedőnek, Ordellnek (Samuel L. Jackson). Egy nap azonban hiba csúszik a számításba, rajta üt a reptéren egy ügynök és egy zsaru. Megfenyegetik Jackiet azzal, hogy hosszú börtönévek várnak rá, már persze ha nem segít nekik elkapni Ordellt. Így a nőnek döntenie kell, hogy kinek az oldalára áll ebben az egyre veszélyesebb játszmában...

A fenti cselekményismertető alapján akár azt is feltételezhetnénk, hogy a Jackie Brown nem más, mint Tarantino mester eredeti ötlete, hisz ő is gyakran alkot nagy fordulatokkal rendelkező, sok karaktert mozgató történeteket. Azonban nem így van, ugyanis rendezői pályája során először és utoljára fordult elő, hogy egy irodalmi művet adaptált vászonra.

Persze azért Elmore Leonard írásának (Rum Punch) nem szolgai másolatát készítette el Tarantino, hanem jócskán hozzátette a saját stílusát! Köztudott, hogy rendezőnk mindig igényesen választja ki a filmjeiben hallható zeneszámokat, ez pedig most sem történt másként. Lehet, hogy ez elsőre kis dolognak tűnik, pedig nagyon nem az, sőt így már alapból kapunk egy kiváló alaphangulatot.

Imádom QT filmjeiben, hogy nem akarja azokat sablonos karakterekkel megtölteni! Mindig olyan szereplőket alkot, akik érdekesek, valamilyen szempontból kilógnak a többiek közül, sőt közben nem is kicsit őrültek! Azt nem tudom, hogy a regényben is így volt-e, mert eddig kimaradt nekem, de úgy gondolom, hogy azért jócskán kellett Tarantino ahhoz, hogy a végeredmény ilyen emlékezetes legyen.

A mester filmjeiben nagyon fontos szerepet töltenek be a karakterek közti szellemes dialógusok, ez most is így van természetesen. Az a jó az ilyen alkotásokban, hogy hiába nem történik percekig más, mint hogy karakterek beszélgetnek, de a dumájuk annyira érdekes, hogy a néző szájtátva hallgatja őket végig. Most is nagy adagok kapunk ezekből az „aranyköpésekből”, tényleg profin vannak megírva.

A cselekmény kellően fordulatos ahhoz, hogy végig érdekelni tudjon az egész. Alap, hogy most sem maradtak ki az árulások és a megtévesztések, amik ezt az érdekes játszmát csak még izgalmasabbá varázsolják. Mivel több fontos karakter is van a címszereplő mellett, ezért mindegyikükből kapunk egy keveset, hogy az élmény egy percig se váljon unalmassá.

Azért azt hozzá kell tennem, hogy a Jackie Brown valamivel gyengébb, mint mondjuk a rendező azt megelőző két alkotása. Persze ettől még a végeredmény egy több mint jó filmélmény, de valami mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy mondjuk Tarantino három legjobbja közé kerülhessen. De az is tény, hogy sok rendező ölni tudna azért, hogy egy ilyen pazar mozit tudjon letenni az asztalra!

A sztárparádé most is garantált! A főszereplő, Pam Grier különleges módon kelti életre karakterét, így jár neki az elismerésem. De nem meglepő módon a direktor egyik állandó színésze, Samuel L. Jackson is nagyon jó volt, nem is beszélve Robert De Niroról és Michael Keatonról, akik mindketten nagy színészek, sőt még itt van Bridget Fonda is, aki szintén nem volt semmi!

Összegezve, a Jackie Brown egy remek Tarantino-film. Nem látszik rajt meg, hogy most az alap adva volt egy regény keretein belül, hisz ugyanúgy tele van menő dialógusokkal, fordulatokkal és ékes beszólásokkal, ahogy a mester előző alkotásai is. Ajánlom a megtekintését kérdés nélkül, hisz egy furfangos, végig izgalmas élmény, nem akármilyen módon "előadva"!

 

Értékelés:85%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Kill Bill 1-2

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Ponyvaregény (kritika)

Alvilág, fekete humor, meg pár aranyköpés.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Ponyvaregény, QT második rendezése!

 

A film négy történetetből áll, mindegyiknek van kisebb-nagyobb köze egymáshoz, például itt is, ott is felbukkanó szereplők. Minden egyes történetszál a Los Angelesi alvilágot parodizálja ki, fekete humorral gazdagon ízesítve. Sok emlékezetes alakkal fogunk összefutni: többek között a maffia két verőembere (John Travolta és Samuel L. Jackson), a „keresztapa” felesége (Uma Thurman), egy bokszoló (Bruce Willis), valamint egy pitiáner rablópár (Tim Roth és Amanda Plummer) útjai keresztezik egymást.

Erős a gyanúm afelől, hogy a legtöbb mozirajongó látta a Ponyvaregényt, de alsó hangon is hallott már róla. Mert egy olyan alkotásról van szó, mely kétséget kizáróan fontos képviselője a filmtörténelemnek, egy igazi kultstátuszban lévő alapmű. Ez pedig sok dolognak köszönhető, melyeket nem árt alaposabban is kielemezni. A Ponyvaregény 1994-es alkotás, Tarantino második rendezése.

Sőt, nem csak egy simán remekmű ez a mozi, annál sokkal nagyobb élményt ad. Ez a film ugyanis QT munkásságának egyik legkülönlegesebb, sőt szerintem legjobb darabja is. Az egyszer biztos, hogy a mester csak különleges filmekhez adja a nevét, de ez így is van jól.

Ebben az alkotásban a sok remek dolog közül pont ebben is tetten érhető a rendező zsenialitása. Arra gondolok, hogy hiába van több szál is, mindezeket olyan izgalmasan, változatosan és humorral gazdagon kapjuk meg, hogy arra egy rossz szavunk sem lehet. Hiába áll tehát sok részletből, az egész mégis meglepően egyben van, főleg akkor, amikor felfedezzük a történetszálak közti kapcsolatokat.

Természetesen, ahogy a rendezőtől megszokhattuk, sokszor láthatunk abszurd helyzeteket, de ezeket úgy építik bele a cselekménybe, hogy fantasztikusan működjenek is. A film egyébként kifejezetten véres és kreatívan szabadszájú egyaránt, szerintem ebben az esetben azért van némi értelme a 18-as karikának. Az a helyzet, hogy ettől függetlenül persze soha nem megy át a dolog horrorba, a legtöbb kegyetlen jelenet egyszerre különös és vicces is, szóval azt nem hinném, hogy bárki rosszat álmodna tőle.

A főszereplők érdekes, egyedi karakterek. A maffia alkalmazottjairól volna szó, vagy nevezhetjük őket „verőembernek” is. Arról még arról nem is volt szó, hogy a remek veszekedéseik, beszólásaik, eszmecseréik még több fantasztikus és felejthetetlen momentumot eredményeznek. Olyan aranyköpések, idéznivaló dumák vannak itt, hogy arra tényleg még a megtekintés után is hosszú ideig emlékezni fogunk, annyira egyediek és jól hangzanak.

Szóval a Ponyvaregény tényleg nagyon elborult egy alkotás, de a legpozitívabb értelemben. A film tényleg a Los Angelesi alvilág abszurd arcát mutatja meg, példaértékűen. A nagyjából 150 perces játékidőnek köszönhetően pedig mindenre jut elég idő, növelve ezzel a beleélés mértékét. Nem éppen gyors filmről van szó, de éppen ebben rejlik az egyik erőssége: hangulata, atmoszférája talán semmi máshoz nem hasonlítható.

A főszerepben Samuel L. Jackson, Tarantino egyik állandó színésze látható, aki most is remekelt. Társát John Travolta alakítja, kinek a Ponyvaregénnyel kapott új erőre karrierje: a nagy áttörés, a Grease után sokáig nem jött ki a lépés neki, azonban itt újra rivaldafénybe került, megérdemelten. Nem szabad elfeledkezni Uma Thurman kiváló alakításáról sem. Bruce Willis is erősen odatette magát a szerepben, amit eredetileg Mickey Rourke számára írtak, ám végül mégsem ő játszotta el.

Összegezve, ilyen stílusos és egyedi film azóta sem sok készült, elképesztően profi munka, véleményem szerint nem lehet elégszer látni. Azért, mert minden egyes alkalommal lehet találni egy beszólást, melyet előző alkalommal valahogy elmulasztottunk. Meg azért, mert tele van remek színészekkel, érdekes a cselekménye, ahol a fekete humor kiválóan működik, na meg a stílusa is több mint megnyerő. A ’90-es évek talán legkiválóbb darabja a Harcosok Klubja mellett szerintem a Ponyvaregény. QT rendezői munkásságának csúcsa, egy igazi ékkő. Egyike minden idők legtökéletesebb mozgóképeinek!

 

Értékelés:100%

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Jackie Brown

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Kutyaszorítóban (kritika)

Színes egyéniségek zűrős terve.

A Tarantino-napok során szó lesz a kiváló direktor összes eddigi filmjéről, valamint egyéb meglepetés cikkek is várhatóak a témában! A mai téma pedig nem más, mint a Kutyaszorítóban, QT rendezői debütálása!


Öt férfi gyűlik össze, hogy véghez vigyenek egy tökéletes bankrablást. Egymást nem ismerik, a valódi nevüket sem osztják meg egymással, színek alapján kapnak neveket. Azonban nagyon hamar rá kell jönniük, hogy egy tégla lehet köztük, ugyanis a rendőrség meglepően hamar a nyomukba ered. Ki kell deríteniük, hogy ki árulta el őket, sőt akkor már az sem ártana, ha élve úsznák meg az esetet...

A Kutyaszorítóban Quentin Tarantino legelső játékfilmje, 1992-ben hódította meg a vásznakat. Érdekesség, hogy akkoriban hazánkban be sem mutaták a mozik. Maga a film egyébként apróból kijött szinte, így eléggé sikeres tudott lenni, dacára annak, hogy akkoriban rendezőjét még nem sokan ismerték. Azonban a korábban egy videotékában dolgozó, mozi és filmőrült Tarantino jött, látott és a rajongók nagyon hamar megjegyezték a nevét.

Milyen érdekes, hogy a mester eme filmet leszámítva csak egyszer készített két óránál rövidebb alkotást, a másik a Grindhouse: Halálbiztos volt. (A két Kill Bill-mozit QT egynek nyilvánítja, de egyébként annak első része is illene közéjük.) Ahhoz képest, a Kutyaszorítóban mindösszesen úgy 100 percig tart, így rendezőnk legrövidebb filmje hivatalosan is.

Hogy ez gond-e? Természetesen nem! Az alkotásnak ez a játékidő jól áll, ugyanis így folyamatosan fenn tudták tartani a feszültséget benne. A cselekmény nem végtelen lövöldözésből és akcióból áll, ennek ellenére nagyon intenzív tud lenni. Végig fenntartja az érdeklődést, ugyanis nagyon érdekelt, hogy ki is lehet az áruló a csapatból.

Érdekesség egyébként, hogy a film egy része zárt térben játszódik, alig pár szereplővel. Tarantino iszonyú különleges és remek dialógusokat írt ehhez, tényleg öröm őket hallani, akárhányszor is látjuk a Kutyaszorítóbant. Érdekesek a karakterek is, részben azért, mert mindannyian titokzatosak, csak sejthetjük, hogy mi is a valódi motivációjuk.

Ahogy QT nagyjából összes rendezése, úgy ez sem gyerekeknek készült. Az itthon rárakott 18-as „billogot” számtalan káromkodás, valamint a vér nagyfokú jelenléte is jellemzi. Persze nem gore vagy slasher a film, attól iszonyú távol áll, mert krimi-thrillerről van szó, ugyanakkor gyenge idegzetűeknek tényleg nem ajánlott kategóriáról van szó.

A film hangulata egyébként érdekes, pazar. Iszonyú nagy dolog az, hogy valaki elsőként egy ilyen remekművet rendez meg, így nem is csoda, hogy ezután igen sokan elkezdtek odafigyelni Tarantino munkásságára. A direktor pedig semmit nem bízott a véletlenre: látszik, hogy érti a dolgát, tele van eredeti ötletekkel, miközben saját, személyes kedvenceinek stílusát is igyekszik egy csöppet belevinni az összképbe. Nem is akárhogyan, persze.

A filmben egyébként több tehetséges színész is játszik, akik remek munkát végeztek. Harvey Keitel most is kiváló alakítást nyújtott, ugyanez igaz Tarantino két későbbi állandó szereplőjére, Tim Rothra és Michael Madsenre is. Felbukkanik Steve Buscemi is, sőt maga QT is tiszteletét teszi egy kis időre, sőt azóta is gyakran szerepel egy keveset filmjeiben.

Összegezve, a Kutyaszorítóban egy nagyon izgalmas krimi-thriller, ami a feszültséget képes fenntartani az elejétől a végéig. Mindehhez kapnuk még érdekes karaktereket, nem mindennapi atmoszférát is. A végén látható nagy fordulat is közrejátszott abban, hogy kult kategóriás alkotás lett. A Kutyaszorítóban nem más, mint egy kimagasló rendezői karrier nem mindennapi, kiváló kezdete.

 

 

Értékelés:90%

 

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Ponyvaregény

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Quentin Tarantino filmjeinek toplistája

A stílus, a vérfürdő, a fordulat és néhány füstölgő beszólás.

Hamarosan itt a Volt egyszer egy Hollywood, a premierig hátralévő időben pedig Tarantino-napokat tartok az oldalon, melynek keretien belül szó lesz a rendező régebbi és újabb munkáiról is. Kezdjük rögtön egy toplistával, ahol QT eddigi alkotásait teszem tetszés szerinti sorrendbe!

 

Figyelem! A két Kill Bill filmet Tarantino egynek tekinti, szóval én is így tettem!

 

8.) Grindhouse: Halálbiztos /Grindhouse: Death Proof/ (2007)

Az a helyzet, hogy hiába az utolsó helyezett a Halálbiztos, annyira nem sikerült rosszul, hogy sok rendező karrierje csúcspontjának is elfogadhatná! Maga a film egyszerű, mint a faék, de szórakoztató bűnös élvezet, aminek köszönhetően Kurt Russell visszatérhetett a legnagyobbak közé.

 

7.) Aljas nyolcas /The Hateful Eight/ (2015)

A mester a Django elszabadul után ismet westernt készített: az Aljas nyolcas a gyönyörű és hangulatos képeken túl egy izgalmas thriller volt, ahol nyolc jómadár próbálta palira venni egymást a semmi közepén, hóviharban. Kicsit olyan, mintha a Kutyaszorítóban western-változata volna.

 

6.) Kill Bill 1-2 (2003-04)

Túlzottan nem rajongok a harcművészeti filmekért, de Tarantino csavart egyet az ismert formulán, megbolondítva azt egy véres bosszútörténettel! Uma Thurman remekelt végig, ahogy a keleties, enyhén szólva animés stílus kapcsán is láthatjuk, hogy nem mindennapi élmény a két Kill Bill.

 

5.) Becstelen Brigantyk /Inglorious Bastards/ (2009)

QT itt bizonyította, hogy az alternatív történelem is remek játszótér számára! Maga a film jó véres, szókimondó és minden percén látszik, hogy szeretettel készítették el. Brad Pitt és kompániája felveszi a harcot a harmadik birodalom ádáz fanatkusai ellen, s kő nem marad majd kövön!

 

4.) Jackie Brown (1997)

A Jackie Brown a rendező egyetlen filmje, ahol egy irodalmi művet adaptált! Elmore Leonard írását kicsit a saját stílusára igazította: menő dumák, csavaros cselekmény, érdekes fordulatok jellemzik a filmet. Meg egy kiváló Robert De Niro, de hát ő szinte mindig az.

 

3.) Django elszabadul /Django unchained/ (2012)

Tarantino első, de nem utolsó westernfilmje igazán stílusos néznivaló! A vérrel és kegyetlenséggel sem spóroló történet nézeti magát az elsőtől az utolsó mozzanatáig. Jamie Foxx nem semmi Django, de az igazi különlegesség itt most Leonardo Di Caprio, aki őrült rabszolgatartót alakított.

 

2.) Kutyaszorítóban /Reservoir Dogs/ (1992)

Ritka, hogy egy első rendezés annyira összeszedett és csavaros, mint a Kutyaszorítóban: nagyon izgalmas thriller, a rendező mindent kihozott a témából, amit csak lehetett. A film nem ok nélkül érte el a kultkategóriát, a világ pedig ’92-ben egyből felfigyelt a direktor elképesztő tehetségére.

 

1.) Ponyvaregény /Pulp Fiction/ (1994)

Ha mondjuk úgy 2-3 ikonikus filmet kellene felhoznom a ’90-es évekből, a Ponyvaregény biztosan köztük lenne! Iszonyat menő dumái, fekete humorral gazdagon átitatott cselekménye miatt is annyira profi, hogy az gyakorlatilag több generáció filmes ízlését meghatározta. Meg ismét a legnagyobbak közé emelte Travoltát.

 

 

Legközelebb a Tarantino-napok keretén belül: Kutyaszorítóban

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A filmes univerzumok nyomában

Mindenki akarja, de csak kevesen ismerik a siker receptjét.


Manapság Hollywoodban mindenki egy jól jövedelmező filmes univerzmot akar építeni, mert rengeteg bevételt termelhet. Természetesen a Marvel jár ebben az élen, azóta pedig szinte boldog-boldogtalan őket akarja másolni. Azonban botorság volna azt hinni, hogy Kevin Feige és kompániája volt az első, aki ilyen univerzumot hozott létre, mert annál sokkal régebbre kell visszamenni az időben, hogy az egész kezdetéig ássunk...

 

Univerzumépítés Vasemberék előtt

 

A Universal stúdió már 1931-ben letette egy moziverzum alapjainak első köveit. Olyan nagy karakterek kaptak önálló kalandokat, majd találkoztak, mint Frankenstein vagy éppen Drakula, akit Lugosi Béla alakított. Végül egészen 1951-ig tartott a dolog, de a cikkben nem most találkoztatok a stúdió nevével utoljára, hamarosan lesz még szó róluk!

1979-ben kijött Ridley Scott klasszikusa, az Alien. Végül még az ezredforduló előtt kapott három folytatást. 1987-ben pedig a Predator volt a mozik műsorán, ami az elkövetkezendő években csak egy folytatást ért meg. Senki nem hitte még akkoriban, hogy a két halálos szörnyeteget később egymásnak eresztik. Bár jobb lett volna, ha a 2004-es Alien vs Predator soha nem készül el, mert pocsék volt. Nem is beszélve három évvel későbbi folytatásáról, ami ha lehet, még igénytelenebb szintet ütött meg. Azóta készült két Predator-mozi is: az egyiket Antal Nimród dirigálta, a tavalyit pedig Shane Black. Az Alien is folytatódott a Prometheus és a Covenant által, ám a franchise további sorsa kérdéses. Úgy néz ki, a két ikonikus karakter nem mostanában feszül ismét egymásnak- de nem is baj, ha nem rombolják tovább a jó hírüket vele.

Egy kis kitérő! A slasher két nagy királya, Freddy Krueger és Jason Voorhees kaszabolhatta le egymást 2003-ban. Azonban itt szó sincs univerzumépítésről, egyszerűen csak a móka kedvéért gondolták úgy, hogy elkészítik a filmet, így az sem valószínű, hogy a többi Rémálom az Elm utcában, illetve Péntek 13-mozi egy „világban” játszódik.

 

Spin-offok és trükközések

 

Aztán ott van a spin-off is, kitérnék erre is! Ez azt jelenti, hogy például egy híres film egyik karaktere, világának korábbi fontos eseménye kap önálló alkotást. Ezek általában akkor valósulhatnak meg, ha az eredetire sokan kíváncsiak, így a producerek be merek vállalni ezt is. Fontos, hogy itt nem tudatosan egy nagy univerzumban gondolkodnak a készítők, sokszor a véletlen és a box office alakítják a dolgok állását...

Az MCU előtt is próbálkoztak ilyennel, megemlíthető a Daredevil, Ben Affleck főszereplésével, aztán később az abban feltűnő Elektra kapott egy önálló filmet. Nem bánom, hogy aztán ennyiben is maradtak a dolgok, hisz mindkét alkotás eléggé gyenge minőséget ütött meg.

Megemlíthető az X-Men esete is, hiszen ott az egyik legkedveltebb karakter, Rozsomák kapott egy egész trilógiát. Több szereplőnek is terveztek, köztük Magnetónak, de csak a Wolverine-kalandok jutottak el a vásznakig, a többi már az előkészítés fázisában megakadt, kivéve Deadpool két filmjét! Több ilyen X-kaland azonban garantáltan nem készül már, hisz a Marvel megvette a jogokat, a Sötét főnix volt a hattyúdal.

Aztán ott van az ötrészes Rocky-sorozat, ami az elmúlt pár évben kapott két spin-offot is, ahol visszatért Balboa karaktere, hogy a korábbi nagy ellenféle fiát segítse a felkészülésben. Természetesen Sly álmában sem hihette a ’70-es években, hogy rekordidő alatt megírt forgatókönyve ennyi filmre duzzad, sikert sikerre halmozva.

A Star Wars esete egész különleges! Míg George Lucas volt a „góré”, addig csak két trilógia volt tervbe véve, hasonlóan a Gyűrűk ura esetével. De amióta a Disney tulajdonában van a messzi, messzi galaxis, azóta már két spin-off is elkészült: az előzményként is felfogható Zsivány egyes, illetve Han Solo eredettörténete. Hogy hol és mikor lesz vége, az jó kérdés. Régóta suttognak egy Obi-Wan szólófilmről, de sorozatok (pl. Mandalorian) már biztosan fognak érkezni a Disney +-ra!

De a Halálos iramban világával is vannak terveik a producereknek! A nyolc rész során többször volt már utalgatás a korábban történt eseményekre, a mozik pedig nemrég kezdték vetíteni az első spin-off menetet, Hobbs és Shaw címmel. Sőt, több mint valószínű, hogy folytatást is fog kapni majd. Ugyanez történt a Transformers-filmekkel is, hisz öt rész után kaptunk egy Űrdongó filmet- más kérdés, hogy ez a legjobb dolog volt, ami csak az alakváltó robotokkal történhetett.

Jöjjön egy trükkös eset, ugyanis M. Night Shyamalan rendező szereti az ilyen dolgokat! Szóval ott van a Sebezhetetlen, 2001-ből. Tizenhat évvel később pedig a Széttörve című művet alkotta meg a direktor, aki annyira cseles volt, hogy filmje utolsó pillanataiban derült ki, hogy az a Willis-féle klasszikus világában játszódik. Idén pedig jöhetett az Üveg, s vele együtt a trilógia lezárása.

No és vajon olyan létezik, hogy Tarantino-verzum? Hivatalosan nem, de korunk egyik legjobb alkotója szeret vicces utalásokat elhelyezni műveiben, illetve olyan karakterekre utalni, akik korábbi munkáiban voltak fontos szereplők. Sőt, akkor még szó sem volt a Vega-tesókról, a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény közti kapcsolatról!

 

Moziverzumok manapság

 

 2008-ban kezdődött a Marvel-csoda, a Vasemberrel. A Marvel tudta a siker titkát, így több mint 20 filmet készítettek azóta. Értettek ahhoz, hogyan kapjanak a főbb karakterek előbb önálló kalandot, majd végül csapatként egyesüljenek, mikor már a nézők megszerették őket. Az egész csúcsa az idei Végjáték volt, de a gépezet még hosszú, hosszú évekig nem fog kifulladni.

Természetesen a DC sem ülhetett így tétlenül a babérjain, 2013-ban kezdtek építgetni saját „világukat”. Egy komoly hibát már az elején, második filmjükkel elkövettek azonban: én igazi képregénybolondként kedveltem a Batman Superman ellent, azonban nem volt bölcs döntés, hogy így az elején behoztak egy csomó karaktert, akiket sok néző alig ismert addig. A kapkodás volt jellemző az Igazság ligájára is, így belátták, változtatni kell. Azóta azt az elvet vallják, hogy filmjeik önálló egységek, klasszikus eredettörténetek, aztán majd kiderül, lesz e csapatmóka belőle. Az irány azonban helyesnek látszik, hisz az Aquaman és a Shazam is jól sikerült.

A 2014-es Godzilla sem önálló film volt, hisz három évvel később követte a Kong: Koponya-sziget. Idén ismét az óriáshüllő kapott egy második részt, jövőre pedig magával a nagy majommal csap majd össze, ha minden igaz. Hogy utána mi lesz, az már jó kérdés, majd kiderül.

Meglepő vagy sem, horror-univerzumot is lehet kiagyalni! Hatalmas siker lett a 2013-as Démonok között, így elkészülhetett azóta egy folytatás, egy komplett Annabelle-trilógia, az Apáca, illetve A gyászoló asszony átka is. Nagy az esély rá, hogy itt nem egyhamar lesz megállás: már készül többek közt a The Conjuring 3 is, illetve a legutóbbi Annabelleben is több olyan rémet hoztak be, akik később jó eséllyel kaphatnak önálló alkotást.

Hét Harry Potter-film elkészült, miután ott is univerzumban kezdtek gondlkodni. Adaptálták már az összes könyvet, utána jöhetett A legendás állatok és megfigyelésük, majd annak folytatása. Ennek öt részt terveznek, így valószínűleg a Wizarding World sem mostanában fog abbamaradni.

Azonban egy ilyen nagy világépítés sem garancia a sikerre, sőt! A Universal újra akarta éleszteni egy moziverzum formájában klasszikus szörnyeit, melynek első lépése a 2014-es Az ismeretlen Drakula lett volna. Végül a negatív fogadtatás miatt úgy döntöttek, ez mégis önálló film, s a három évvel későbbi A múmiát ismerték el a Dark Universe kezdetének. A Tom Cruise főszereplésével készült mozit földbe döngölték a kritikák és a nézők körében sem ment nagyot, így fújhatták le az egész univerzumosdit. Mindezt azután, hogy a filmek (jövőbeni) nagy arcai már összeálltak egy közös fotózkodás erejéig... Javier Bardem és Johnny Depp így már végleg kimaradt a buliból, de az utóbbi főszereplésével tervezett A láthatatlan ember mégis elkészülhet, igaz egy jóval kisebb névvel a középpontban. Hogy ez most akkor a Dark Universe tagja lesz-e, vagy sem? Azt talán csak a Universal tudja, vagy ők sem...

 

Összességében elmondható, manapság szinte mindenki egy nagy, összefüggő filmes moziverzumot akar megteremteni, de csak nagyon kevesen képesek arra, hogy a receptet sikerre vigyék. Sokanak nem jött be a dolog, a Marvelnek egyelőre nincs komoly riválisa. Persze a DC lelkesen próbálkozik, szóval a kérdés, hogy meddig marad így?

 

Írd meg a véleményedet a témáról kommentben!

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

 

Halálos iramban: Hobbs és Shaw (kritika)

Szuperhősös őrültség köpeny nélkül.

 

A franchise eddigi filmjeit ITT rangsoroltam.

 

A gonosz, végtelenül veszélyes anarchista, Brixton (Idris Elba) egy halálos vírust akar megszerezni, majd a világra szabadítani. Meggyűlik a baja egy Hattie (Vanessa Kirby) nevű ügynökkel- aki történetesen nem más, mint Shaw (Jason Statham) testvére. A világot pedig nem mentheti meg akárki, így a csapathoz csatlakozik még Hobbs (Dwayne Johnson) is. Közösen kell megoldaniuk az ügyet, már persze ha előbb nem mennek teljesen egymás idegeire.

Milyen régen is volt 2001, mikor elindult a Halálos iramban-széria, s kezdetben nem szólt másról, mint autóversenyzésről. A két későbbi folytatás aztán majdnem kinyírta az egész kocsikázós cirkuszt, így a negyedik résztől stílust váltottak, előtérbe hozva az akciót. Innentől minden egyes felvonás egyre elborultabb, a valóságtól távol álló jeleneteket hozott. Természetesen így van ezzel az első spin-off, a Hobbs és Shaw is.

Míg az előzőekben Vin Dieselék „családja” állt a középpontban, most változott a helyzet: Hobbs és Shaw igazából voltak annyira érdekes karakterek, hogy kapjanak egy közös filmet, amolyan buddy movie-stílusban. Persze az egész itt is távol áll az első résztől, inkább tekinthető egy kém és szuperhősmozi ötvözetének. Ilyen képtelenségek talán nincsenek sehol máshol, tényleg maximum egy nagyon elszállt képregényfilmben!

Természetesen a film megtekintése továbbra sem ajánlott fizika szakkörösöknek! Meg úgy általában senkinek, aki komolyan akarja venni, mert egész egyszerűen nem lehet. Sokkal jobban tesszük, ha inkább csak hátradőlünk a mozi sötétjében, átadva magunkat annak az eszement akciózásnak, ami a vásznon folyik. A látottak adok-kapok szempontjábol már túl kreatívak is: ilyen helyzeteket a kissrácok szoktak elképzelni, mikor a figuráikkal játszottak...

Az egész olyan elszállt, a valóságtól távol álló élmény, hogy tényleg nem érdemes benne az értelmet keresni. Az ilyen filmek csak azért készülnek, hogy egy nehéz nap után szórakozzon egyet a nép. A legviccesebb az egészben, hogy mi, nézők is tudjuk, hogy ez a mozi mekkora egy képtelenség, mégis egész jól el lehet vele lenni. Persze van az úgy, hogy iszonyúan túlzásba viszik a „jót”: a végére kő nem marad kövön. A kontroll totális elvesztése úgy látszik, már családi hagyomány a Halálos iramban-mozik esetében.

Viszont találtak egy olyan rendezőt, akinek tényleg tudott is mit kezdeni ezzel a kreatív káosszal! David Leitch, a John Wick, az Atomszőke és a Deadpool 2 direktora iszonyú menő verekedős szekvenciákat tud levezényelni, itt pedig alaposan kiélhette magát. A filmnek igazából két szabálya van: hogy ami fel tud robbanni, az fel is fog, amivel meg lehet támadni, az használható fegyvernek. Leitch azonban tényleg jól rendezett, nem kellett visszafognia magát.

A poénok egyébként egész korrektek most, többször is elmosolyodtam. Néha már a paródia határán járunk, de igazából valamilyen szinten ez is hozzátartozik a Hobbs és Shaw bűnös élvezet mivoltához. Mindezek kompenzálják azt, hogy a cselekmény egy az egyben sablon, eredetiség nyomokban sincs. Viszont a dumák ütnek, ebben a tekintetben kitettek magukért a szkriptért felelősek.

Ez a film sokkal kevesebbet érne a két főszereplő nélkül. A különböző stílusú karakterek jól egészítik ki egymást. Látszik, hogy Statham és a Szikla is örömmel vett részt a projektben, ez az egésznek adott egy kis retro buddy movie-feelinget. Sőt, van egy meglepetésszínész is, akiről szó sem esett a marketinganyagokban, én örültem neki. A kedvencem azonban Vanessa Kirby volt, aki a főszereplő párost megszégyenítően laza és cool karakter: kellett már ide egy kívül-belül erős női szereplő, végre megkaptuk. Jöhet egy spin-off vele a középpontban, venném a jegyet rá már most. A főgonoszt játszó Idris Elba pedig mintha egyensen a Deus Ex-játékok világából érkezett volna: ő nem ember, inkább egy szupergonosz. Ha a karakterek maskarában feszítettek volna, mehetett volna a film nyugodtan a Marvel vagy DC-moziverzumba is...

Összegezve, a Hobbs és Shaw mixeli a szuperhős, kém és haverfilmek stílusát. Az egész kaotikusabb már nem is lehetne, de lazításnak tényleg megfelelő. Arra fel kell készülni, hogy agysejteket nem eme film által fogunk nyerni, de bőven megfér a mozi kínálatában, néha kell ilyen totális őrültség is. Persze története alig, sablonai annál inkább vannak, de erre lehetett is számítani. Amit itt látunk, az nem más, mint egy szórakoztató marhaság, de ha valaki vevő az ilyenekre, akkor túl rosszul nem járhat vele. A Hobbs és Shaw ártalmatlan, kellemesen klisés nyári blockbuster, főszerepben két maskara nélküli szuperhőssel. A három stáblista utáni részt pedig nem kihagyni, mert azok is vannak! Tudjátok, mint a képregényfilmekben...

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A Halálos iramban-filmek toplistája

A gyorstól a haragosig.

Holnap érkezik a mozikba a Halálos iramban franchise első spin-off filmje, a Hobbs és Shaw, amiről hamarosan én is megmondom a magamét! Addig is, saját véleményem szerint sorrendbe raktam a minőség alapján az eddigi nyolc filmet, amit eddig készült, lássuk hát!

 

8.) Halálos iramban: Tokiói hajsza (2006)

               

Sajnos a Tokiói Hajsza egy nagyon félresikerült film lett. Nem elég, hogy Vin Diesel még egy perc játékidőt sem kap, Paul Walker pedig abszolút nem is szerepel. Az sem segített, hogy a történet sablonos, az új főszereplő pedig unalmasabb nem is lehetne. Értékelndő, hogy újítani akart, de az már nem, hogyan.

 

7.) Halálosabb iramban (2003)

A második rész közel sem nézhetetlen, de túl jó sem lett. Végig megmaradt a középszer mocsarában, de azért 1-2 jobb akciójelenet így is jutott. Vin Diesel hiánya azért feltűnt valamennyire, de legalább Paul Walker itt volt. Nem fáj ez a film, csak fájóan érdektelen.

 

6.) Halálos iramban 6 (2013)

A hatodik rész nagyjából ugyanazt hozta, mint az előtte lévő kettő, azonban újdonságot nem igazán szolgáltatott. Mindazonáltal, az akció  lekötötték a figyelmemet, tehát kikapcsolódásnak elment, annak ellenére is, hogy egy fél eredeti ötlet nem jutott bele.

 

5.) Halálos iramban 8 (2017)

A széria eddigra már kérdés nélkül elérte, hogy netudjuk komolyan venni. Nincs rá jobb kifejezés: szórakoztató ökörség, már ha a néző kedveli az eféle, nem túl magaskultúrás darabokat. Charlize Theron jelenléte azért úgy-ahogy feldobta ezt a rajzfilmbe illő jelenetekkel operáló cirkuszt.

 

4.) Halálos iram (2009)

A negyedik rész volt az, ami az előtte lévő nagy bukás után megújította a franchise elemeit, s egyben jövőjét is biztosította. Egy gondja van, hogy nagyon identitászavaros szórakoztató mivolta mellett is: nem tudja magáról eldönteni, hogy akkor most a régi stílust hozza, vagy az akciódúsabb újat. Kicsit így mindkettőt egyszerre.

 

3.) Halálos iramban 7 (2015)

Eredetileg az utolsó résznek tervezték, ami tán nem is lett volna baj. Korrektül lezárták benne az eddigieket, ahogy a végén Walker és Diesel is kapott egy egész szép jelentet. Jómagam leginkább miattuk kedveltem úgy-ahogy az előzőeket, de ezután már elindult a széria teljes komolyanvehetetlenség irányába.

 

2.) Halálos iramban (2001)

Itt kezdődött minden majd húsz éve: még nyoma sem volt az őrült akciónak, az illegális utcai versenyek álltak a középpontban. A hangulat itt volt a legjobb, s akármennyire is meglepő, szerintem ez a fajta visszafogottság jól állt a filmnek, simán továbbvihették volna a későbbiekben.

 

1.) Halálos iramban: Ötödik sebesség (2011)

                      

Szerintem mindegyik közül az ötödik epizód a legjobb. Itt már egyértelműen elmentek az akció irányába, de olyan képtelenségek mégsem voltak benne, mint mondjuk a nyolcadik részben. Stílus tekintetében egyértelműen a favoritom, valamint a Dwayne Johnson által játszott Hobbs is itt tűnt fel először.

 

 Holnap tehát érkezik a kritikám a franchise első spin-off filmjéről is, olvassátok majd el azt is!

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Anna (kritika)

Atomszőke veréb.

A történet címszereplője, Anna (Sasha Luss) megragadta az alkalmat, hogy kitörjön az orosz nyomor mindennapjaiból, mikor meglátták benne a lehetőséget, hogy profi kémként alkalmazzák. A lány elsajítja a szakma csínját-bínját, s egyre nehezebb feladatokat bíznak rá. Mentorai, Olga (Helen Mirren) és Alex (Luke Evans) segítségével Anna számára nem létezik lehetetlen küldetés., azonban a tehetségére hamar felfigyelnek mások is...

Luc Besson francia rendező mestere azon filmeknek, ahol a főhősnők olyan csajok, akik alig negyven kilósak, kívülről riadt őzikének látszanak, azonban valójában igazi Terminátor módjra képesek legyalulni a legkeményebb ellenfelet is. Életművében erős (fizikai értelemben is) női karaktereket használt több művében is az Anna mellett: ott van a Nikita és a pár évvel ezelőtti Lucy is.

Azt pedig már az előzetes is felfedte, hogy itt is egy hasonszőrű élményre számíthatunk majd. Ez így is lett, ugyanis az Anna olyan, mintha egy időkapun át egyenesen a ’90-es évekből érkezett volna. Érdekesség, hogy a cselekményben helyet kapott nagyjából a kémfilmek összes kliséje, de Besson legalább annyit csavart a dolgokon, hogy nem lineáris történetmesélést választott.

Folyamatosan ugrunk előre és vissza az időben, de a direktor ezt a cseles megoldást legtöbbször arra használja, hogy elfedje vele a cselekmény hiányosságait és túl egyszerű mivoltát. Valamennyire be is vált, ugyanis amíg összerakjuk a kirakós darabkáit (annyira azért nem nehéz meló), addig arra már nem jut időnk, hogy a logikai bakikon törjük a fejünket.

Ezekből pár kisebb-nagyobb ugyanis helyet kapott az Annában, de ha mi nézők nem várjuk el, hogy a régi zseni Bessont munkáját lássuk a vásznon, akkor egész jól szórakozhatunk addig a két óráig, amíg tart a mozi. Meg sem próbál újítani, a direktor azokat az alapelemeket használja fel, amiket már húsz évvel ezelőtt is biztos kézzel tudott használni. Hogy ez gond-e? Ha nem az év legjobb filmjét várjuk, akkor annyira nem.

Túlzottan erősen megírt szereplők itt nincsenek, hiba is volna keresni őket. Helyette viszont kaptunk pár igen jól működő, a vászon nagyon szépen mutató akciójeleneteket. Tényleg jó nézni ezeket, mert ilyenkor a film jócskán elengedi magát, és mer kreatívan mutatós lenni. Az mondjuk mindenképp tetszett, hogy tényleg végig lekötötte a figyelmemet, hibáival együtt is: a cselekmény maximális fordulatszámon pörög, mindig van egy újabb csavar, árulás vagy ilyesfajta esemény.

Maga a hangulat egyébként nem rossz, ahogy az is nyilvánvaló, hogy Luc Besson nem felejtett el rendezni. Úgy gondolom, kisujjból összehozta ezt a filmet, bárminemű gond nélkül, neki ez rutinmunka lehetett. Ennek az az ára, hogy közel sem lett munkásságának csúcspontja, mindazonáltal azzal sem lehet vádolni, hogy vállalhatatlan lett, mert közel sem az.

A főszerepre Sasha Lusst választotta Besson, aki most tör be a színészvilágba, ugyanis korábban modell volt. Szerintem illett hozzá ez a karakter, hisz van a csajnak stílusa és kisugárzása is. Persze nem egy Meryl Streep ő, de lehet jövője a szakmában, mert kezdő létére van a játékában valami különleges. Luke Evans jelenlétének örültem, mert hozzá az általa játszott karakter. Helen Mirren pedig minden filmben pozitívum, ez nem is lehet kérdés.

Összegezve, az Anna bőven korrekt kémfilmnek számít. Végig pörög, nem áll meg egy pillanatig sem: van itt menő akció bőven, ami tényleg öröm a szemnek. Persze az időben való ugrálás inkább a story egyszerűsége miatt kellett, de tény, hogy azért van benne pár érdekes ötlet. Sajnos Besson nem most éli munkásságának fénykorát, mert korai műveivel nem veheti fel a versenyt az Anna, de azért nem felejtette el az öreg, hogyan kell rendezni. Talán kicsit többet vállal a film, mint amennyire képes, de legalább végig tisztességgel próbálkozik. Ha az elmúlt évek hasonszőrű alkotásaival vetem össze, akkor épp középen van nálam: jobban bejött, mint a csöppet félresikerült Vörös veréb, de az Atomszőke menőségével nem veheti fel a versenyt ez a rideg orosz szépség sem.

 

Értékelés:65%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Valerian és az ezer bolygó városa (kritika)

Szép látvány és más semmi.

A történet főszereplője két ügynök: Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) az univerzum békéjét szolgálják. Legújabb feladatuk az, hogy derítsenek fel egy érdekes esetet, mely miatt az egész galaxis jövője veszélyben foroghat. Útjuk pedig egy hatalmas metropolisz, az ezer bolygó városa felé vezet…

Luc Besson rendező korábban már bizonyította, hogy képes elkészíteni egy forradalmi és egyedi sci-fit. Természetesen az Ötödik elemre gondolok most éppen, amelynek Bruce Willis volt a főszereplője. Igen ám, de Besson egy másik projektet is minden áron véghez akart vinni, ez pedig nem volt más, mint hogy filmet készítsen a ’70-es évek egyik nagy francia képregényéből. Sokáig nem tudta megvalósítani az álmát, mivel hogy a technológia, a látvány és a CGI nem tartott azon a szinten, amit a mester elképzelt magának.

Közben azért készült egy japán-francia koprodukcióban megvalósult animációs sorozat is, melyet itthon Űrzavar címen adott a TV. Egyébként nem is volt rossz, unalom esetén el lehetett nézegetni, pár részt pedig én is láttam. 2017 nyarán pedig megérkezett az előszereplős film, mely az eddigi legdrágább francia mozgókép lett. 

Na, akkor kezdjük a pozitívumokkal! A látvány fenomenális, zseniális, párját ritkító. Ha a filmen belül csak ezt az elemét kellene értékelnem, akkor gondolkodás nélkül menne is rá a maximális pont. Mert ezt egyszerűen látni kell, olyan fasza: minden csillog-villog, elképesztően nagyszabású, ambiciózus egy munka. Olyan, amilyet egészen eddig talán még nem is láthattunk. Ha valaki nagyon 3D élményt keres, akkor itt az alkalom, a Valerian vizualitás szempontjából ugyanis csillagos ötösre vizsgázik. S nem csak nálam.

Ami a történetet illeti, inkább mondanám a közepes kategóriának. Ott van, lappang a levegőben, de a nézőnek jó darabig tudomást sem kell vennie róla, olyan jelentéktelen néha. Az megint nem segít rajta, hogy a végére az egész már kesze-kusza lesz, egy hatalmas nagy összevisszaság. Persze az ilyen filmeket elsősorban senki nem a történet miatt nézi, de azért egy kicsivel több gondot fordíthattak volna rá, mert nem tudtam volna bánni.

 A főszereplő Valeriant Dane DeHaan (A csodálatos Pókember 2, Az egészség ellenszere) alakítja. Alapvetően, egy kicsi féltem, hogy mi lesz vele, mert a történet szerint egy menő és ügyes ügynök, aki állandóan csajozik. DeHaan pedig első (meg második) ránézésre sem egy ilyen figura. Ennek ellenére maga a színész meglepő módon nem vette rosszul az akadályokat, megtette amit meg kellett tennie. Még akkor is, ha nem egy Han Solo, de egyértelműen nem.

Társát, Laurelint pedig Cara Delevingne (Suicide Squad/Öngyilkos osztag) alakítja, aki viszont egész egyszerűen telitalálat lett. Nem csak hogy jól áll neki a szerep, de sokszor csaj létére is tökösebb, mint a főszereplő Valerian. Sőt, mellettük is olyan neves színészek tűnnek fel hosszabb-rövidebb ideig, mint Clive Owen és Ethan Hawke.

Érdekesség, hogy az eredeti képregényből még maga a Star Wars is rengeteg elemet *khmm* kölcsönvett, ami meg is látszik, de nem is csak a látványban. A karakterek azért korrektek lettek, még ha túlságosan nem is összetettek vagy kidolgozottak, mert ezt azért tényleg nem lehet mondani. Mondjuk egy érdekesebb főgonosz nem árthatott volna, amit ezek után úgy tűnik, hogy a Star Wars nem innen vett magának. A filmnek egyébként azért megvan a szíve a maga módján, meg a humora is bájos tud lenni. Ezen okok, na meg a látvány miatt nem is tudok rá nagyon haragudni, még ha sok tekintetben nem is áll a legerősebb lábakon.

Összegezve, ezek után egyáltalán nem csodálom, hogy a Valerian egy megosztó film lett. Vannak nagyon erős elemei, úgy mint a frenetikus látvány, a humor na meg persze Cara Delevingne. Ugyanakkor a történet a legtöbbször sablonos, vannak logikai bakik, amiket el lehetett volna kerülni. Ha a folytatásban így tesznek, jó szívvel fogok magasabb pontot adni. De addig is, a Valerian azért egyáltalán nem egy rossz darabnak számít. A nyári szezonos blockbusternek még elment bőven. Kikapcsolódásnak egészen korrekt, de azért egyértelmű, hogy az Ötödik elem a jobb gigaköltségvetésű Besson-féle sci-fi kaland.

 

Értékelés:60%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

Élménybeszámoló: Nikola Tesla- Mind from the Future kiállítás

Barangolás Tesla szürreális világában.

67428019_403250006975934_1242816759250026496_n.jpg

Már az elején elmondanám, hogy nem gyakran járok kiállításokra, mivel a sok mozizás és a honlap szerkesztése mellett amúgy sem jutna rá sok időm. Így az élményt többivel nem tudom összehasonlítani. Egyébként eme kiállítás volt hosszú idő után az első, amely nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Mindig is érdekelt Nikola Tesla világa, de nem a száraz fizikai részek miatt, de nem ám!

Sokkal jobban érdekel, milyen lehetett a személyisége, világnézete, meg alapvetően a kor, amiben élt. Ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy megnézzem a „Mind from the Future” címre hallgató, Tesláról szóló kiállítást, amelyet Budapesten lehet megtekinteni májustól egészen szeptemberig elsejéig.

Alapvetően filmes blogot vezetek, de ezt nem ezért hozom most fel elsősorban- meglepődnétek, ha tudnátok, hogy neki mennyi köze volt a filmhez annak korai pályafutásában. Ezt a „spoilert” nem lőném le nektek, ha nem tudtátok eddig, majd ott meglátjátok. Érdekesség egyébként, hogy Tesla felbukkant már a mozivászon is: a Feszültség című filmben Nicholas Hoult kapta a szerepet, Christopher Nolan klasszikusában, a Tökéletes Trükkben pedig maga David Bowie! Sőt, készül egy új film is, mely Tesla New Yorkban töltött éveire koncentrál majd, s nem kisebb név kapta a főszerepet, mint Ethan Hawke.

67487622_2089707944665945_657290834223300608_n.jpg

De most térjünk vissza a cikk fő témájához, azaz magához a kiállításhoz! Nagyon tetszett benne, hogy tényleg izgalmas és kreatív. Ne számítsatok unalmas élményre, amit 20 perc alatt végijártok majd. Kell hozzá az idő, jómagam simán eltöltöttem vele két órát, de az igazán alapos, a legapróbb részletekre is figyelő „bámészkodók” számára lehet még több is. Így úgy gondolom, hogy a nagyjából 3000 forintos árat megéri a dolog, már persze ha érdekel a téma.

Iszonyú menő volt, hogy az egész kiállítás alatt úgy éreztem, hogy gyakorlatilag egy másik világban vagyok. Az elején lehet egyedi képeket készíteni (érdemes!), valamint híres emberek véleményét is megnézhetjük Tesláról. Megszólal többek között Terry Gilliam rendező és Andy Serkis is. Aztán utána jön még csak a java, de tényleg: egy olyan szürreális, már-már földöntúli világba léphettem be, melynek díszletei között akár David Lynch vagy Tim Burton is nyugodtan forgathatna!

Tökéletes az egész hangulata: a laza megvilágítás, a sejtelmesség, a fény és sötétség szerepe. Tényleg iszonyú szürreális keretek közt zajlott az egész, aminek nagyon tudtam örülni: végre tényleg itt volt egy olyan élmény, amit egy fél pillanatig sem vádolhatok azzal, hogy átlagos vagy sablonos volna. Tényleg a lehető legérdekesebb nézőpontból láthatjuk a meg nem értett zseniális elme, Nikola Tesla nem mindennapi világát. Kitérnek a pályafutására, életére és a kapcsolatára hazánkkal is, többek között.

67313186_368365303825669_1509865554993741824_n.jpg

Láthatunk fontos tárgyakat, amik hozzá kapcsolódtak, illetve az életről is számos érdekfeszítő dolgot tudhatunk meg. Tényleg ne a szokásos tucatszövegekre és süketelésekre tessék most gondolni, ugyanis a kiállítás annyira közeli képet ad Tesla személyiségéről és motivációról is, amennyire azt csak lehet. Érdekfeszítő dolgokat tudhatunk meg, vagy akár meg is hallgathatjuk őket: nagyon interaktív élmény, ami egy pillanatig sem fullad unalomba.

Egész nagy területet ölel fel a lehetőségekhez képest a kiállítás, tényleg nem érdemes csak végigfutni rajta, a legjobb ha átadjuk magunkat az élménynek és az igazán különleges atmoszférának egyaránt. Tesla nagyon különleges személyiség volt, amit tényleg jól adtak át, az élmény abszolút meghaladta az elvárásaimat, nagyon elégedett vagyok.

Összegezve, mindenképp úgy gondolom, hogy a Mind from the Future egy különleges élmény, amit nem érdemes kihagyni, ha csak egy nagyon kicsit is érdekel Tesla személyisége és nagyon különleges élete. Ő egy olyan zseni volt, aki jócskán meghaladta korát, s később vált igazi legendává. A jegy árát mindenképp megéri a kiállítás, utánozhatatlan hangulattal bír és közben úgy tudhatunk meg egyre többet a zseniről, hogy tényleg élvezzük az egészet. Ha teheted, lépj be Tesla szürreálisan zseniális „elméjébe”, szeptember elejéig még ér a vissza nem térő alkalom. Ne hagyd ki, ha kedveld az igazán különleges élményeket!

 

Végezetül, pár kép:

 

 

67768280_803537240041016_2422914458968915968_n.jpg

67619148_430019951180389_2758000471598694400_n.jpg

67401203_369494567094626_2395068175944253440_n.jpg