Az 1992-es Kampókéz alapvetően egy nagyon érdekes horror. Clive Barker azonos című írását értelmezte át, gyakorlatilag egy városi legendába ágyazott slasher-élményt nyújtott a borzongani vágyó közönségnek. Egyes elemei már megkoptak ugyan itt-ott az idő múlásával, azonban a jól belőtt nagyvárosi atmoszféra és a címszereplőt életre keltő Tony Todd hátborzongató kisugárzásának hála a Kampókéz mind a mai napig hatásos élmény. Bátor -ügyetlen kezekben botor- dolog egy ilyen kultikus cucchoz folytatást készíteni, a Tűnj el és a Mi sikere után rivaldafénybe került Jordan Peele - ezúttal forgatókönyvíróként és producerként- azonban mégis megpróbálkozott vele.

A készítők egyébként úgynevezett "spirituális folytatás" gyanánt hivatkoznak eme új változatra, azonban hadd hívjam fel valamire a figyelmet: meg lehet nézni a régi ismerete nélkül, cselekménye azonban mégis arra épül és jóval kevesebbet nyújt, ha a klasszikus rész esetleg kimaradt volna. A két videóra érkezett, gagyi folytatást viszont teljes egészében kerülni javasolt, mert a film sem vesz róluk tudomást - épp úgy, ahogy pár éve a Halloween is közvetlenül a kultikus első epizód történéseinek fonalát görgette tovább.

A történet főszereplője egy Anthony nevű festőművész (Yahya Abdul-Mateen II). A férfi épp alkotói válságban van, ami lassan kezd a magánéletére is kihatni. Inspiráció gyanánt egy régi városi legenda - Chicago a helyszín- nyomába ered. Akkor még nem tudta, hogy vannak olyan feledésbe merült dolgok, amiket jobb nem megbolygatni. Kampókéz mindenesetre biztosan közéjük tartozik, a férfi nyomozásával pedig valami olyan nyomába ered, ami elől nincs menekvés...

Az új Kampókéz jól sikerült horror, azonban előtte gyorsan tegyünk tiszta vizet a pohárba, mert ennek ellenére sem mondhatom, hogy bárki számára gond nélkül ajánlom. Aki a 18-as karika (és esetleg az előd ismeret tudatában) egy hagyományos kaszabolós slashert szeretne látni, ahol 5 percenként 10 embert tesz hidegre a gonosz, csúnya bácsi... nos, maradjunk annyiban, hogy ebben az esetben semmiképp ne erre a filmre váltsatok jegyet, mert jókora csalódás lesz a vége.

Persze a gyilkosságok során teret kap a kreativitás és paradicsomlevet is bőven tartalmaz, mert a készítőknek volt annyi esze, hogy rájöjjenek: ez a formula nem akkor működik, ha minél szélesebb közönségnek próbálnak megfelelni. A Kampókéz meglepő módon ennek ellenére nem akar túlzottan gyomoforgató lenni, a hentelések több esetben is off-screen történnek - de ha épp nem, akkor sem ezek vannak a középpontban.

A horror műfajában újoncnak számító rendezőnk - Nia DaCosta - ugyanis minden kétséget kizáróan az atmoszféra megteremtésére helyezi a legfőbb hangsúlyt. Chicago lepusztult részeinek látványa, a lebontásra ítélt, üres épületek, a néptelen helyek egy amúgy zsúfolt városban, a toronyházak és panelek állandóan magasban fenyegető árnya, no meg a bizonytalanság tébolyító érzete állandó kísérőnk, ami minden egyes pillanatban követi főszereplőnket már a történet legelejétől.

Mi több: a fényképezés a maga letisztult, ámbár kreatív megoldásaival egy az egyben artfilmes vibe-ot áraszt magából. Meg úgy kvázi az egész nagyon egységesen, magabiztosan, mi több: ízlésesen van megrendezve. Helyenként még bábfigurás-jeleneteket is láthatunk, amik szürrealitásukkal egyébként meglepően illeszkednek az összképbe. A Kampókéz elég lassan indul be, sokáig alapoz, ijesztő azonban soha nem lesz - nem, helyette inkább elképesztően nyomasztó és - jó értelemben véve- nyugtalanító élmény.

Jordan Peele neve ugyanakkor garancia arra, hogy a film több aktuális kérdésben (pl. rasszizmus, rendőri túlkapások stb.) is elég határozott véleménnyel rendelkezik, amit nem fél esetleg vastagon aláhúzni. Mondjuk kétszer, biztos ami biztos alapon. Jó hír: ha valaki a vetítőteremben csak a horror-élménynek adná át magát, különösebb gond nélkül megteheti, mert azért az mégiscsak jóval hangsúlyosabb szerepet kap a cselekményben.

Végszó:

A 2021-es Kampókéz atmoszférában erős slowburn horror, némi urban legend-es áthallással. Az eredeti mitológiát és legendát folytatás státusza dacára többször is átértelmezi és nagyon érdekes új lehetőséget teremet ezáltal, a kreativitás tehát határozottan és jól láthatóan megvan benne. Nekem emiatt -és most lehet cukorkákkal dobálni- jobban bejött, mint az 1992-es: hisz tisztelettel adózik afelé, miközben mégis saját ötleteit valósítja meg. A karakterek jellemábrázolására jobban rámehettek volna, ilyen téren akadnak hiányosságok, azonban az összképet nem rontják túlságosan. Kellemes, hátborzongatóan nyugtalanító meglepetés a javából. Az eredetit azért a saját érdeketekben tényleg nem kihagyni előtte!

HA TETSZETT A CIKK, AKKOR IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!