Christian (Jack Reynor) már jó ideje szakítani akar barátnőjével, Danivel (Florence Pugh). Már semmi értelmét nem látja a kapcsolatuknak, de ezt nem meri párja szemébe mondani. Christian a barátaival azt tervezi, hogy lazulásként kiruccannak Svédországba, egy nyári fesztiválra. Hamarosan azonban egy szörnyű tragédia történik barátnője életében, így inkább meghívja őt az utazásra, hátha el tudja feledni a borzalmakat. Azonban a megérkezésük után nagyon hamar kiderül, hogy valami nincs rendben az északi közösség életében, ám visszafordulni már késő...

Ari Aster neve sokak számára ismerős lehet, hisz tavalyi remekműve, az Örökség alaposan megosztotta a népeket. Sokaknak bejött az újszerű megközelítés, amit alkalmazott, mindazonáltal a sablonokat előnyben részesítő nézők nem ölelték a rendezőt keblükre. Alig egy év telt el, s ismét kapunk egy Aster-filmet, mely szintén az A24 stúdió nevéhez fűződik. A Fehér éjszakák egyik érdekessége, hogy nagy részét hazánkban forgatták.

A másik pedig, hogy hiába horror a műfaj, szinte teljesen világos napfényben játszódik! Sok esetben, a sötétség forrása lehet a rettegésnek és feszültségnek, amit a legtöbb film ki is használ. Így maradéktalanul bátor döntés volt Asteről, hogy ezt meg merte lépni. A Fehér éjszakák (egész találó a magyar cím) ugyanis egy nagyon, nagyon beteg mestermű. Az tetszett benne tán annyira, hogy legalább annyira dráma, mint horror. Így volt ez már a Hereditaryval is, ami egy család szétesésének története volt. Ezúttal pedig, az egyik központi téma egy párkapcsolat felbomlása, az egymás iránti érzések megszűnése. Egyértelműen állítom, hogy kiváló moziélménnyel lettem gazdagabb, de csak óvatosan!

Kedves néző, ha azt hiszed, hogy te egy kemény horrorokon edződött, mindent látott veterán vagy, akkor nagyot tévedtél. Meg akkor is, ha úgy gondolod, már nem érhet komoly meglepetés. A film már az első percekben egy hatalmas gyomrost visz be a nézőnek. Ügyes volt az előzetes, hogy nem fedte fel, mi az elején bekövetkező tragédia, bölcs lépés volt, én sem teszem. De annyit elárulhatok, hogy durva és kegyetlen húzás- s ekkor annyira az eleén jártunk, hogy még a cím sem tűnt fel a vásznon!

Sőt, az igazi, tényleg elmondhatatlan borzalmak csak akkor fognak kezdődni. Pedig látszólag idillibb nem is lehetne a dolog: világtól elzárt csoportnyi, látszólag nagyon barátságos emberke a természet lágy ölén. Ugyan, mi rossz történhet itt? A jobb kérdés inkább az, hogy mi nem? A Fehér éjszakákat nézni nyomasztó, de még annál is bódítóbb: tavaly a Mandy kapcsán használtuk sokan a pszichedelikus jelzőt, de ez erre a mozira is legalább annyira illik.

Úgy éreztem, hogy egy végtelenül elvont és groteszk lázálmot nézek a gyöngyvásznon. Mert az egy dolog, hogy eszébe jutnak valakinek ilyen jelenetek, de hogy még le is filmezze! Ari Aster egy nagyon bátor fenegyerek, amiért én végtelenül tudom tisztelni őt. Már az a nyilatkozata is felettébb érdekes volt, hogy ez a film lesz a perverzeknek való Óz. Nem hazudott, egy cseppet sem.

Egyébként a képi világ és az operatőri munka is kiváló kategória. Ami előbbit illeti, tényleg nagyon fura élmény az egész film: mintha mi nézők, valami „varázsgomba” hatása alatt állnánk, s együtt élnénk át a borzalmakat a szereplőkkel. Az elején lévő lélekölő fordulat után a dolgok átcsapnak lassú sejtetésbe, majd fokozatosan egyre betegebb és elvetemültebb irányba tart. Ahogy az Örökség esetében, úgy itt is a fináléban teljesedik ki eme napfényes tébolyda: bátor és iszonyú nyomasztó fordulatot vesznek eddigre az események, mi nézők meg csak bámulunk tátott szájjal a vászon elé, mint akiket jól fejbe vertek. Nem hazudok, alattomos egy jós(z)ágról van szó, amit nem fog mindeki bírni idegekkel vagy épp szeretni. A 150 perces játékidő alatt pedig nem kell kapkodn, van idő: a Fehér éjszakák lassan és megfontoltan, de annál alaposabban kínozza meg a néző lelkét. Nem volt túlzás a 18-as besorolás.

Florence Pugh (The Commuter, Outlaw King) nagyon tehetséges, de amit itt játszott, azzal végleg belépett a legígéretesebb fiatal színésznők társaságába. Hihetetlen, hogy ekkora erővel tudja hozni a megtört karakterét, annak tényleg igazi mélységeit megmutatva. Egy szepp világban komoly díjakra jelölnék a szerepért, annyi biztos. Ez élete alakítása. Kiemelném még Jack Reynort (Sing Street) is, aki szintén sikerrel vette az akadályokat, jól hozva szerepét.

Összegezve, a Fehér éjszakák az év leglélekölőbb mozis nyomasztása. Türelemjátékot alkalmaz, fokozatosan ható, napfényesen bódító rémálomról van szó. Bátor és merész, de az öncélú szót nem használnam annak ellenére sem, hogy minden tekintetben jócskán rászolgált a magas korhatárra. Kiváló dráma, de egyben pazar horror is: egyszerre szól egy kapcsolat elidegenedéséről, miközben válogatott pszichológiai hadviselést is folytat. Mindenképp nézd meg, ha bírod a lassan ható és kegyetlen pszichológiai terrort, de ne csodálkozz, ha a vetítés után alig tudsz majd kitámolyogni a moziból. A Fehér éjszakák joggal lesz a későbbiekben klasszikus és hivatkozási alap, Ari Aster megint nagyot alkotott.

Értékelés:95%

Kedveld az oldalt a Facebookon is!