A Saint Maud első előzetese annyira hidegrázós és groteszk atmoszférát árasztott magából, hogy látva a képsorokat, nem győztem eléggé várni a bemutatót. A film mögött az az A24 stúdió áll, akik olyan remek és egyedi (horror) filmeket karoltak fel, mint az Örökség, Fehér éjszakák, A boszorkány vagy éppen a Green Room.

Régóta nem volt már részem ennyire nyomasztó filmélményben. A Saint Maud képes arra, hogy a legelső pillanattól kezdve teljesen neki szenteljem a figyelmem, amit fenn is tart mindvégig. Hálás vagyok azért, hogy a játékidő nincs másfél óra sem. Ha tovább tart, akkor félő, hogy besokalltam volna. Igen, ennyire nyomasztó, tényleg.

A film főszereplője Maud, egy szerény és magába forduló lány, aki egy szörnyű tragédia árnyékában kénytelen élni életét, miközben biztos benne, hogy csak a hit által nyerhet megváltást. Nincs számára fontosabb dolog a vallásnál, ezen érzelmeit pedig másnak sem rest átadni. Munkája során egy rákbeteg, visszavonult táncosnővel foglalkozik: szent meggyőződése, hogy a nő csak a hit segítségével kaphat feloldozást…

Jó mélyre fogunk merülni egy zaklatott fiatal nő elméjének legmélyére. Amit ott látunk, az az esetek többségében nem racionális, a film pedig nem is próbál választ adni minden felmerülő kérdésre. Nem hanyagságból teszi azt, egyszerűen csak nézi annyira érettnek a nézőjét, hogy meri feltételezni: képes a dolgok mögé látni és meghozni a saját értelmezését.

A Saint Maud zsánerileg legalább annyira dráma, mint horror. Amit látunk, az végtelenül groteszk és nyomasztó, de nem ijesztő, ahogy arcunkba ugró démonokra se számítsunk. Hihetetlen, hogy egy elsőfilmes rendező képes volt ennyire zsigeri atmoszférát és ilyen határozott, ámde letisztult képi világot a képernyőre álmodni. Igen, jól olvastátok: Rose Glass debütáló munkájáról van szó. De nagyon remélem, hogy nem az utolsóról.

Rengeteg az olyan képsor, amit látva feltehetjük maguknak a kérdést: ez most tényleg megtörténik, vagy csak egy zaklatott nő elméje kezdi feladni a szolgálatot? Vagy lehetséges, hogy egyszerre mindkettő? Elég erősen belemennek érzékeny és megosztó dolgokba, a központi téma például a vallási fanatizmus. Egyáltalán, meddig lehet elmenni, hogy még ne nevezhessük megszállottságnak?

101%-ban művészfilmről van szó, amiben nem sok értéket fog találni a plázákban tomboló jumpscare-horrorok átlagos közönsége. A Saint Maud próbára teszi a kitartásodat és az elmédet egyaránt, mire pedig elérkezünk a rendkívül megrázó finálé pillanatáig, már csak egy dolog lesz biztos: ezeket a fojtogató képsorok még jó darabig velem maradnak.

Apropó, a lezárás! Ne legyél annyira optimista, hogy a feloldozás pillanatát várod, mert könnyen hoppon maradsz. A Saint Maud nem megszokott módon vezet végig az úton – ez az út tövisekkel övezett, neked pedig nincs más választásod, mint mezítláb végigmenni rajta, közben "vérezni" és saját magadnak levonni a tanulságot. Semmit nem rág a szádba.

VÉGSZÓ:

Rose Glass lesz az új Ari Aster? Témái eltérőek, ahogy filmnyelve is, mégsem zárható ki ennek lehetősége. Első rendezés nagyon ritkán ennyire bátor, ennyire tabudöngető, ennyire identitástudatos. Morfydd Clark neve valószínűleg még nem cseng ismerősen legtöbbetek számára, de a hangsúly a „még”-en van! Abban a tekintetben minden benne van, amitől színésznő egy színésznő. Egyszerűen elképesztő. A Saint Maid tehát kötelező látnivaló a szuggesztív képekkel operáló, gondolatébresztő art-horrorok kedvelőinek. De vigyázzatok, mert az élmény tényleg sokáig veletek fog maradni. Én szóltam!

HA TETSZETT A CIKK ÉS A JÖVŐBEN SEM SZERETNÉL LEMARADNI A HASONLÓ DOLGOKRÓL, IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!