Ha a legikonikusabb horror videójátékokat próbáljuk meg felsorolni, előbb-utóbb mindenképp szóba kerül a Silent Hill széria, ami 1999 óta velünk van. Ebben a videó-sorozatban végigmegyek a franchise főbb részein és megnézem, azok mennyire állták ki az idő próbáját. Szó lesz a fejlesztésükről, a történetről és szimbolikáról, grafikáról, játékmenetről és az adott rész utóhatásairól egyaránt. Tartsatok velem, nézzük meg, miért lett az évek során Silent Hill a horror műfajának meghatározó fogalma!

A mai részben: Silent Hill – ami elindította a széria hódító útját és az első film alapjául szolgált!

Előzmények

1996-ban került kiadásra a Resident Evil legelső része, amit nagy örömmel fogadott a sajtó és a játékosok is imádták. A Capcom sikerét látva a Konami úgy gondolta, nekik is jól jönne egy ilyen jól csengő horror-brand, amire a későbbiekben építeni lehet. A fejlesztéssel a Team Silent csapatát bízták meg, akik nagy serényen neki is láttak a munkának. Hamar nézeteltérés támadt azonban kettejük között, hisz a Konami egy Resi-klónt akart látni, tele akcióval és „durr a képedbe”-típusú horrorral, míg a fejlesztők sokkal inkább egy pszichológiai thrillert akartak alkotni, ami a játékos lelkéig hatol. Végül úgy alakultak a dolgok, hogy a csapat szabad kezet kapott, ám a fejesek ekkor már kezdtek lemondani a nagy sikerről és nem foglalkoztak különösebben a projekttel. 1999-ben meg is történt a játék kiadása PS1-re. Az eladások meglepően jól alakultak és a kritika is szerette. A Silent Hill úgy vált sikeressé, hogy közben az alkotóknak sem kellett feladniuk eredeti elképzeléseiket.

Inspiráció?

Érdekesség, hogy Silent Hill megalkotása során az alkotók egy valóban létező hely, Centralia nyomán szerezték az ihletet. A bányászvárosban az összegyűjtött szenet hagyták égni, eloltani azonban már nem tudták, az pedig tovaterjedt a város alatti, elhagyatott járatokba. A tűz azóta ég ott, becslések szerint pedig még 250 évig fog is. A populáció mára 7 főt tesz ki, ennyi maradt meg az eredeti 3000 lakosból, a helyet pedig tilos és életveszélyes megközelíteni.

No de vissza a játékhoz!

Cselekmény

Egy bizonyos írót, Harry Mason-t irányítunk, aki vakációra indul lányával, Cheryl-lel. Silent Hill üdülővárosa a céljuk. Útközben találkoznak egy rendőrtiszttel, akinek később motorját az út szélén találják. Harry azonban túl későn rántja félre a kormányt. A következő pillanatban már egy fura, ködös szellemvárosban találja magát, Cheryl-nek pedig hűlt helye. Az aggódó apa természetesen lánya keresésére indul, ám nem számít arra, milyen groteszk lények járják a városka utcáit…

A cselekmény adta meglepetéseket senki számára nem szeretném lelőni, így az események végkimenetele maradjon meglepetés. Annyi azonban biztos, hogy a Silent Hill egyik legnagyobb erénye a rendkívül összetett, többféleképp értelmezhető történet. Már maga a város szerepe, illetve annak karakterekre gyakorolt hatása is megérne egy misét, ez pedig csak a jéghegy csúcsa. A lényeg, hogy nem a Resident Evil sokszor B-filmes, hatásvadász jellegére kell gondolni, hanem egy sokkal személyesebb, karakterközpontúbb élményre. A szereplők jelleme, múltbéli tettei is nagyon fontos szerepet játszanak, így érdemes a lehető legnagyobb figyelmet tanúsítani az események felé.

Játékmenet

A játékmenet alapvetően a város felfedezéséből áll. A nagy köd miatt az orrunkig sem látunk: ez utóbbi egyébként nem csak hangulati elem, hisz a PS1 hardvere elég korlátolt volt, így pedig a köddel beborított helyek a kidolgozatlan textúrákat is jótékonyan elfedték. Szóval barangolunk a város utcáin és közben megpróbálunk olyan tárgyakat szerezni, amik segítik az előrehaladást. Segítségünkre van a térkép, ami nem mondja meg, konkrétan mit kell csinálni, azonban sokat segít a tájékozódásban. Érdekesség, hogy a városka utcái híres írók után lettek elnevezve: ott a Bachman road, utalva Stephen King írói alteregójára, Richard Bachman-ra, vagy a Bradbury Street, ami Ray Bradbury előtt tiszteleg. Több épületet is felfedezhetünk majd, mint például az iskola, kórház, vidámpark vagy ehhez hasonlók. Közben arra is figyelni kell, hogy az életünkre törő szörnyek ellen felvegyük a harcot, vagy jobb esetben inkább elmeneküljünk előlük. Rádiónk zúgása-búgása jelzi, ha a közelben vannak. Fel lehet ellenük venni a harcot, de nem érdemes: könnyű fokozaton is sokat sebeznek, de legalább szinte bármi segítségünkre lehet, egyszerű fadarabtól egészen a komolyabb fegyverekig – bár a belejük való lőszer már erősen limitált, így nem csak ajánlott, de egyenesen kötelező jól beosztani azt.

Az ellenfelek számomra elég furcsák voltak: nem rosszak, de nem is túlzottan ikonikusak. Ilyen repülő dínó-féleség, zombi-kutya és hasonlók. Az alkotók eredetileg több szörnyet akartak: például egy molyt, békát és egy más fajta kutyát, habár ezek egyike sem került be a végső változatba. No meg a bossok, akik extra törődést és még több türelmet igényelnek, de egyik sem legyőzhetetlen. Időnként fejtörők is akadnak: ezen a téren a játék semmit nem rág a szánkba, nekünk kell rájönnünk, az adott helyzetben milyen tárgyat hol kell használni, miközben csak reménykedünk abban, hogy valamit nem értettünk félre. Sokszor lesz úgy, hogy elakadunk vagy eltévedünk, ami nagyon nyomasztó tud lenni, így inkább ésszel, s csak másodsorban erővel! Ja, majd elfelejtettem: menteni csak a jegyzetfüzetnél tudtok – ezt tényleg tegyétek meg minden alkalommal, mert különben sok előrehaladást dobtok ki a kukába. Éljetek vele, amikor csak tudtok – itt nincs semmi autosave meg hasonló, ez az egyetlen lehetőség a mentésre!

Befejezésből egyébként ötféle is van, ami nagyban függ a játékstílusunktól és attól, hogy cselekszünk az egyik utolsó boss-fight alatt. Hadd térjek ki a legutolsó fő-bossra is: apró érdekesség, hogy ha előtte kiürítjük az összes fegyverünket, akkor a főellenfél automatikusan kipurcanik anélkül, hogy bármi komolyabbat kéne tennünk. Ez valószínűleg könnyítésként marad benn, aki szeretné, éljen vele nyugodtan.

Külcsín

A kamera-állás néhol nagyon zavaró, de inkább csak mai szemmel, ami nem feltétlenül a játék hibája. Ami viszont nagyon körülményes, az az irányítás. A játékkal töltött első napom csak azzal telt, hogy ezt megszokjam, mert annyira fura konzolon, hogy tényleg kell egy kis idő, mire kezd majd kézre állni. Ezzel mindenki számoljon, ugyanis a Silent Hill csak PS1-en, PS3-on és PSP-n játszható, hivatalosan soha nem jött ki PC-re. Természetes, hogy a grafika mai szemmel már nem szép, ezt már tudják a telefonok is, sőt sokkal többet. Viszont bátram merem ettől még hangulatosnak nevezni, a maga korában pedig egyenesen csúcs lehetett. Ha számodra a játékélmény nem a 4K/60 fps-től kezdődik és hajlandó vagy megszokni a PS1-éra nyújtotta korlátokat, akkor nagy élménnyel leszel gazdagabb. Ezt a kompromisszumot szerintem érdemes megkötni érte.

Atmoszféra

Főleg, mivel a hangulat mind a mai napig utánozhatatlan! Ahogy járjuk a köddel vastagon átborított utakat, rádiónk lassan serceg és felkészülünk a legrosszabbra – kevés game adja át ennyire jelesen a terror és kilátástalanság érzetét, mint a Silent Hill. Az atmoszférában nagyon fontos szerepet játszik Akira Yamaoka mester zenéje, ami mára egyet jelent ezzel a sorozattal. Komolyan mondom, eddigi egy játékban sem éreztem magam ennyire fenyegetve zene által: egyszerűen kurázsi kell már csak ahhoz is, hogy ne hagyjuk abba fél óra után. A zene zsigeri, ijesztő, csontig hatoló, ha viszont kell, akkor nagyon szép és megérintő. Egyszerűen úgy zseniális, ahogy van.

Film

A játék alapján 2006-ban film is készült. Erről csak nagyon röviden pár szót: sokan mind a mai napig az egyik legkorrektebb videojáték-feldolgozásnak tartják, ami alapvetően hű maradt az eredeti szellemiségéhez, miközben pár dolgon azért változtatott is. Messze nem hibátlan film, de egyszer érdemes megnézni véleményem szerint, hisz a hangulat ott is nagyon működik, pluszban pedig játszik benne Sean Bean is. Nem, arra pedig ne is számítsatok, hogy elárulom, túléli-e a film eseményeit!

Érdekességek

Apró érdekesség a végére: érdemes megfigyelni, mennyi popkulturális utalás van a játékban! A suliban a poszterek egy az egyben az Ovizsaruból lettek átemelve, a cselekmény pedig számos rokon vonást mutat a Jákob lajtorjája című klasszikus filmmel. Ha nem vagy gamer, de az tetszett, akkor meg merem kockáztatni, hogy érdemes játszanod ezzel a játékkal.

Végszó

Ezek után teljesen értem, hogy miért lett anno a Silent Hill annyira népszerű. Egy rendkívül ikonikus franchise első darabja volt, ami sikeresen vetette meg lábát a műfajban. Apró gyermekbetegségei ellenére is kiváló horror, ami sokkoló és véres helyenként, mégsem ezekkel, hanem hangulatával, remek történetével és pszichológiai mondanivalóval hálálja meg a belé fektetett bizalmat és játékórákat. Olyan, mint egy kiváló pszichothriller egy remek író tollából – csak a kontroll most a játékos kezében van.

A hatalmas siker után nem is lehetett kérdés, hogy érkezik a folytatás. Két évvel később be is futott, sokan pedig mind a mai napig a horrorjátékok királyának és a széria legjobb darabjának tartják.

A következő részben: Silent Hill 2

Ha tetszett a videó/cikk és nem szeretnél lemaradni a kövektező részről, akkor iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!