Egy Luca Guadagnino által rendezett filmben mindig hatalmas szerep jut a hangulatnak és magának a helyszínnek is, ami általában nem a megszokott sémákat követi: gondoljunk csak a Szólíts a neveden és a Vakító napfényben Olaszországára, ami tökéletesen átadta az ottani vibe-ot, vagy a Suspiria-remakeben látható kettéosztott Berlinre, ami ékes példája volt a balett-iskola falain belül zajló borzalmaknak.

Legújabb, 6 részes minisorozata ismét Olaszföldre kalauzol minket. Megismerhetünk egy fiatal srácot, aki New York városából egy olasz katonai bázisra kerül, miután az anyja ott folytatja munkáját. Hamarosan megismerkedik a közösség többi tagjával is, miközben saját identitását keresi és átéli azokat a dolgokat, amik nem maradhatnak ki egy hasonló korú srác életéből sem.

Személy szerint soha nem álltak hozzám túlságosan közel azok a sorozatok, amik tini-korú főszereplőkre helyezték a hangsúlyt. Mindig úgy éreztem, hogy túlságosan klisé és művi, amit látok: hogy nincs meg benne az a plusz, ami miatt az adott szériát érdemes volna pár epizód után folytatni. Ellenben, az Akik mi vagyunk egészen új oldaláról közelíti meg a témát, ami végeredményben csak és kizárólag jót tett neki.

Kezdjük a hangulattal, ami ezúttal sem lehetne tökéletesebb. Úgy éreztem, hogy minden egyes helyszín hozzájárul a történetmeséléshez: mindegyiknek van mit mondania és azért került be, mert fontos szerepe van a cselekmény alakulása szempontjából. Ami a maga módján töredezett és inkább életképek sorozata, ám ezek nagy része komolyan hozzájárul a karakterek fejlődéséhez és az általuk megtett úthoz.

Itt mindenkinek megvan a maga egyénisége és saját világlátása, így a karaktereket könnyen meg lehet különböztetni egymástól, hisz nincs köztük két egyforma. Nem sok sorozatban ábrázolták a tinédszer-létet ennyire ellentmondásosnak, egyszerre áldásnak és átoknak. Ott van a képekben és a dialógusokban minden, tabuk nélkül: a félelem, elfogadás, bizonyítás-vágy, lázadás, önkifejezés, bizonytalanság és még sokáig lehetne sorolni. A legjobban úgy lehetne kifejezni: elképesztően őszinte.

A nyolc epizód a maga módján kapott egy kisebb lezárást, de bőven lehetne úgy folytatni, hogy az ne érződjön erőltettetnek. Annyit lehet tudni, hogy az alkotók a karantén ideje alatt sokat ötleteltek egy esetleges második évadon, így ha az HBO belegyezik, akkor tovább folytatódhat a kaland. Ja, majd elfelejtettem: a zenék! Nem sok sorozat van, ami ennyire okosan használná őket, így minden egyes hang tökéletesen rezonál az adott jelenet érzelmi töltetéhez.

Ennyi ömlengés után kérdezhetitek: csak van itt valami bökkenő, nem? Vagy akkor egy hibátlan sorozatról van szó? A helyzet az, hogy majdnem. Egy gond van vele, de az se nagy igazából: pár mellékszereplő sajnos kilóg az összképből és a történetszáluk is csak lóg a levegőben, de mindez inkább csak apróság. Aminek működnie kell, az legnagyobb részben nagyon is működik.

Meg a színészi játék, azt se feledjük! Eddig is lehetett tudni, hogy Jack Dylan Grazer tehetséges srác, láttuk már pár filmben. Most viszont egy olyan karaktert kapott, akinek teljes egészében a bőrébe tudott bújni, hitelesen átadva annak minden mozzanatát és gesztusát. Alapvetően mindenki jó volt, mégis ő az, aki szerintem teljesen kiemelkedett a többiek közül.

Összegezzünk! Személy szerint 9 pontra értékelném. Az Akik mi vagyunk rétegsorozat: nem fogja mindenki megtalálni a számítását benne, lévén egy nagyon tabu-mentes, őszinte és életszerű sorozatot kapunk, tökéletes helyszínnel és kiváló hangulati elemekkel. A műfajban megszokott sablonok itt nem igazán vannak jelen, így megosztó megítélése tulajdonképpen nem meglepő. Ha szeretnéd látni, hogyan lehet egy unalomig ismert témát friss, mégis őszinte és vizuálisan megkapó módon tálalni, akkor irány Olaszország.

Ha tetszett és a jövőben sem szeretnél lemaradni a hasonló dolgokról, iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!