Richard Jewell (Paul Walter Hauser) világéletében rendőr akart lenni, ám testalkata miatt a legtöbben csak kinevették és nem vették komolyan. 1996-ban történt az eset, amikor a férfi az atlantai olimpia idején csőbombákat talált egy parkban. Először mindenki egyöntetűen hősnek kiáltja ki a férfit, később azonban már az FBI kezd el nyomozni utána. Jewell bizonyítani akarja ártatlanságát, de ez nem könnyű dolog, mikor hirtelen szinte mindenki őt kezdi el gyanúsítani…

Egészen elképesztő, nagyon is tiszteletreméltó dolog az, hogy Clint Eastwood még most, közel a 90-hez is mennyire aktív. Nem elég, hogy minden évben megrendez egy filmet, tavaly A csempész című filmjében még főszereplőként is láthattuk. A Richard Jewell balladája című alkotásában ismét egy igaz történetet választott a mester a műve központi témájának.

Szerencsére a mozi kellőképp jól megírt és rendezett kategóriát képvisel. Tényleg azt lehet mondani, hogy nagyon egyben van az egész, elsőtől az utolsó mozzanatáig. Persze Eastwood nem találta fel vele a spanyolviaszt, azonban annyira profi már a filmkészítésben, hogy nagy valószínűséggel rutinból megrendezte az egészet. De nem is akárhogy azért, hozzá kell tenni!

A mester egyértelműen állást foglal az egyik oldal mellett ezen alkotásában, ez azonban a megtörtént események tükrében abszolút nem meglepő dolog. Inkább az lett volna az, ha nem így tesz. Persze azért kellőképp árnyalta a főszereplője figuráját, akit nem akar tökéletes embernek ábrázolni, hisz Jewell néha tényleg úgy viselkedett, mint egy túlbuzgó, de alapvetően rendes, a jó ügy érdekében cselekvő „óriás”.

A film az első felében nem akarja a nézőt érzelmileg túl közel engedni magához vagy éppen a fontosabb szereplőkhöz. Láthatjuk a valóban megtörtént eseményeket, azok utóhatásait, illetve hogy ezek miként értintették a fontosabb karaktereket, akiknek életére hatással volt ezen események láncolata. Aztán elérkezik a második fele, ami során több érzelmes jelenet is akad majd, főleg a vége felé.

A mester azonban tudta, hogy ezeket nem giccsesen kell ábrázolni, nem esett bele ebbe a csapdába. Mindezekhez még hozzávehetjük, hogy a mozi egészen remek módon egyensúlyoz a szatirikus humor és a feszültebb jelenetek között, miközben még a karakterépítés terén sem veszik el. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy válhat „hősből” egy pillanat alatt „gonosz”, már persze ha azt a média úgy akarja tálalni, hisz akkor úgyis az marad meg a legtöbb emberben.

Azt kell mondanom, hogy a Richard Jewell balladája alapvetően egy csendes, elég lassan építkező alkotás. Viszont akad pár elég erőteljes kitörési pont: ezek nemcsak az összképet színesítik, de mellette azt is megmutatják, hogy a mester új alkotásának fontosabb karakterei épp úgy esendő emberek, akárcsak a nézők, akik a mozivászon előtt élik át ezen eseményeket.

A színészi alakítások képezik a film tán legerősebb pontját. Eastwood sikeresen felfedezte Paul Walter Hausert, aki nem okozott csalódást élete első főszerepében. Kathy Bates pedig valóban zseniális volt, már csak egy jelenet okán is megérdemelte az Oscar-jelölést. Ami meg Sam Rockwellt illeti, ő továbbra is Sam Rockwell, tehát akkor sem tudna hibázni, ha nagyon akarna. Korunk egyik legjobb színésze ő.

Összegezve, a Richard Jewell balladája határozottan egy jó film. Nem, a mester nem újította meg vele a filmnyelvet, viszont mint élmény, annyira egyben van az egész, hogy azért mindenképp dicséret illeti a készítőket. Egyszerre feszült, visszafogottan humoros és megható lett Eastwood új rendezése: egyértelműen igényes alkotással van dolgunk. Egyszerű, de annál emberibb történet, mely a giccset kerüli, s épp emiatt fogjuk a mester jobb rendezései táborában emlegetni majd. Mindenkinek ajánlom, aki egy filmtől elsősorban nem látványt szeretne kapni, hanem annál jóval többet és komolyabbat.