Ad Astra - Út a csillagokba (kritika)
2019. szeptember 21. írta: Bogár Bence

Ad Astra - Út a csillagokba (kritika)

Brad Pitt a csillagok között.

Roy McBride (Brad Pitt) asztronauta különleges küldetést kap: utána kell járnia, hogy sok évvel ezelőtt apja (Tommy Lee Jones) életben van-e, illetve mi történt a küldetésével, miért nem adnak magukról életjelet nagyon régóta. A férfi nehezen viselte azt, hogy már jó ideje nem látta az apját, ami kihatott az egész életére és világnézetére is. Most nagy misszióra indul, de nem az a célja, hogy hősként ünnepeljék: csak szembe akar nézni az igazsággal, egyszer és mindenkorra…

Vannak azok a sci-fik, amik nagyjából nulla történettel, de annál nagyobb látvánnyal bírnak, sokszor humorral kiegészítve az élményt (erre egy tökéletes példa a Luc Besson-féle Valerian). Nos, már a legelején le kell szögezni, hogy az Ad Astra minden, csak nem egy ilyen jellegű alkotás: itt nem az a lényeg, hogy minden csili-vili, giccses legyen, hanem valami egészen más. Sokan már csak alibiből használják, pedig az egyik legfontosabb része egy filmnek. A fogalom neve: cselekmény.

A mozi ugyanis kiváló történettel rendelkezik. A látottak erősen gondolatébresztőek, arra sarkallják a nézőt, hogy akarjon és merjen is a dolgok mögé látni. Emiatt persze nagyon nem lesz mindenki filmje, ugyanis egy cseppet sem szabták azt a mai nézők igényére. Ez természetesen nem gond, sőt! Csak arra akarok kilyukadni, kétszer is gondold meg, akarod-e ezt a randit a filmmel nagyvásznon: ez nem egy "könnyen jött, könnyen ment", gyorskaja-érzetű plázaélmény lesz, arra erősen készüljetek fel. Annál sokkal több és jobb.

Persze mint ilyen, az Ad Astra szerintem valamennyire rétegfilmnek tekinthető. Nagyjából félúton helyezkedik el a blockbuster és a művészfilm között: szerintem tökéletes érzékkel tudták megtalálni az arany középutat. Szükségeltetik azért hozzá erősen nyitottság, vágy az erős narratíva iránt, azonban ha ezek a dolgok rád igazak, ne késlekedj: az év egyik legnagyobb moziélményéről maradnál le, ha kihagynád ezt a semmilyen szempontból sem átlagos két órát.

Úgy gondolom, űrutazás még nem volt ennyire személyes és melankolikus. Legalábbis akkor semmiképp, ha az utóbbi pár évet nézzük. Nem a grandiózusság, a hőstettek állnak itt a középpontban: a főhős, Roy csak igazságot akar szolgáltatni, egy választ találni arra, ami kihatott az egész életére. Nagyon érdekes, filozofikus témákat boncolgat tehát az Ad Astra, megtekintése közben többször is eszembe jutott például Terrence Malick mester stílusa.

Ez a film elvárja, hogy vele együtt figyelj és gondolkozz. De ha nem vagy lusta, sőt sokkal inkább nyitott, akkor valami olyat kaphatsz, ami nem jön veled szembe túl gyakran. Igazi, nagybetűs moziélményt, ami belenyom a székbe, s a végéig garantáltan nem is ereszt. Ehhez még hozzájön az iszonyú erős, különleges, abszolút hipnotikus atmoszféra, valamint az egyszerre végtelenül egyedi és letisztult képi világ is, ami gyönyörűszép. Hát igen, a gondolkodni merő néző sci-fi alkotásáról van szó erősen.

James Gray direktor nem semmi életművel bírt eddig sem (eddigi alkotásait ITT rangsoroltam), de az Ad Astra nagyjából minden szempontból a pályája eddigi csúcsa. Egyszerűen felért oda, ahová való: a legnagyobbak táborába, a csillagok közé. Mindeközben olyan klasszikusokat idéz meg a mű történetével és mondanivalójával, mint a 2001: Űrodüsszeia, az Apokalipszis most, vagy a Szárnyas Fejvadász 2049 – akár Villeneuve is rendezhette volna - vagy ha már Malick, akkor nyugodtan említhető Az élet fája is.

Te jó ég, micsoda éve van itt Brad Pittnek! Nem elég, hogy egy hatalmasat játszik Tarantino mesterművében, a Volt egyszer egy Hollywoodban, most megint egy akkora alakítást tett le az asztalra, hogy az csak nagy csoda folytán nem fog legalább egy Oscar-jelölést kapni. Érzelmek széles skáláját alkalmazza a színész, de úgy, hogy azt tényleg tanítani lehetne és kellene is. Persze a mellékszereplők is hozzák a formájukat, egyaránt jó alakítást nyújt Tommy Lee Jones, Donald Sutherland és Liv Tyler is.

Összegezve, az Ad Astra egészen különleges alkotás. Az egyik legnagyobb moziélményem az utóbbi időből, egyszerűen látszik rajta, hogy értő, igényes kezek rakták össze. Nem az akció a lényege, ami van, az is inkább rövid, elegáns és komótos – de épp ezért működnek. Ami itt a legfontosabb, az a képi világ, a pazar atmoszféra és egy olyan történet, ami jócskán fejbekólint és elgondolkodtat, ha hajlandó vagy használni az eszedet közben. Milyen érdekes megfigyelni, hogy itt is megjelenik két karaktertípus, ami nagyon jellemző a rendezőre: az elveszett és megtört, élete értelmét kereső figura és a céljárt bármit megtenni képes, rendíthetetlen ember is. A kamera egyébként az akciónál ezerszer többet pásztázza Pitt arcát, közeli képek formájában is: ebből is látszik, hogy az Ad Astra mennyire személyes, okos és ezernyi érdekes-értékes gondolatot tartalmazó, filozofikus lelki utazás.

 

 

 

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr6515157900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AkovácsApéter 2019.12.08. 21:05:38

Csak nekem bűzlik, hogy ez a film egy Apokalipszis Most remake? Ami jó ötlet, csak valahogy mégsem működött.