2021. okt 27.

Dűne - kritika

írta: Benny Bug
Dűne - kritika

A fűszer íze a legnagyobb vásznon bódít igazán

A Dűne nem könnyű olvasmány. Hiába van meg benne a szokásos hős és gonosztevő karaktertípusa, egy érdekesen lefestett sci-fi világ, valamint egy drámába bújtatott felnövéstörténet, Frank Herbert klasszikus regénye ugyanis emellett legalább annyira táplálkozik egzisztenciális, spirituális és ökológiai témákból is, mindezt nyakon öntve egy különös világrenddel, amit az író már-már bántóan aprólékos módon épített fel nekünk. Ebből méltó adaptációt készíteni még a szürrealitás egyik koronázatlan királyának, David Lynch-nek sem maradéktalanul sikerült. Szerencse, hogy lelkes próbálkozások azóta is voltak, ezúttal Denis Villeneuve próbálta meg bizonyítani, hogy a Dűnéből igenis lehet remek adaptációt készíteni.

Villeneuve személye már alapból megosztja a filmrajongók döntő többségét, mivel a rendezőt nem az akciójelenetek érdeklik, helyette a lassabb, emberibb történetek zsánerében szeret alkotni, mindezt pedig olyan vizuális világgal bolondítja meg, ami miatt lehet streaming-et kiáltani, de filmjei mégis a vásznon működnek leginkább. Mert oda termettek. A Szárnyas fejvadász 2049 bemutatása óta kultfilm lett és egyik személyes kedvencem lett, ezért nem tudtam nem gyermeki lelkesedéssel várni azt, hogy miképp viszonul majd Herbert legendás regényéhez.

Legalábbis az első kötet nagyjából kétharmadához, ugyanis már az elején nyilvánvaló volt, hogy a Dűne nem siet sehová, inkább választja az aprólékos világépítés modelljét. A számtalan csúszás legalább arra elegendő volt, hogy elolvassam az első kötetet, amit hamarosan továbbiak is követni fognak. Egyvalami azonban kétségtelen: Herbert valami olyasmit alkotott, amit piszok nehéz vászonra vinni, mert annyi feltételnek kell teljesülnie közben, amennyit valóban nehezen lehet csak egyben tartani. Nos, Villeneuve azért elég nagy sikerrel vette az akadályokat.

Általában nem írok ilyen hosszú bevezetőt, ezúttal azonban úgy éreztem, hogy ez valóban elengedhetetlen. Látva a Dűnét, egyvalamire tudtam gondolni: a regényt olvasva épp ilyennek képzeltem az egészet: egy fűszerbe vastagon belemártott, pszichedelikus élménynek, ami ugyan megpróbál egy szélesebb közönséghez is utat találni magának, valójában azonban inkább azok találják meg benne számításukat, akiket nem zavar a folyamatos pörgés, valamint a percenként nagyjából 1500 nézőre irányuló inger hiánya.

A film bármely pillanata elmenne egy artbook tökéletes alapanyagának, meg is lehetne belőle tölteni vagy 500 oldalt gond nélkül. A fényképezés elképesztő, a képi világ egy igazi egyedi módon megvalósított vizuális orgia a szemnek, amiben ugyan nincs sok csatajelenet, mégis a vászonra szegezi a néző figyelmét. Minden egyes snittben és beállításban ott van a monumentális erő, egyfajta nagyság és büszkeség, ami manapság már csak nagyon kevés sci-fi sajátja. Mindeközben inkább mutatja be a világot, valamint megágyaz a főbb karaktereknek, arra azonban tessék lélekben felkészülni, hogy azok jelleme inkább a folytatásban fog teljes egészében kiteljesedni, itt inkább csak betekintést nyerhetünk abba, mivel fog dolgozni majd a folytatás.

A Dűne úgyis kétfajta nézői reakciót fog kiváltani a szélesebb tömegekből: lesznek, akik ásítozva kérik vissza ezt a két és fél órát az életükből, míg lesznek, akiket az első pillanattól kezdve elvarázsol eme különleges módon megvalósított, saját jogán érdekes, bazári cirkuszparádénak mégsem nevezhető világ – amiben egyébként annyira kraft és lehetőség is van egyben, hogy még nagyon sok történetet el lehetne mesélni általa, nagyon sok új arcot megismerni és még inkább magunkénak érezni ezáltal. A mozi vászna ugyanis épp az ilyen filmek miatt lett kitalálva, emiatt éri meg jegyet venni rá – mert lehet szeretni vagy utálni, de azt el kell ismerni: a Dűne nem átlagos élmény, nem készül ilyen minden évben, főleg blockbuster-mércével nem.

A Dűne annyira sztárparádés, hogy minden színészt akarva sem tudnék felsorolni, Timothée Chalamet azonban remek választás Paul szerepére, ahogy Rebecca Ferguson és Oscar Isaac is bizonyítja, hogy itt a casting sem lett elszúrva. Akit még érdemes megemlíteni, az Jason Momoa – mellékszerepe ellenére tökös és menő itt is, talán jobban mint eddig bármikor. Márpedig az nem olyan kis szó, nemde?

 

 

Végszó:

 

Villeneuve-nek határozottan megvolt egy víziója, ami mellett mindvégig kitartott. Az első rész tulajdonképpen alapozás, egy betekintő abba, mit is jelent a Dűne-élmény, hogy mi vár még ránk és mire számíthatunk – útmutató annak, aki korábban szinte semmit nem tudott róla, a könyvet ismerők számára pedig jóleső visszatérés egy rendkívül érdekes világba. Nem értem, hogy lehet azt felhordani neki, hogy nyitott véget ér – elvégre a történet tulajdonképpen csak itt indul be igazán. Az általa kapott alapok, világépítés, szereplők és monumentalitás azonban mind nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a későbbi élményeket igazán érteni tudjuk, enélkül sokkal nehezebb dolgunk volna. Úgyhogy be a moziba, hiba lett bejelentve a folytatás,, lesznek itt még olyan dolgok, amiket elhinni is alig fogtok majd. Egy kiváló kezdés már adott, ha fogékony vagy az ilyen cuccokra, akkor kérlek élj a lehetőséggel, mert a Dűne mozivászonra termett, ott működik igazán. 10/9

 

 

 

HA TETSZETT A CIKK, AKKOR IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!

 

 

Szólj hozzá

premier sci-fi akció dráma 90% Stellan Skarsgard Zendaya Javier Bardem Oscar Isaac Josh Brolin Jason Momoa Dave Bautista Rebecca Ferguson Timothée Chalamet