Bizonyára mindannyiunk életében megvannak azok a filmek, amiket tizenévesen sokra tartottunk és mindmáig szép emlékként élnek bennünk. Lehet, hogy mai szemmel már több dolog kapcsán is beléjük lehet kötni, mindazonáltal akkor és ott valami olyat adtak nekünk, ami megismételhetetlen volt. Egy generáció nőtt úgy fel Schwarzenegger, Stallone vagy Van Damme filmjein a VHS-korszakban, hogy azt máig meghatározó élménynek tartják.

Talán azért, mert minden egyes újranézéskor felelevenedik az a kor is, amikor láttuk őket. Amikor minden más, talán jobb, de mindenképp egyszerűbb volt. Jómagam akkoriban még gondolat sem voltam, így ezeket az élményeket elsősorban Liam Neeson akció-thrillereinek köszönhetem, amiket nem tudok és nem is akarok nem szeretni, mert igazából még a közepesebb darabokhoz is szép pillanatokat tudok kötni.

És akkor most megragadnám az alkalmat, hogy elnézést kérjek a hosszúra nyúlt, kicsit szentimentális bevezetőért, de úgy gondoltam, mindenképp tisztáznom kell, milyen viszont is ápolok Liam Neeson hasonló jellegű filmjeivel. Nem is kérdés, hogy vártam, ehhez a finoman szólva gyenge idei év sem kellett. Az előzetes korrekt adok-kapok mókát sejtetett, a jó hír pedig, hogy ezúttal nem lettünk átverve.

Persze a történet nincs túlbonyolítva: addig egy bankrabló, aki még soha nem hibázott. Talál magának valakit, akit szeret, ezért úgy dönt, hogy feladja magát, hátha így a lehető legenyhébb büntetést kapja. Tervét azonban keresztülhúzzák a korrupt zsaruk, akik maguknak akarják a pénzt, így nem csak főhősünk, de újdonsült kedvese élete is veszélybe kerül.

Egyértelmű, hogy a sztori semmi újdonságot nem tartogat számunkra, viszont nem is ez lehetett a készítők célja. A filmet ugyanis úgy átjárja a ’90-es évek remek hangulata, hogy az egyfajta tiszteletadásnak is tekinthető. Nagyon átjön a vibe, miközben arra is ügyeltek, hogy a főszereplő karakterével maximálisan lehessen szimpatizálni, teljesen elfogadható háttértörténetet kapott ugyanis.

A rendező személye miatt egy kicsit féltem, ugyanis véletlen belefutottam nemrég a Netflixen egy korábbi munkájába (A Family Man), pedig nem kellett volna. Hatalmas nagy giccs volt, szenvedtem rajta jócskán, így duplán örömteli volt, hogy mostanra összeszedte magát a direktor úr. A Becsületes tolvaj annyira nem veszi komolyan magát, viszont a felesleges humor sincs ráerőltetve: megtalálja az arany középutat.

Persze 1-2 dolgot leszámítva sejthetjük, hogy mire megy ki a játék, mégis egy olyan filmről van szó, amit jólesik nézni. Egy hétvégi estére tökéletes szórakozás lehet, ugyanis leköti a figyelmet. Az egésznek van egyfajta régies, de nagyon szerethető kiállása és dinamikája, miközben szimpatikus is. Az pedig külön tetszett, hogy a főszereplő úgy üldözi rossztevőit, hogy közben ölni nem hajlandó.

Liam Neeson vállalt már szerepet nem egy hasonló jellegű moziban, mégis jól áll neki az ismert recept sokadjára is. Egyszerűen van valami a színész lényében, ami egyszerre karizmatikus és emberi, így gyakorlatilag bármilyen műfajban képes helyt állni. Szükség is van rá, ugyanis a mellékszereplők között túlzottan nagy dobás nincs, így ő viszi a hátán az egészet.

Összegezzünk! A Becsületes tolvaj esetében nagyon könnyű dolgom van az ajánlást illetően: ha szereted a „Liam Neeson morcos tekintettel bosszút áll, mérgesen telefonál és ellátja a rosszarcok baját”-formulát, akkor merem ajánlani. Ha pedig eddig távol áll tőled a stílus, akkor sok értelme nincs megnézned, úgyis csalódnál. Én viszont szerettem: megvolt a nosztalgia érzete, miközben nagyon jól szórakoztam. Sokat akart a szarka? Egyáltalán nem. Teljesítette azt, amit előzetesen megígért? Maximálisan! 10/7.5

Ha tetszett és a jövőben sem szeretnél lemaradni a hasonló dolgokról, iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!