A történet egy anyáról (Eva Green) szól, aki egyéves távollétre készül fel, ugyanis egyike lett a kiválasztottaknak, akik részt vehetnek a Proxima küldetésben. Közben azonban arra is oda kell figyelnie, hogy elegendő időt töltsön a kislányával, akinek most talán minden eddiginél jobban szüksége van rá. A küldetés azonban egy évre szól, így a nő válaszút elé kerül: teljesítse be legnagyobb gyerekkori álmát, vagy maradjon a gyerekével, akinek a lehető legjobb anyja szeretne lenni?

Számos film taglalta már korábban az anya-lánya kapcsolatokat, ahogy a „család vagy karrier” tematikájú alkotásokból is készült már jópár. Ebben a témában nagyon könnyű elmenni a giccs irányába, amire sajnos sok néző fogékony is. Ilyenkor azonban teljesen biztos, hogy az egésznek a realitás látja kárát, ami eredményezhet szórakoztató moziélményt, de attól még nem lesz több cukormázas mesénél, aminek valóságalapja nagyon kevés akad.

Nos, ha van az ilyen jellegű alkotásoknak totális ellentéte, akkora az nem más, mint az Ígérem, hogy visszatérek. Engedjétek meg, hogy a túlnyújtott és feleslegesen hosszú magyar cím helyett az eredetit használjam (Proxima).

Kedves olvasó, ha a film kapcsán nagy látványra, pátoszra és túlírt, életszerűtlen szappanoperára számítasz, akkor szeretnélek megkérni, hogy erre a filmre semmiképp se ülj be. Mi több: az egész ott ért véget, ahol a legtöbb „űrhajós” mozi el szokott kezdődni. Messziről sem egy látványos sci-fi, kőkemény drámára kell számítani.

A Proxima annyira európai alkotás, amennyire az csak lehetséges. Mellőz bármit, amitől egy kicsit is „amerikai”-hatása lehetne a látottaknak, sokszor olyan alapossággal szemléltetik a dolgokat, hogy kis híján azt hittem, egy dokumentumfilmet nézek. Az ilyen fokú részletesség nem fog mindenkinek bejönni, de nekem nagyon tetszett, hogy megmutatták az űrhajós-szakma árnyoldalát is, elvégre ott sem minden fenékig tejfel, sőt.

Ott van a rendkívül kemény, nem csak fizikailag, de lelkileg is legalább annyira megterhelő kiképzés, az izoláció és az egész mögött megbúvó felelősség tudata. Talán az átlagemberek számára nem többek ők sztároknál, akikkel az újságok címlapján találkozhatnak, valójában azonban nem annyira menő és egyszerű szakma ez, mint amit a média mutat belőle a legtöbbször.

Alice Winocour, aki a 2015-ös Mustang egyik forgatókönyvírója volt, részletgazdag és szép munkát végez a rendezés terén. A kicsit szürkés képi világ is azt hivatott alátámasztani, hogy a látottak sokkal inkább a szívhez szólnak, mintsem a szemhez. Nem is beszélve a fentebb már taglalt komoly témákról, amiket nagyon érett és realisztikus módon tálal, miközben épp emiatt az érzelmeinkre is jelentős hatással van. Érzékeny lelkűek készüljenek, hogy ki lesz facsarva egy kicsit a szívük, mire a film véget ér.

Eva Green karrierjében mindig előbbre helyezte a minőséget a mennyiségnél. Jó látni, hogy ismertsége ellenére most is egy kis, független drámában bizonyít, ahol egy igazán komplex karaktert kelthet életre, amihez beveti sokoldalú színészi eszköztárának legjavát. A rutinos Matt Dillon most inkább support-üzemmódban látható, de jól birkózott meg a szereppel, hozza a rá jellemző hanyag eleganciát.

Összegezzünk! A Proxima remek mozi, méghozzá azért, mert mer nem mainstream lenni, miközben egy unalomig ismert témát árnyal, teljesen új megvilágításban. Nagyon erős dráma, komoly kérdéseket vet fel és épp a visszafogottsága miatt működik annyira. Ha szeretnél látni egy szép és megható, de a pátosz-cunamit messziről elkerülő alkotást, akkor nézd meg, amíg még adják a mozik. Eva Green kedvelői számára pedig kihagyhatatlan, hisz karrierje egyik legérzékenyebb alakítását láthatjuk itt tőle. Simán megérdemel 8.5 pontot, ismét bizonyítást nyert: az igazán emlékezetes moziélmény továbbra sem az, amit szétreklámoznak úton-útszélen.

Ha tetszett és a jövőben sem szeretnél lemaradni a hasonló dolgokról, iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!