The Last of Us Part II - játékteszt
2020. július 09. írta: Benny Bug

The Last of Us Part II - játékteszt

Keserű bosszú

Ha tetszett a video vagy a cikk, támogasd munkásságomat egy feliratkozással

 

Az ajánló a lehetőségekhez képest spoiler-mentes lett, szóval akkor is nyugodtan tarts velem, ha még csak tervezed kipróbálni Ellie kalandját.

 

Kezdjük az elején! A 2013-ban, akkor még PS3-ra kijött első rész jött, látott és imádták a játékosok és a kritikusok egyaránt. Jómagam a felújított, PS4-re kiadott változatot pörgettem végig az egyetlen story DLC-vel együtt és kérdés nélkül mondhatom, hogy életem egyik legszebb, legkülönlegesebb videojátékos élményéve vált. Jó pár címhez volt szerencsém az évek során, de annyi érzelmet csak nagyon kevés tudott előcsalni belőlem, mint Neill Druckmann és a Naughty Dog.

Nem kérdés hát, hogy tűkön ülve vártam a folytatást. Egy sztori-előzetest leszámítva semmi kiadott anyagot nem néztem meg róla, hogy az igazi meglepetések tényleg játék közben érhessenek. Természetesen, ettől függetlenül hallottam a megjelenés előtt kialakult botrányról, de azt itt bővebben nem szeretném kommentálni: egyrészt, külön videót/cikket is simán meg tudna tölteni a téma, másrészt pedig így sem lesz rövid ez a teszt. Alapjáraton nem szoktam ilyen terjedelmes karakterszámot kif-sni magamból, de egy 30 órás játék esetén egyszerűen úgy érzem, hogy nem intézhetem el 5 perccel. Szóval nagyon megköszönöm, ha végigolvassátok!

Úgyhogy szerintem ne is húzzuk tovább a húznivalót, lássuk bővebben, milyen lett a The Last of Us 2! A tesztet kisebb részekre osztottam, a jobb átláthatóság érdekében.

 

 

 

Alapcselekmény

 

A fő történeti szál természetesen az első rész után játszódik. Joel sikeresen megmentette Ellie életét, aki ekkoriban még nem tudja a teljes igazságot. Amennyire lehet, az emberek kezdenek hozzászokni a poszt-apokaliptikus élethez, Walking Dead-módra kisebb településekbe tömörülnek és időnként őrjáratokra indulnak, hogy felmérjék a terepet. Ellie közben már bőven tini-korban jár, saját egyéniségét keresi, így gyakoribbak az összezördülések közte és kvázi nevelőapja között. Ám mindeközben egy halálos fenyegetés jelenik meg, egy nem várt esemény pedig arra ösztökéli Ellie-t, hogy bosszúhadjáratra induljon, feladva mindent…

Ennyi legyen elég a cselekményről, remélem, hogy még nem mondtam túl sokat. De ha van game, amit tényleg nektek magatoknak kell átélnetek és nem innen informálódni róla, akkor az a The Last of Us 2, higgyétek ezt el nekem! A sztory játékosra gyakorolt hatását egy kicsit később fogom részletezni, de nem kell félni, sorra fog kerülni az is, nem felejtettem el.

 

Játékmenet és ellenfelek

 

A játékmenet során felfedezzük a poszt-apokaliptikus Amerikát. A fejlesztők nagyon rámentek ennek hangulatának érzékeltetésére, ami az egyes pályarészeken nagyon kreatív módokon érhető tetten: épületek, amik szinte teljes egészében az enyészeté lettek, kifosztott boltok, feldúlt házak, egy szétomlott híd: olyan világot láthatunk, ami már jó ideje átlépte a civilizált kereteket és a természet szép lassan kezdi magának visszakövetelni az egészet. Nem open-world címről van szó – ahogy az előző sem volt az -, mindazonáltal nem volt olyan érzésem, hogy végig egy csőben haladok előre. Lesz itt minden, ami csak kell: nagyváros, elhagyatott részek, erdőség, metró, irodaházak és még rengeteg egyéb helyszín, így a változatosságra nem lehet panasz. Az egyes pályarészek kellően nagyok és nyitottak, az pedig már csak rajtunk múlik, hogy ebből mennyit óhajtunk felfedezni. A magam részéről, igyekeztem mindenhová benézni, már csak amiatt is, mert így rengeteg lőszert, vagy craftoláshoz szükséges alapanyagot lehet találni – nem is beszélve a gyűjthető kártyákról, amire simán rámehetnek az achievment-vadászok.

Ellenféltípusok között több is akad: vannak töméntelen mennyiségben ránk küldött túlélők, akik természetesen összedolgoznak és azonnal riadót fújnak, ha felfedeznek minket. Természetesen lehet Rambo-módra is előretörni, ha ehhez kellő mennyiségű lőszer is adva vagyon, de a fedezék használata még ekkor is elég fontos, ugyanis mi sem vagyunk halhatatlanok. Szerény véleményem szerint nem árt taktikázni, legalább az elején sunyiban elintézni az opponenseket, aztán ha megfogyatkoztak, bátrabban lehet káoszt teremteni, ha valakinek ehhez volna kedve. Így is érdemes rendszeresen gyógyítani magunkat, illetve különböző extra szépségeket kraftolni, ugyanis ha elég elszórt alapanyagot gyűjtünk össze, akkor olyan halálos jóságokra tehetünk szert, mint egy kisebb bomba, molotov-koktél, füstgránát és hasonló dolgok.

Nagyon nem mindegy, hová célzunk, ugyanis ez hatással van arra, meddig bírják az ellenfelek. Legtöbbször érdemes fejre menni, de ez nem mindig kivitelezhető vagy éppen nincs rá idő. A sebzési modell egyébként példaértékű: ha úgy van, karok vagy éppen ujjak szakadnak le, roncsolódik az egész test. Úgyhogy ja, nem épp egy vidám játékről van szó, ebben az esetben gyenge idegzetű személyek számára tényleg nem tudom ajánlani a végigjátszást.

A különböző fegyvereket a „munkapad”okon fejleszteni is lehet: így szert tehetünk nagyobb tárra, erősebb sebzésre vagy éppen gyorsabb újratöltésre – ezek pedig mind a hasznukra lehetnek, ha épp egy hajszálon múlik az életünk, úgyhogy érdemes vele bizonyos időközönként bíbelődni.

Új ellenféltípusnak itt vannak a Szerafiták, akik kvázi az őrült szektásoknak felelnek meg: legtöbbször nyílvesszővel nyomulnak előre, kellemetlenül pontosan összedolgoznak és garantáltan nincs ki mind a négy kerekük. Nem érdemes hagyni, hogy egyszerre sokan támadjanak, mert akkor sokkal nehezebbé válik a túlélés.

Bár a játékban konkrét boss-fight érthető módon nincs, azért kedvenc szektásaink között vannak igazi borotvált-fejű bölömbikák, akiket kifejezetten nehéz a másvilágra küldeni és baltáikkal az életerőt is nagyon hamar le tudják vinni. A game nehézsége még ezzel együtt is eléggé kiegyensúlyozott, épp annyi kihívás van benne, amennyi még korrekt tud lenni, több esetben nem egyedül kell túlélnünk, a társak pedig tényleg hasznos segítséget tudnak nyújtani. A hard fokozatról viszont nem tudok nyilatkozni, ugyanis azt még nem próbáltam.

Előfordulnak kisebb logikai fejtörők is, ilyenkor egy adott pályaszakaszon kell trükkösen átjutni, sok esetben egy másik tárgyat használva, működésbe hozva vagy eltávolítva. Van, amelyiken egy picit kell gondolkodni, de alapvetően ezek is logikusan vannak felépítve, hogy a játékosnak ne legyen olyan érzése, hogy az adott rész csak a szívatás miatt került be.

A fertőzöttekből is több típus van: van az általam csak „tucat-katonának” nevezett alap verziójuk, a Stalker-eket már egy fokkal nehezebb feladat legyűrni, a Clicker-ek pedig még inkább tudják fokozni a kihívás-faktort. Az egyik legrusnyább fenyegetés a Bloater névre hallgató ocsmányság, ami kisebb tank módjára ront ránk, és rendesen szükség van tűzerőre ahhoz, hogy elbánjunk vele. Van egy még nagyobb rondaság is, akivel az összecsapásunk már szinte boss-fightnak is titulálható, de erről jobban nem akarok most spoilert nyomni, a játék utolsó harmadában találkozhattok majd vele.

 

Külcsín

 

A grafika egész egyszerűen lenyűgöző, lélegzetelállító. Ki merem jelenteni, hogy a PS4 egyik legszebb exclusive címéről van szó. Öröm megfigyelni az elhagyatott épületeket, a pocsolyákon visszatükröződő napfényt és még ezernyi dolgokat, miknek láttán egyszerűen eláll a lélegzet. Az átvezetők minősége több mint kiváló: akad belőlük rendesen, de ezek nem akasztják meg a játékélményt, hisz a történet így tud igazán kibontakozni és éppen olyannak látszani, amilyennek a fejlesztők szánták nekünk.

Alap, sima PS4-en vittem végig a játékot, de egyszer sem tapasztaltam fagyást vagy glitch-et, tökéletesen működött minden. Végre egy game, amit nem félkész állapotban adnak ki, nincs szükség 100 GB-os day one patch-re, hanem a megjelenés napjára teljes egészében összerakták, úgy, ahogy azt kell. Kicsit fura, hogy a mai világban erre ki kell térni, de hát ez van, a Naughty Dog pedig becsületből ezúttal is jelesre vizsgázott.

A motion capture technológiának köszönhetően valódi, teljes értékű színészi alakításokat láthatunk, ahol szintén mindenki kitett magáért. Joel szerepében visszatért Troy Baker, Ellie esetében pedig Ashley Johnson. Ők mindketten, meg kvázi az összes karaktert életre keltő színész annyira igényes, vérprofi munkát végez, hogy virtuális kalapomat ennél jobban már akarva sem tudnám emelni előttük. Ezek után nekem ne mondja senki, hogy a játék karakterei csak színészek által eljátszott „pixelek”, mert nem: ott van bennük a mimika, érzelmek teljes tárháza – ezáltal pedig a játékos annyira tud kötődni hozzájuk, amennyire az csak lehetséges. Elképesztő!

 

Hatás a játékosra

 

Napjainkban, a Battle Royale-lövöldék és egy sémára épülő multis címek tengerében nagy bátorságra vall kiadni egy olyan szoftvert, amiben csak egyjátékos mód van. Druckmann azonban határozott alkotói vízióval rendelkezett, azt pedig úgy valósította meg, ahogy eredetileg eltervezte. Látszik az egész cselekményen az összeszedettség, az alkotók teljes egészében tisztában voltak azzal, mit és hogyan akarnak elmesélni.

Kevés olyan játékot tudnék említeni, ami akkora érzelmi hullámvasútra ültet fel, mint a The Last of Us 2. Alapjáraton szomorkás, melankolikus cselekménnyel bír, ám akadnak benne egészen szívszorító és gyönyörű pillanatok. Az előző részben lévő zsiráfos jelenet az egyik legszebb, könnyfakasztó videójátékos szegmens, amihez csak szerencsém volt – büszkén állíthatom, hogy több hasonló érzelmi töltettel bíró jelenet van a folytatásban is! Ennyit arról, hogy a buta sztereotípiáról, hogy a játékok csak az erőszakra tanítanak minket – félreértés ne essék, kell itt rendesen használni a fegyvereket, de az egész szinte eltörpül a letaglózó érzelmi helyzetek, a mélyen emberi pillanatok és a rendkívül kidolgozott szereplők mellett.

 Olyan karakterfejlődések lesznek itt, hogy sok pillanat konkrét gyomrossal ér fel. Arról nem is beszélve, hogy nem csak Ellie nézőpontját ismerhetjük csak meg – ezzel egy kicsit megint spoileres területre tévedtem, de számítsatok arra, hogy rendesen árnyalják a jellemeket, így a végén abban sem lehetsz biztos, kinek adj igazat. Saját véleményem szerint, hiába a fertőzöttekkel teli világ, ember továbbra is leginkább embernek farkasa, ahol a szeretetért, törődésért és valódi érzelmeink kimutatásáért sokszor hatalmas árat kell fizetnünk.  Nem tartom túlzónak kijelenteni, hogy az egész félúton van videojáték és művészeti termék között!

Nem is beszélve a lezárásról. Csak annyit mondanék, botorság volna happy end-et várni egy olyan történettől, aminek amúgy is a bosszú az egyik központi motívuma. Garantálom, hogy az utolsó jelenetek örökké veled maradnak, ha csak egyszer is átélted őket. Egyszerűen feledhetetlen az egész, miközben pedig már javában pörög a stáblista, arra eszmélsz, hogy percek teltek el az utolsó képsor óta, de te még mindig tátott szájjal ülsz a TV-előtt és azon rágódsz, mi történt. Csendes és visszafogott lezárás szinte soha nem volt még ennyire hatásos, ennél jobb befejezést pedig keresve sem találhattak volna az eseményekhez.

 

Összegzés

 

Ha össze kellene hasonlítanom az első felvonással, azt mondanám, megegyeznek minőségileg. Az előd esetében két magányos személy különleges apa-lánya kapcsolatát ismerhettük meg, itt pedig azt láthatjuk, milyen pusztító testi és lelki következményei vannak a bosszúvágynak és mit érdemes feláldozni érte. Egyáltalán, megéri bosszút állni? Mindkét program az adott konzolgeneráció végének legmeghatározóbb címe, miután pedig kijátszottad, csak azon tudsz gondolkodni, hogy mikor kerül a kezedbe legközelebb olyan game, ami akár csak fele ekkora hatással van rád. A Naughty Dog szinte átugorhatatlanul magasra tette a lécet, így őszinte elismerésem mindenkinek, aki a jövőben akár csak megközelíteni tudja ezt a minőséget.

Számomra a PS4 egyik, ha nem A legjobb címe a The Last of Us 2. Imádtam a God of War-t, olyan címek voltak még, mint Death Stranding, Uncharted 4, Fallen Order, Witcher 3, Spider-Man, satöbbi, de akkora érzelmi gyomrost talán még soha nem vittek be nekem, mint most. Ha csak a pörgést és az állandó akciót preferálod, inkább neki se kezdj, de ha inkább a kiváló narratív élmény, összetett karakterek, érett játékmenet és szívfacsaró pillanatok miatt játszol, akkor ne habozz.

Azon kevés játék egyikéről van szó, ami számomra kérdés nélkül maximális pontszámot, azaz 10/10-et érdemel. Talán elfogultnak tűnhettem, de egy esélyt mindenképp adjatok neki. Ha csak feleannyi feledhetetlen pillanatot ad nektek, mint nekem, már akkor megérte. Hálás vagyok a fejlesztőknek, hogy ekkora élményt adtak nekünk, játékosoknak. Köszönöm minden egyes pillanatát, legközelebb pedig jöhet a Ghost of Tsushima!

 

 

Ha tetszett és a jövőben sem szeretnél lemaradni a hasonló dolgokról, iratkozz fel YouTube-csatornámra és nyomj egy kedvelést Facebook-oldalamra!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr7615991956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.