A nagymenő gengszter, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) Amerikában nevelkedett, azonban igazán nagy hatalomra mégis Angliában tett szert. Most azonban azt tervezi, hogy túlad jelentős befolyásán és londoni marihuánabirodalmán. Természetesen ennek hamar elterjed a híre az alvilágban is, innentől kezdve pedig csak annyi biztos, hogy akárki is szerzi meg a hatalmat, számos holttesten kell átgázolnia az oda vezető úton…

Guy Ritchie olyan menő gengszterfilmekkel robbant be, mint A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső és a Blöff. Bár jómagam az utóbbit kedvelem jobban, de azt is megértem, előbbi miért örvend nagy kultstátusznak. Ritchie az utóbbi években nem forgatott filmet a londoni alvilágról (habár egyedi stílusát még a nagyobb költségvetésű munkáiba is igyekezett belecsempészni), most viszont éppen ide tért vissza. Ebbe a közegbe, mely anno elindította őt a világhírnév felé vezető úton.

Azt kell mondanom, rendezőnk egyik legjobb döntése volt ez! Az Úriembereket egyébként meglehetősen hamar befejezte a mester, kis túlzással mondhatni, hogy az Aladdin forgatása „közben” készült el az egész. A rohamtempó azonban nagyon nem látszik meg a végeredményen, sőt: az eredetileg The Gentleman címre hallgató produkció véleményem szerint nem más, mint Ritchie nagy visszatérése!

Igen, a direktor azt a formulát használja most is, ami már többször is bejött neki. Felépítését, stílusát tekintve az Úriemberek nem okozhat meglepetést a mester munkásságát ismerő nézőknek, de tulajdonképpen nem is az a célja. Dacára mindennek, az egész vérprofi munka benyomását kelti, mindvégig. Egy szórakoztató és stílusos menet, mely nem éppen forradalmi, de azért jócskán cool és menő.

Már az intro is megadja az alaphangulatot, ami végigkíséri az egész filmet. A helyszín természetesen London, a főszereplők pedig tipikus Ritchie-figurák: hibbant és kattant gengszterek, akikkel mégis lehet szimpatizálni, illetve alkalomadtán egy jót nevetni velük vagy rajtuk. Egyébként a humor is nagyon rendben van, csak úgy röpködnek a pofás és emlékezetes beszólások. Sőt, mi több: fordulat követ fordulatot. Ilyen téren a végére tán egy csöppet túlzásba is estek, de hát ez legyen a legnagyobb baj.

Ugyanis az Úriemberek olyan szinten menő élmény, amelyet tényleg csak rendezőnk tud elhozni a gyöngyvászonra. Bevallom, szerintem volt az egésznek egy csöppnyi „tarantinos”-beütése, mindazonáltal annyira „gájricsis” alkotásról beszélhetünk, amennyire csak lehet. Jó látni, hogy tud ő még ilyet is, ha akar. Illetve ha senki nem szól bele a dolgába, hagyva őt a maga módján kiteljesedni.

Az pedig külön érdekes volt, ahogy a film egyfajta narrátort alkalmazott. Ez nagyban fokozta az egész összeszedettséget és dinamikáját, valamint nem utolsósorban igencsak egyedi ízt kölcsönzött a látottaknak. Természetesen az egész „angolos” stílusban van prezentálva, olyan egyedi és különleges jellemzőkkel, melyek igazán tényleg csak a brit gengszterfilmek specialitásai.

Alap, hogy egy ilyen mozihoz sztárparádé dukál! Matthew McConaughey nagyot játszik az egyszerre megfontolt, de mégis dühös maffiavezér szerepében. A jobbkezét alakító Charlie Hunnam is kiválóan alakított, nekem ő volt a kedvencem a szereplők közül. Ugyancsak említést érdemel még Colin Farrell állandóan okoskodó karaktere, kihez szintén nem kevés emlékezetes jelenet fűződik. Hugh Grantet pedig a sok limonádé után öröm volt látni egy ilyen különleges szerepben, de ez már maradjon meglepetés!

Összegezve, az Úriemberek hatalmas nagy szórakozás. Stílusos és rendkívül hangulatos gengsztertörtnet tele emlékezetes pillanatokkal, még emlékezetesebb dialógusokkal, illetve egyszerre hibbant és menő karakterekkel. Lehet, hogy újdonsággal nem szolgál, mégis élveztem elsőtől utolsó pillanatáig, számomra egyértelműen többször nézős kategória. Úgy vélem, még kultfilm is válhat belőle a jövőben, az pedig tény, hogy ez rendezőnk nagy visszatérte, avagy második „eljövetele”. Az Úriemberek ugyanis nem árul zsákbamacskát: Ritchie legjobb filmje a Blöff mellett!