Dolittle (kritika)
2020. január 24. írta: Benny Bug

Dolittle (kritika)

Tony Stark állatkertje.

Dr. John Dolittle (Robert Downey Jr.) egy igazi különc. Megbecsült és elismert orvos volt a Viktoriánus Angliában, azonban már évek óta visszavonult a nyilvánosság elől. Felesége halála óta megtört, elvesztette bizalmát az emberekben, így kerüli is őket nagy ívben. Különleges képessége ehhez épp jól jön, ugyanis a doki képes beszélni az állatok nyelvén. Azonban, mikor a királynő beteg lesz, különleges küldetéssel bízzák meg: talán ő az egyetlen ember, aki még tud segíteni rajta…

Az első Dolittle-film 1967-ben jött ki, majd a ’90-es években még követte két Eddie Murphy-féle rész. (A direct-to-dvd kategóriás folytatásokat inkább hagyjuk, nem érdemelnek említést.) Ennek az új verziónak egyébként nincs köze az előzőekhez, mondhatni hogy egy remake. A főszerepre nem kisebb nevet nyertek meg maguknak, mint Robert Downey Jr. Érdekesség, hogy 2014 óta most fordult elő az első alkalommal, hogy a színész nem Vasember karakterét alakítja egy filmben.

A rendezői székbe a Sziriána és az Arany direktora, Stephen Gaghan ülhetett, sőt mindenki kedvenc Tony Starkja még producerként is közreműködött. Ez mind ígéretesnek is hangzik, azonban a premiert ennek ellenére is eltolták, így a különc doktor legújabb kalandját csak mostantól játsszák a mozik. A kritika ízekre szedte az alkotást, gyakorlatilag az év eddigi egyik legrosszabb mozijának tartotta a sajtó.

Pedig, alapvetően a Dolittle annyira nem rossz film, legalábbis nem nevezném annak. Vannak alapvető hiányosságai, közel sem tökéletes, azonban ezen dolgok ellenére sem lehet azt mondani, hogy minősíthetetlen produkcióról van szó. Bőven lehetett volna még itt-ott javítani rajta, mindazonáltal kínosnak sem érződnek a látottak. Legalábbis én, sokakkal ellentétben, így gondolom.

Nagyon is érdemes figyelembe venni, hogy a Dolittle egyértelműen gyerekeknek készült. Nem szabad tőle túlzottan összetett forgatókönyvet, vagy ilyen jellegű dolgokat várni. Azonban mégis, egészen kellemes film kerekedett belőle, már persze ha a nézők hajlandók szemet hunyni a hibái felett. Vannak azért itt bőven ügyes ötletek is, miknek köszönhetően a film legalább nem fullad unalomba addig a másfél óráig, amíg tart.

A látványvilág, ha nem is a világon legkülönlegesebb, de meglehetősen szép. A rendezés inkább tekinthető korrekt iparosmunkának, de komoly baj nincs vele, teljesen vállalható kategória. Az viszont kifejezetten tetszett, hogy egy régebbi korba helyezték a cselekményt, szerény véleményem szerint ez határozottan jó ötlet volt. Az is tetszett, hogy Dolittle karakterét itt -hangsúlyoznám, kisebbnek szánt blockbusterhez képest – jobban árnyalták, sokkal inkább emberi, azonosulható figuraként ábrázolják.

A képi világ is teljesen elfogadható kategóriás, sőt az egészbe korrekt módon simul bele Danny Elfman muzsikája. Maga a történet ugyan nem túl összetett, de mégis tartalmaz némi mondanivalót, üzenetet – csöppet szájbarágós módon, de azért tartalmaz. Ezért nagy kár, hogy néha túlzásokba esik a film, illetve a humor is inkább csak jóindulattal az esetek felében működik. Az egyes állatkák megjelenése is lehetett volna jobb, kidolgozhatták volna őket valamivel több lelkesedéssel.

Nagy szerencse, hogy Robert Downey Jr. aláírt a filmre, hisz az ő alakítása nagyon sokat ment az egészen. Persze nem egy Oscar-kategóriás munkáról van szó, de a színész karizmája bőven elég volt ahhoz, hogy ne bánjam meg a megtekintést. Egyébként feltűnik még Antonio Banderas és Michael Sheen is. Azt sajnálom, hogy eredeti nyelvű vetítés nincs, csak felsorolásképp, ízelítőként ők kölcsönzik az állatkák hangját, nem kis nevek: Emma Thompson, Rami Malek, John Cena, Kumail Nanjiani, Ralph Phiennes, Marion Cotillard vagy Tom Holland.

Összegezve, a Dolittje új feldolgozása egyáltalán nem vállalhatatlan film. Igazából, abszolút nem ér „fel” a nagyon rossz híréhez. Nem egy fizikai kín megnézni, inkább egyszer nézős, korrekt kategóriás alkotásról van szó. Kár, hogy a humort és az egyes karaktereket némiképp túltolták, illetve hogy némelyik állat nagyon „mű” megjelenéssel bír. Viszont maga a történet nem kínos, a látvány szép, sőt még némi üzenetre is futotta. Sőt, megmondom őszintén, jómagam bírtam Dolittle karakterét. Mondjuk, nehéz valakit nem kedvelni, ha egyszer maga Robert Downey Jr. játssza.

 

 

Ítélet: 6.5 pont

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr9315425828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.