Egy elhagyatott, mindentől távoli New Englandi szigeten lévő világítótoronyba érkezik két nem éppen átlagos férfi szolgálatot teljesíteni az 1890-es években: a tapasztalt öreg (Willem Dafoe) és fiatalabb társa (Robert Pattinson). Érkezésükkor még nem is sejtik, hogy miféle események fognak velük történni az ott töltött hetek alatt, miközben saját démonjaikkal is meg kell küzdeniük, ha meg akarják őrizni az ép elméjüket. Egy biztos: nagyon nehéz napok elébe néznek, ott a semmi közepén…

Robert Eggers direktor első rendezésével elérte azt, amire csak kevesen képesek: mindjárt az igazán nagyok között találta magát. Talán maga sem gondolta, hogy A boszorkány című pszichológiai horrorja ennyire nagyot megy majd a fesztiválokon, valamint egyből magasabb ligába emeli Anya Taylor-Joy karrierjét. Pedig így történt, a film pedig teljesen megérdemelten lett azóta már hivatkozási alap a műfaj kedvelői körében.

Így Eggers második alkotását már két igazán nagy név segítségével készíthette el – de a rendezői szabadságot szerencsére most is megkapta, hogy a saját szájíze szerint készíthesse azt el. A filmen pedig látszik is, hogy egy különleges, nem mindennapi elme munkája. Valamint az is, hogy erősen meg fogja osztani a népeket. A direktor most sem törődött azzal, hogy mindenki ízlésének megfeleljen, a hazai mozikat sajnos nagy ívben elkerülő A világítótorony ugyanis egyértelműen művészfilm.

Elég csak a különleges, szinte négyzetszerű képarányra, a fekete-fehér megvalósításra, valamint arra gondolni, hogy gyakorlatilag két színész viszi a hátán az egészet, tehát abszolút nincs sok szereplő. Az alkotásnak néha már kamaradráma érzete van, amit nagyban erősít az a tény is, hogy a majd két óra végig egy szigeten játszódik. Eggers valószínűleg így akarta bemutatni az őrület, bizalmatlanság és félelem lassan kialakuló hármasát, ami ott és akkor talán bárkivel megtörténhetett volna.

Érdemes most a szokásosnál is jobban figyelni, ugyanis a nem feltétlenül csak egyféleképp értelmezhető cselekmény ezt erősen megköveteli a nézőtől. Ha beránt eme nem mindennapi mestermű, akkor úgyis oda fogsz figyelni minden egyes mozzanatára. Már maga a hangulat, illetve a képi világ is erősen sugallja, hogy itt valami különleges fog várni: megidézik egy kicsit a régi Universal-féle szörnyfilmeket, a korai expresszionista remekeket, de még Poe vagy éppen Lovecraft világát is.

Látszik tehát világosan, hogy direktorunk és a független filmekkel ismertté vált A24 stúdió most sem bízott semmit a véletlenre. Úgy érzem, a megtekintés után sokan fogják az egészet elátkozni úgy, ahogy van. Egyszerűen a látottak az átlagostól, a megszokottól annyira távol esnek, hogy lesznek, akiknek ez már tényleg sok lesz. Persze erre már a trailer óta lehetett számítani, szóval csak óvatosan. Maradandó élményről van szó, ami szinte hibátlan, ugyanakkor egyáltalán nem adja könnyen magát.

Maga a történet egyébként végig fenntartja a figyelmet. Sokszor alkalmaznak lázálomszerű szekvenciákat, ahogy abban sem lehetünk mindig biztosak, hogy mi a valóság, vagy épp mi nem. A két karakter épp rejtélyes, titokzatos mivolta miatt lesz érdekes, hisz sokáig nem tudhatjuk, kik ők valójában, vagy mi az igazi céljuk, esetleg a múltjuk. Fokozatosan építik fel a feszültséget, elég hamar bevonva egyébként a misztikumot és a legendákat, babonákat is. De vajon tényleg ott is vannak, vagy csak a két férfi fejében?

Egészen elképesztő, hogy két ember viszi el hátán az egész filmet. Nagyon régen nem láttam egyébként, hogy színészek érzelmek ekkora skáláját alkalmazzák egy alkotásban: bánat, düh, félelem, rettegés, őrület és bizalmatlanság egyaránt ide tartozik. Egészen elképesztő, gyakorlatilag utánozhatatlan az, amit itt Robert Pattinson és Willem Dafoe játszik: abszolút távol áll alakításuk a megszokottól, de épp attól lesz ennyire különleges, semmi máshoz nem fogható. Járna nekik az Oscar-díj, mert itt aztán mindketten bizonyítják, hogy korszakos zsenik ők.

Összegezve, A világítótorony egyértelműen az év egyik legnehezebben befogadható alkotása. Nagyon sokak torkán fog majd megakadni, akik utána majd a pokolba fogják kívánni. Számomra azonban kincset ért minden egyes pillanata, ugyanis ilyen mozi tényleg nem sok készült az elmúlt években. Sőt, talán egy sem. Minden téren igazi kuriózum: fekete-fehérben forgott végig, egyedi képaránnyal, egy helyszínen. Eggers eddigi aránya pedig nem más, mint két rendezésből két kifogásolhatatlan mestermunka. Ha valami nagyon másra, eredetire vágysz – a lezárást lehetetlen feledni, ha egyszer már látta valaki – vágysz, akkor ne habozz. Ha pedig épp ezektől irtózol, bele se kezdj. Őszintén szólva, azért kicsit szomorú voltam a megtekintés után: pont egy ilyen újító, kompromisszummentes, bátor remekmű nem kellett a magyar moziknak?

Értékelés:95%

Kedveld az oldalt a Facebookon is!