Theodore Decker édesanyja életét veszíti egy múzeumban, egy robbanás során. A fiút egy tehetős, gazdag New Yorki család veszi magához, azonban senki sem tud a gyermek egy nagy titkáról: a megrázó események közepette magához vette egy, az Aranypinty névre hallgató, rengeteget érő festményt. Az egész média azt hiszi, hogy megsemmisült, egyedül Theodore tudja csak az igazságot. Ezen események az egész későbbi életére kihatással lesznek…

Érdekes eset az, ami ezen mozival történt. Sokáig leendő Oscar-esélyesként tartották számon, azonban végül a nem túl pozitív kritikai fogadtatás miatt jóval inkább a háttérbe szorult. Arról nem is beszélve, hogy eddig anyagilag is hatalmas kudarcnak tekinthető, ami valljuk be, egészen meglepő dolog, látva egy ilyen cselekményt és szereplőgárdát. Akkor meg mi lehetett a baj? Nos, annyit már most elárulnék: szerintem egyáltalán nem a film minősége.

Szóval adott egy regényadaptáció, ami ráadásul majdnem két és fél óra játékidővel bír. Sajnos ezek a mai világban nem túlzottan számítanak nézőcsalogató tényezőnek, sőt. Hazánkban egyébként csak felirattal látható Az aranypinty, aminek jómagam csak örülni tudok, ám a legtöbben ezzel nincsenek így. Pedig kifejezetten érdekes lett ez a mozi: nem hibáktól mentes, de mégis van benne valami különleges.

A képi világ visszafogott, de épp emiatt lett szép és egyedi (Roger Deakins azért mégiscsak Roger Deakins!). Az aranypinty egy érdekes hangulatot üt meg végig, gyakorlatilag egy lassabb ütemben csordogáló drámáról van szó, ami egy abszolút nem mindennapi élet és felnövés történetét adja át a nézőnek. Mondhatjuk, hogy coming of age moziról van szó, szerencsére a főhőssel egész könnyedén lehet azonosulni, illetve a cselekmény is fenntartja a figyelmet.

Sajnos azért az nem mondható, hogy abszolút sablon vagy klisémentes volna az élmény, illetve abban is biztos vagyok, hogy az eredeti regény még ennél is jobban sikerült. Mindenesetre, a filmnek sikerült elérnie azt, hogy a jövőben majd mindenképp elolvassam az „írott” változatot is, ugyanis a téma és a karakterek tényleg eléggé felkeltették az érdeklődésemet.

Persze arról sem szabad elfeledkezni, hogy pár történetszál vagy éppen karakter az indokoltnál több ideig csak úgy lóg a levegőben. Ezeket jobban, vagy éppen precízebben is ki lehetett volna bontani. Elismerem, a rendező egészen jó munkát végzett munkát végzett. Azért John Crowley előző alkotása, a Brooklyn ennél jobb alkotás volt, de ilyen szempontból egyébként is meglepően magasan volt az a léc, szinte lehetetlen lett volna átugrani.

Érdekes megfigyelni, hogy végül a cselekmény hová is fut ki. Szerencse, hogy a nyálas vagy éppen giccses részeket elkerülték a készítők, ahogy az egyes karaktereket is igyekztek a lehetőségekhez mérten egyedinek bemutatni. Spoilerek nélkül, de a vége egyébként érdekes lett, bár a nagy játékidőhöz képest még egy kicsit így is kapkodott az utolsó harmad valamiért.

Ansel Elgort kifejezetten komoly és alapos alakítást nyújt, de ez nagyjából az összes színészről elmondható. Rendezőnk tényleg igyekezett mindenkiből kihozni azt, ami benne van. Így tehát mellékszerepben megbízhatóan játszik Nicole Kidman, Jeffrey Wright és Finn Wolfhard is – utóbbi egyébként szinte végig lopja a showt, amikor csak jelen van.

Összegezve, bár Az aranypinty közel sem mondható makulátlan alkotásnak, egy megtekintést mégis tudok javasolni, amennyiben megtetszett az alaptörténete. Igaz, vannak benne sablonok, néhány logikátlanabb rész, vagy elzáratlan történetszál, mégis egészen jó filmélménnyel lettem gazdagabb. A képi világ szép, a hangulat, valamint az egész cselekmény íve pedig valóban nem mindennapi, érdekes. Nem is beszélve arról, hogy tényleg az összes színész kitett magáért, valamint nem is akármilyen nevek játszanak a produkcióban. Valamikor a jövőben a regényt is tervezem ezek után elolvasni, hisz a story egyértelműen van annyira érdekes, hogy megérje fejest ugrani majd a papíralapos, eredeti verzióba is.

Értékelés:70%

Kedveld az oldalt a Facebookon is!