Nyomorultak - kritika
2020. március 11. írta: Bogár Bence

Nyomorultak - kritika

A gyűlölet, amit adtál

Stephane (Damien Bonnard) vidéki rendőr volt, aki nem régóta él Párizsban. Csatlakozik egy civil ruhás bűnüldöző egységhez, arra azonban álmában sem gondolt, hogy a két társa minden eszközt hajlandó bevetni a siker érdekében: nem riadnak vissza az erőszaktól, valamint hatalmuk túlzott gyakorlásától sem. A főváros egyik leginkább problémás negyedében kell rendet tartaniuk, ami természetesen eléggé embert próbáló feladat. A férfi úgy érzi, egyre inkább kicsúszik lába alól a talaj, amint megismeri a város igazi arcát.

Csak a félreértések elkerülése végett: hiába egyezik meg nem csak a magyar, de a francia cím is (Les misérables), a film nem Victor Hugo közkedvelt regényének egy újabb feldolgozása. Még csak az sem mondható, hogy egyfajta újragondolás volna, mindazonáltal annyi közös mégis van bennük, hogy mindkét mű az akkori Franciaország egy részének igazi arcát próbálja megmutatni. A film ezen felül azonban a saját útját járja, nem holmi olcsó, unalomig ismert másolat.

A rendező, bizonyos Ladj Ly egyébként a saját tapasztalataiból is merített. Valóban Párizs egyik legveszélyesebb részén él, s alkotására hatottak a 2005-ös zavargások, melyet a direktor is átélt. Az egész alapja egyébként egy 2017-es, alig negyed órás rövidfilm, melyet szintén rendezőnk jegyez, aki ezek után arra is lehetőséget kapott, hogy bővebben elmesélje a történetet. Az eredmény? Oscar-jelölés a legjobb idegen nyelvű mozi kategóriában, valamint siker és éljenzés Cannesban.

Nem rossz eredmény valakitől, akinek a Nyomorultak az első nagyjátékfilmje, ugyebár? Bevallom őszintén, magam sem gondoltam volna, hogy ennyire összeszedett és profi lesz a végeredmény. Lassú alkotásról van szó, mely kőkemény atmoszférát teremt, mely fokozatosan, egyre jobban húzza be a nézőt. Feltárul a francia főváros egy eddig kevésbé ismert, képeslapokon garantáltan nem mutogatott arca is: az örök nélkülözés és nyomor földje, vagyis a külvárosi „gettó” képében.

A cselekmény nagyon is realisztikus, miközben tele van érzelmekkel. Düh, félelem, kétségbeesés, gyűlölet és fájdalom mind képviselteti magát. Talán már ennyiből is látszik, hogy nem éppen egy vidám filmélményről van szó itt. A karakterekkel együtt, mi, nézők is fokozatosan, egyre jobban merülünk el a bűn és reménytelenség világában. Az alkotás olyan fontos témákat boncolgat, mint a rendőri túlkapás, a saját hatalmunkkal való túlzott visszaélés, illetve az emberekre gyakorolt félelem. Nem éppen egy matiné, finoman szólva.

A film a legtöbb karaktert romlottnak és korruptnak mutatja be. Kivételt képez Stephane, aki most érkezett vidékről, így ez a világ szinte teljesen ismeretlen volt eddig előtte. Meglepődve tapasztalja hát, hogy egyes esetekben a két társa milyen messzire hajlandó elmenni. Úgy gondolom, ezen események miatt is, a Nyomorultak egy meglepően őszinte és zsigeri élmény. A szemünkbe mondja azt, amit tán eddig is sejtettünk mélyen legbelül, nem akar finomkodni, sőt több helyütt is ad egy jókora gyomrost.

Az, hogy a rendező ilyen bátran be merte mutatni a mai Franciaország aktuális problémáit, mindenképp egy dicséretre méltó dolog. A képi világ is nagyon különleges, bár élénk vagy vidám színekre nem érdemes várni. Mindenképp kiemelendő még az utolsó harmad, ami egy igazi pokoljárást mutat meg. Garantáltak az elképesztően feszült és intenzív jelenetek. A lezárás pedig számomra telitalálat volt: kevés film ér épp ott véget, ahol kellene neki. A Nyomorultak viszont határozottan olyan mozi.

A színészi alakításokra sem lehet panaszom, mindenki megtette, amit kellett. Szerintem a legjobb Damien Bonnard (Dunkrik) volt, a játéka láttán többször is Ethan Hawke jutott eszembe, ami ugyebár, nem éppen sértés. Alexis Manenti jól hozza a nagyképű hólyag figuráját, míg Djebril Zonga a laza, tettre kész karaktere szerepében alakít remekül. Egyébiránt a rendezés is nagyon rendben volt, ilyen téren is látszott az igényességre való törekvés.

Összegezve, a Nyomorultak egy nagyon hatásos és megrendítő tabló, ami egyszerre szól Franciaország mai helyzetéről, miközben főbb karakterein keresztül azt is bemutatja, hogy a rendőrök sokszor jócskán túllépnek a saját hatáskörükön. Ladj Ly mozija őszinte, bőr alá kúszó hangulattal rendelkezik és tartalmaz egy olyan feszült finálét, melyet látva érthető az addigi lassú és alapos építkezés. Nem a Nyomorultak lesz az a mű, mely jobb kedvre derít, de egyúttal egy nagyon fontos, fájóan aktuális alkotás. Sajnos a legtöbbek figyelmét el is kerülte, pedig nagyon megérdemelné, hogy még sokáig beszéljünk róla.

 

 

Ítélet: 9 pont

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr3615515794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.