Egy csapatnyi francia táncos gyűl össze egy lezárt iskolaépületben valamikor télen, hogy még egyszer utoljára eltáncolják a produkciójukat. Addig minden rendben is megy, ám utána azt veszik észre, hogy valaki drogot kevert a borukba, amiből majdnem mindannyian fogyasztottak is. Hamar hatalmukba keríti őket az őrület, s elszabadulnak az indulatok. Vannak, akik a mennyekben érzik magukat, míg mások a poklok poklát járják meg. Abban azonban egyikük sem lehet biztos, hogy mi fog történni reggelig.

A film rendezője nem más, mint a botrányfilmes Gaspar Noé. Bevallom, az Eksztázis a direktor úr első alkotása, amit megnéztem. Annyit azonban már én is tudtam róla, hogy művei rendre megosztják a publikumot: egyesek kedvencüknek tartják, mások pedig szinte végignézni sem tudják az alkotásait. Nos, annyit már eme egy filmje kapcsán is le tudtam szűrni, Noé nem foglalkozik a sablonokkal, csak és kizárólag saját egyéni víziójával, hogy valami eredetit hozzon létre.

Úgy gondolom, ez maradéktalanul sikerült is neki. Ahhoz kétség sem férhet, hogy az Eksztázis (avagy eredetileg Climax) is egy megosztó mű lesz. Elhiszem, hogy nem mindenkinek tudja bevenni a gyomra azt, ami itt történik. Művészfilmről van ugyanis szó, sőt még azok között is a nehezen befogadható kategóriában foglal helyet. De zsenialitása épp ebben rejlik.

Habár a történet alapja egy valóban megtörtént esemény (igen, elsőre én is alig akartam elhinni), de Noé szerencsére ezt a kiindulási alapot csak felhasználta ahhoz, hogy egy végtelenül különleges alkotást hozzon el a mozik vásznaira. Amit itt látunk, az nagyon kemény, megterhelő. Zavarba hoz és elképeszt az elsőtől az utolsó pillanatig. Végig fenntartja a feszültséget, s közben egy pillanatig sem ereszt. Amit a néző itt kap, az nagybetűs művészet.

Persze alap, hogy egy nagyon nehéz moziról van szó, ne várjuk tőle egy közönségfilm könnyedebb hangvételét. Teljesen jogos a 18-as karika, amivel itthon illették, jómagam sem ajánlanám sokkal fiatalabbaknak. Az alkotás kendőzetlen őszinteséggel mutatja be, hogy mit tesz a drog az emberi elmével, gyakorlatilag állattá téve az összes jelenlévőt. Elméjük zavart állapota miatt pedig néha nincs racionalitás arra, amit tesznek: vágyaik, félelmeik, akaratuk, puszta ösztönük hajtja előre őket.

A szereplőket az út végen persze nem a megváltás fogja várni, hanem sokkal inkább az őrület. Noé sok különböző karaktert mozgat, s gyakorlatilag nincs köztük két egyforma. Mindegyikük különbözik a többiektől valamilyen szempontból. A becsavarodás felé vezető útjukat pedig zseniálisan rendezett táncjelenetek kísérik, valamint az elképesztően egyedi képi világ. Habár végig egy bezárt épületben játszódik, de a film vizuális szempontból egy akkora beteg gyönyör, amilyent már rég nem láttam.

Az Eksztázis bő 90 percig tart, ami jó döntés volt Noé részéről. Hisz minden elemében kiváló ugyan, de jócskán megterhelő is: ebben a másfél órában, mi nézők gyakorlatilag össze vagyunk zárva a karakterekkel. Ami itt történik, az jócskán a bőr alá kúszó kategória, de tényleg. Vannak filmek, amiknek jól áll a 2,5-3 óra. De nem ennek: az élmény valójában pont így volt teljes és utánozhatatlan.

A főszereplők közül egyedül a tehetséges Sofia Boutella számít profi színésznek. Ő nem volt véletlen választás a főszerepre, hisz táncos karrierrel is büszkélkedhet, így itt most egyszerre színészkedhetett és rophatott is. Szerintem kiváló volt Boutella végig, főleg hogy egy nagyon nehéz műben kellett bizonyítania. Az összes többi színész profi táncos, de játékfilmben még nem bizonyítottak ezelőtt, ami nem semmi.

Összegezve, az Eksztázis egy különleges élmény. Az artfilmek kedvelői közül is csak a haladóknak tudnám ajánlani. Az év egyik legjobbja eddig betonbiztosan, viszont olyan elvont, szürreális és nehezen befogadható, hogy nagyon nem való mindenkinek. Pedig tény, hogy amit itt látunk, az zsenialitás. Bő 90, nézőre terpeszkedő perc, ahol elmosódik a határ valóság és képzelet felett, ahol mindent egyszerre tölt be a mámor, a kétségbeesés és a bódulat. Egy zsigeri, hatásos élmény, amiből manapság annyira nem sok akad, így meg kellene becsülni. Egy lázálomszerű, elvont látomás, ami ennél remekbeszabottabb már csak nagyon nehezen lehetne. Gaspar Noé pedig kezet foghat Lars von Trier-rel, hisz ők még igazi, egyedi és fura művészek. Te jó ég, ha ezek ketten összedolgozva egyszer forgatnának egy mozifilmet!

Értékelés:95%

Kedveld az oldalt a Facebookon is!