Ron Howard rendező általában tisztes iparosként marad meg a közönség szemében, pedig diriált ő olyan klassz mozikat is, mint a Hajsza a győzelemért, Egy csodálatos elme vagy A remény bajnoka – hogy csak az ezredforduló utáni alkotásait említsem. Legújabb Netflix-es filmje sem árul zsákbamacskát, ugyanis egy igaz történetet dolgoz fel, ami J.D. Vance memoárján alapul.

A történet főszereplője egy fiatal joghallgató srác, aki kénytelen hazatérni gyermekkora színhelyére, mikor kiderül, hogy labilis anyja túladagolta magát és sürgős segítségre szorul. Mindeközben pedig főhősünk újraéli múltjának jelentősebb eseményeit, közben pedig egy Appalache-hegységben élő család három generációját is megismerhetjük.

Nem olvastam az alapul szolgáló irományt, valami azonban nagyon hamar feltűnt. A film elég szélsőségesen ábrázolja a vidéki ember jellemét. A látottak alapján levonható következtetés megegyezik azzal, hogy a vidéki lakosok trágár, forrófejű és meggondolatlan alakok, akik csak a bajt keverik. Értem én, hogy minden bizonnyal sok ilyen ember van, de számomra kicsit meredek volt, hogy nagyjából minden karakter ide tartozott a srácon és annak testvérén kívül.

A történet meglepően kerek egészet alkot az időben való ide-oda ugrálás ellenére is. Mondhatni, hogy tipikus esetét láthatjuk a „főhős a szegénység és biztos családi háttér nélkül is el tud érni valamit az életben” kategóriájának. A cselekmény újdonságot tehát nem tartogat, funkcióját azonban remekül ellátja és unalomba sem túl gyakran fullad.

A film a kiváló színészi alakítások nélkül kétségkívül sokkal kevesebbet érne. Glenn Close esete különösen érdekes, hisz alakítása egyszerre lett jelöle Oscar és Arany Málna-díjra. Nem tudom megérteni, hogy az utóbbi mire fel, hisz az egész mozi egyik legfényesebb pontja kétségkívül ő. Profin kelti életre a nagymama karakterét, aki egyben a narratíva egyik legérdekesebb figurája is.

Elképesztően fura dolog, hogy bár papíron a joghallgató srác a film főszereplője, mégis: nagyjából az összes női karakter érdekesebb nála. Ebben minden bizonnyal az is nagyban közrejátszik, hogy Amy Adams egy korhadt falevelet is meg tudna tölteni élettel, rosszabb napjaiban is. Mi több, Haley Bennett sincs sokkal lemaradva, aki szerepről szerepre válik egyre jobb színésznővé.

Mondjuk azt senki ne akarja nekem bemagyarázni, hogy előbbi utóbbi lánya, mert egész egyszerűen nem voltam képes elhinni. Alig 14 év van köztük, hiába a smink, egyszerűen hiteltelen volt számomra ez az aspektus. Amy Adams egyszerűen túl jól tartja magát ahhoz, hogy ezt el tudjam hinni. Persze erről a színésznők nem tehettek, ők zsenik voltak most is.

VÉGSZÓ:

A Vidéki ballada az amerikai álomról mindenképp korrekt film benyomását kelti. Felvet érdekes kérdéseket, ám a válaszok taglalásával nem tölt túl sok időt. A hangulat viszont ügyesen van átadva és többségében működik is, amit láthatunk. Sajnos némi túlkapás így is szorult belé, a frappáns színészi alakítások miatt azonban megérheti vetni rá egy pillantást, amennyiben valaki számára szimpatikus a szereposztás. Mindenesetre, Ron Howard most tényleg inkább a tisztes iparos kategóriát lőtte be- bár azt a színvonalat tényleg stabilan és döccenésmentesen tudja hozni a film mindvégig.

HA TETSZETT A CIKK ÉS A JÖVŐBEN SEM SZERETNÉL LEMARADNI A HASONLÓ DOLGOKRÓL, IRATKOZZ FEL YOUTUBE-CSATORNÁMRA ÉS NYOMJ EGY KEDVELÉST FACEBOOK-OLDALAMRA!