Film | Sorozat | Anime | Manga | Könyv | Videojáték

Jojo Nyuszi - kritika

Szívvel a gyűlölet ellen.

2020. január 27. - Bogár Bence

Jojo (Roman Griffin Davis) egy tízéves kisfiú, aki odáig van a náci pártért. Legnagyobb vágya, hogy Adolf Hitler elismerje őt és a barátjának tekintse. Tetézve a dolgokat, a srác előtt néha megjelenik a führer, egyfajta képzeletbeli barát (Taika Waititi) képében. A fiú addig sziklaszilárdnak vélt bizalma azonban meginog, amikor rájön, hogy az édesanyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) bújtat a házukban…

Valljuk be őszintén, rohadt nehéz dolog úgy szatírát készíteni a nácizmusról, hogy az egyszerre legyen vicces, bátor, de mindeközben mégis szívvel és lélekkel teli. Ha van ember, aki azonban erre a feladatra „termett”, az nem más, mint az Új-Zélandi függetlenfilmes fenegyerek, bizonyos Taika Waititi. Aki csak egy kicsit is ismeri és kedveli az úr munkásságát, tudhatta már a bemutató előtt, hogy a Jojo Nyuszi valami nagyon különleges lesz.

Arra azonban még én magam sem számítottam, hogy ennyire. Bevallom őszintén nektek, elképesztően meglepett ez a mozi. Sejtettem, illetve remélni véltem az előzetes alapján, hogy jó kis alkotás lesz, de álmomban sem gondoltam arra, hogy ilyen mély nyomot fog hagyni. Épp a vetítés után írom nagy lázasan ezen sorokat, de ennek ellenére, ha tehetném, azonnal beülnék rá újra. Mert a mozijegy áráért nem csak egy filmet kaptam, hanem csodát.

Az elején a látottak inkább hajaznak egy nagyon igényes dramedyre: épp megfelelő arányban keveredik a kissé őrült és különc, de annál emberibb és földhözragadtabb humort a megható pillanatokkal. Minden elismerésemet küldöm a készítőknek, ugyanis megtalálták az arany középutat: az egyik pillanatban még nevetsz, míg a következőben majd a könnyed folyik. Pedig nem éppen könnyű műfaj a szatíra. Lehet vele próbálkozni, de jót csak rohadt kevesen tudnak alkotni.

Az egész történetet egy kissrác szemszögéből láthatjuk, aki mindenáron a párt kötelekébe akar tartozni. Természetesen nem fogja fel, hogy annak ideológiái miből állnak, illetve hogy mik a valódi terveik. Watiti úgy figurázza ki az egész nácizmust, hogy közben nem tiszteletlen Jojo karakterével szemben. Egyszerűen csak bemutatja, hogy az őrült dolgaik és terveik annyira gyerekesek voltak, hogy maximum ők tudták komolyan venni az egészet.

A mozi második felében már igencsak előtérbe kerül a dráma: sokszor olyan erős jelenetet láttam, hogy szinte a vászon is átszakadt. Nem titkolják el a háború borzalmait sem, a néző ezt is láthatja, többek között. A lezárás egyébként egyszerre megható, drámai és kellően érett is: az utolsó jelenet pedig simán megérdemelné, hogy bekerüljön a filmtörténelem legnagyobbjai közé. Sőt, maga az egész alkotás is, tulajdonképpen.

Nem szabad elfeledkezni a mű üzenetéről sem. Akármennyire szájbarágósan is hangzik elsőre, egyáltalán nem úgy tálalják. Waititi tényleg a tökéletes módját találta meg annak, hogy elmesélje nekünk ezt az egyszerre vicces, de mégis mélyen emberi történetet. Jutott bele egy kis felnövéstörténet, illetve elbűvölő romantika is. Meg a tanulság: az élet szép. Meg kéne becsülnünk és a legtöbbet kihozni belőle, nem másokra vadászni, írtani őket. Nincs felsőbbrendűség. Hát nem az volna a lényeg, hogy mindnyájan boldogok legyünk, szeressük az életet?

Mi van, ha senki nem akarja vagy meri eljátszani a filmedben a gonosz Adolf Hitlert? Hát játszd el te magad! Waititi épp ezt tette, számítása pedig bejött: egészen elképesztő, ahogy a karaktert megformálja. Egyfajta karikatúra, de annak elsőrangú. A fiú szerepében remekel Roman Griffin Davis. Ez az első szerepe, de máris hatalmasat játszik, ahogy Thomasin McKenzie is. Az pedig már szinte alap, hogy mesteri Scarlett Johansson és Sam Rockwell is. Utóbbi tulajdonképpen simán megérdemelt volna egy Oscar-jelölést is, bravúros volt minden egyes mozzanata.

Összegezve, a Jojo Nyuszi egy olyan film, melyet mindenképp érdemes moziban átélni. Számomra kincset ért minden egyes pillanata ennek az egyszerre vicces, érzelmes, mélyen emberi és csupa szív mesének. Látszik, hogy a rendező úr beletette a szívét és a lelkét is. Ez a film egyszerre sebez meg és gyógyít: a földre taszít, miközben mégis felemel. Megnevettet, hogy a következő percben már a könnyeidet csalja elő. Nem tudok nem teljes szívemből rajongani érte. Csoda az egész, én mondom nektek. Watiti pedig akkora ölelést érdemelne érte, amekkora csak lehetséges.

 

 

Ítélet: 9.5 pont

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr5615431758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Európai Baloldal · http://amiidonk.hu 2020.02.03. 14:51:26

Ez a legjobb kritika a témában, pedig vagy 20-at elolvastam az Indextől kezde az összes filmes oldalon keresztül egészen ide. A csúcson kell abbahagyni. Köszi!

Pyrandus 2020.02.19. 21:47:07

Was soll es bedeuten?