A Kritikairoda-Minden, ami film!

Übergáz (kritika)

Szerencsére nem méltó a címéhez!

2019. július 15. - Bogár Bence

Adott egy zsaru, Vic (Dave Bautista), aki egy gonosz drogbárót próbált meg kézre keríteni, de nagyon rosszul végződött az eset. Nem elég, hogy a rosszarcú (Iko Uwais) meglógott, de még a társával is végzett. Később, mikor előrelépés történik az ügyben, Vic nem habozik sokat, folytatja a nyomozást. Ettől az sem tántoríthatja el, hogy nagyjából semmit sem lát, mivel nemrég szemműtéten esett át. Nem tehet mást, bepattan egy taxiba, amit Uberrel rendelt meg. A gyanútlan sofőr, Stu (Kumail Nanjiani) csak egy ötcsillagos fuvart akart lebonyolítani, mégis egy drogbáró utáni hajsza kellős közepébe keveredik.

Talán a ’90-es években volt a legmenőbb a buddy movie műfaj, vagyis a haverfilm. (Toplistát is írtam róla, ITT.) Az elmúlt években nem túlzottan sok ilyen jellegű alkotás készült, nagyjából csak a Rendes fickók és a Sokkal több mint testőr jut eszembe. Ezért is vártam nagyon ezt a filmet, mert alapvetően kedvelem eme stílust, hisz sok lehetőség rejlik benne.

Számítottam arra, hogy a látottak nem lesznek olyan ikonikusak, mint mondjuk egy Halálos fegyver. Mikor beültem az Übergázra, arra gondoltam, hogy bőven elég, ha szórakoztat és kikapcsol addig a 90 percig, míg tart. Ahhoz képest, egészen kellemes meglepetés ért, hisz az a formula, amit Michael Dowse rendező (The F Word) használ, minden egyszerűsége ellenére is működik.

Maga a történet nem túl maradandó kategória, körítésként szolgál csupán. Azt nem lehet mondani, hogy nincs, mert túlzás volna, mindazonáltal nem jobb vagy rosszabb, mint egy átlagos akció-vígjáték. Viszont nagy pozitívum, hogy a két főszereplő karakter érdekesen lett megalkotva. Hiába testesítenek meg mindketten egy klisét, attól még nagyon is szórakoztatóan használják fel őket.

Ott van Vic, a nagydumás, kemény zsaru, aki nem ismer lehetetlent. Előbb beszél, aztán csak talán gondolkozik, ő a csapat „nyers erő” része. Bárkinek nekimegy, ha a helyzet úgy kívánja, nem ismer félelmet. Vele ellentétben, Stu csak egy békés, ámde bátortalan taxisofőr, mint Dopinder a Deadpool-filmekben! Ők ketten természetesen fura csapatot alkotnak, azonban végeredményben remekül egészítik ki egymást.

Az a bajom a legtöbb mai vígjátékkal, hogy vagy egy nagyon alacsony, dedós Adam Sandler-színvonalat képviselnek, vagy  pedig épp ellenkezőleg, csak a szitkozódásokkal és a hamis keménykedésekkel operálnak. A jó hír az, hogy az Übergáz visszament úgy nagyjából a ’90-es évek elejére, ami a stílust illeti: igazi oldschool szórakozást szolgáltat ugyanis az arra fogékony nézőknek. Nagyon örültem annak, hogy a viccesnek szánt részek az esetet nagy többségében tényleg humorosak voltak, de nem erőltetetten.

Ezen felül, a menühöz jár még pár kreatív beszólás is, valamint nem felejtették el a pofás akciórészeket sem. Mindehhez adtak egy nagyon kevés drámát is, de tényleg éppen csak annyit, hogy működjön, s ne legyen tolakodó. A filmen látszik, hogy nem sokat költöttek rá, de ez nem zavaró egyáltalán. Bőven elég pár csihi-puhi, meg Los Angeles hangulatos városa ahhoz, hogy a mozi lekösse a néző figyelmét végig. 90 perc az egész (vagy annyi se), de nem is ül le, végig izgalmas marad.

Dave Bautista most tényleg odatette magát! Jól állt neki a szerep, tényleg szinte rá is szabták. Nem értem, hogy ő mit keres egy olyan szennyben, mint a Szupercella 3, mert többre is képes. Persze nyilvánvaló, hogy soha nem lesz belőle De Niro vagy Al Pacino, de egy Stallone vagy Schwarzenegger-kaliberű akciósztár simán válhat belőle, van érzéke a dologhoz. Kumail Nanjaini (Rögtönzött szerelem) pedig tehetséges komikus, ezen képességét pedig itt is sikeresen kamatoztatta. Mellékszerepben feltűnik Mira Sorvino (Jackie Brown) és Karen Gillan is (tiszta Galaxis őrzői-parti ez a film: Drax és Mantis együtt támad!), valamint Stewe Howey, aki ismét bizonyítja a Shameless után, hogy nincs olyan kacagtató őrültség, amiben ő ne lenne benne.

Összegezve, jó szórakozást nyújtott az Übergáz. Nem szabad arra számítani, hogy feltalálja a spanyolviaszt, de kellően stílusos és mindvégig jólesik nézni. Semmi rendkívüli, de az a már unalomig ismert hozzávalókat hozzáértő módon használják fel: egy kis adok-kapok, pár aranyköpés, na meg két teljesen eltérő, de bőven kedvelhető főszereplő. Maga a cselekmény abszolút nem újdonság, ahogy a főgonosz is lehetett volna sokkal acélosabb azért, mert ő felejthető kategória, szőke Iko Uwais ide vagy oda. De így is kellemes élmény volt az Übergáz, mert nem akar többnek látszani annál, ami: egy szórakoztató, lendületes és vicces mozi, ami pazar kikapcsolódás lehet egy nehéz nap végén. Néha pedig ennyi bőven elég, sőt megkockáztatom leírni: a buddy movie műfaj nem halt ki végleg! Jöhet a folytatás?

 

Értékelés:75%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A 10 legemlékezetesebb haverpáros a vásznon

Halálos fegyverek és rendes fickók.

Már mozikban az Übergáz (Stuber), hamarosan várható róla a kritikám! Az előzetesek szerint pedig működőképes lesz az összhang Dave Bautista és Kumail Nanjiani között. Ennek örömére pedig úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm a 10 legjobb haverpárost, akik így vagy úgy, de maradandót alkottak. Igyekeztem nem csak a haverfilmek világából válogatni, mivel értelemszerűen nem csak a buddy movie műfaj termelt ki két emlékezetes havert. 

(Bud Spencer-Terrence Hill filmek azért nincsenek, mert most leginkább az amerikai produkcióban készült alkotásokból válogattam. Meg különben is, csak az ő filmjeikből is össze lehetne állítani egy top 10-es listát. Lehet, hogy erre még sor is fog kerülni!)

 

10.) Samuel L. Jackson és Ryan Reynolds (Sokkal több mint testőr, 2017)

 Nagyjából két éve debütált a Sokkal több mint testőr, ami korrekt módon idézte meg a régi haverfilmek stílusát. Reynolds és Jackson pedig remekül egészítette ki egymást, a mozi érezhetően azért működött, mert ők ketten hozták a szokásos nagy formájukat.

 

 

9.) Will Smith és Tommy Lee Jones (Men in Black-filmek, 1997-2013)

 J és K ügynök számára nem létezik megoldhatatlan ügy, vagy éppen megölhetetlen idegen létforma! Smith hozta saját magát, a hiperaktív és lelkes ügynököt, míg Jones sokkal inkább nyugodtabb, tapasztalt karaktert formált meg. De hogy jól tették a dolgukat, az biztos!

 

8.) Jackie Chan és Chris Tucker (Csúcsformában-filmek, 1998-2007)

Úgy hiszem, ezt a filmtrilógiát a legtöbben ismerik és szeretik is. Szerintem is korrekt néznivalók, de ami a leginkább emlékezetes lesz, az a két nyomozó, és a köztük lévő baráti rivalizálás. Könnyed kis buddie movie hármas.

 

7.) Jon Voight és Dustin Hoffmann (Éjféli Cowboy, 1969)

Ez a klasszikus egy húsba vágó dráma. A legfontosabb dolog itt is az volt, hogy Voight és Hoffmann kiválóan alakítottak, s megmutatták, hogy ebben a műfajban is helye van a haveri kötelékeknek.

 

6.) Channing Tatum és Jonah Hill (21-22 Jump Street, 2012-14)

Szóba került, hogy majd a harmadik rész, ami nem is gond, mivel az első kettő is élvezetes. A két színész elsőre teljes ellentéte egymásnak, valójában viszont a való életben is jó barátok. S ez a játékukon is meglátszik szerencsére.

 

5.) Will Smith és Martin Lawrence (Bad Boys-filmek, 1995-2003)

Voltak idők, mikor még Michael Bay is tudott kellemes filmeket készíteni. A két Bad Boys is közéjük tartozott, mivel hogy remek néznivaló volt, jó kikapcsolódás. Smith és Lawrence szócsatái pedig viccesek voltak, ahogy az akciók során sem vallottak csalódást.

 

4.) Nick Frost és Simon Pegg (Haláli hullák hajnala, 2004 )

Mit tesz két brit jómadár, ha nyakukon a zombi-apokalipszis, de erről eddig maximum egy videojátékban hallottak? Először megijednek, aztán pánikba esnek, végül totális túlélő üzemmódba kapcsolnak. Teszik mindezt  egyedi módon, Edgar Wright pazar stílusában megrendezve!

 

3.) Kurt Russell és Sylvester Stallone (Tango és Cash, 1989)

A 80’as évek egyik vicces és akciódús haverfilmje volt a Tango és Cash, mely még mindig legalább olyan pörgős és korrekt. Kurt Russel és Sylvester Stallone pedig olyan remek csapatot alkotnak, hogy én szívesen megnéznék egy folytatást is.

 

2.) Ryan Gosling és Russel Crowe (Rendes fickók, 2016)

Az utóbbi évek legjobb haverfilmje minden kétséget kizáróan a Rendes fickók volt. A két remek színész elképesztő párost alkotott a vásznon, amit öröm nézni, Shane Black ismét nagyot alkotott. Csak jöjjön a folytatás, s legyen legalább ilyen cool!

 

1.) Mel Gibson és Danny Glover (Halálos fegyver-filmek, 1987-1998)

Az abszolút elsőszámú kedvenc párosom a műfajban! Két eltérő személyiségű, de remek karakter egészíti ki egymást, tényleg első osztályúan. A Halálos fegyver mind a négy része igazi bűnös élvezetet jelenet nekem, de a  személyes kedvenc értelemszerűen a legelső rész.

 

Ha tetszett a toplista, kövesd az oldalt a Facebookon is!

Hamarosan érkezik a kritikám az Übergáz című filmről, olvassátok el majd azt is!

 

Szupercella 3: Az Ördögverem (kritika)

Csak egy újabb videóra gyártott, kínos tucatszemét.

Az első és második részről ITT írtam.

 

Ray Breslin (Sylvester Stallone) továbbra sem élvezheti békében a nyugodt napokat. Megbízzák azzal, hogy hozza ki egy ismert tech mogul elrabolt lányát egy Lettországban található földalatti börtönrendszerből, az Ördögveremből. Breslin már épp nekilátna a küldetésnek, mikor személyesebb irányt vesznek a dolgok: a barátnőjét is elrabolták és ott tartják fogva. Így hát Breslin összeszedi a régi csapatot, hogy elvégezzék a feladatot.

Az első Szupercella nagyon korrekt kis akciómozi volt 2013-ban: egy igazi régivágású, tökös darab. Teljesült benne a műfaj kedvelőinek egyik legnagyobb álma, hisz Stallone és Schwarzenegger együtt apríthatta benne az ellent. A tavalyi folytatás viszont rosszabb tán nem is lehetett volna. Egy direkt DVD-re gyártott, kínai pénzből finanszírozott fércmunka volt, amiből érthető módon az egykori Terminátor már nem is kért. Sly már inkább ráfázott, sőt ő ebben a harmadik részben is szerepet kapott.

Talán akkor már nem is meglepő, hogy Az Ördögverem alcímű epizód is kínai lóvé támogatásával láthatott napvilágot, sőt a legtöbb országban ez is egyből videós premiert kapott. De nem hazánkban, nálunk gyöngyvásznon látható ez a… csoda. A rendezői székben az egykor szebb napokat látott és jobb alkotásokat dirigáló John Herzfeld (15 perc hírnév, 2 nap a völgyben) foglalhatott helyet.

Nem vagyok én a kelleténél szigorúbb ítész, így kezdjük is a pozitívumokkal! Jé, itt már olyan is van? Ennek szerintem mindenki tud örülni, aki látta a második részt. Az Ördögverem ugyanis nem egy nézhetetlen film, csak éppen iszonyú rossz. Amint meglátjuk a stáblistát, addigra a szerencsésebbek már el is felejthetik, hogy látták ezt a filmet. De még mindig elviselhetőbb, tolerálhatóbb, mint a tavalyi, Hades alcímű rész.

Itt sem tették sokkal magasabbra tehát a minőséget ettől még. A Szupercella kettőt jellemző egyszerre retro és futurisztikus, nagyon kínosan festő látványvilágát ezúttal sokkal átlagosabbra cserélték. Az a legviccesebb az egészben, hogy a börtön, az Ördögverem szó szerint nevetségesen néz ki. Olyan volt az egész, mint egy kelet-Európai rabszolgakereskedő gigantikus pincéje, ahová még takarítani sem jár be senki.

Így tehát a komplexum nem vészjósló vagy elrettentő, sokkal inkább olcsó, jellegtelen és még csak távolról sem kelti egy dutyi benyomását. Kapunk egy csomó pusztakezes verekedést, erre kellettek a kínai kollégák, de az igazság az, hogy ezek annyira unalmasak és műviek, hogy szerintem senki érdeklődést nem tudják úgy másfél percnél tovább fenntartani.

Azt írtam a második résznél, hogy a látványért valószínűleg egy nem túl lelkes hobbiinformatikus felelhetett. Nos, most se sokkal jobb a helyzet. Volt egy jelenet, ami annyira rosszul nézett ki, hogy bárki észreveszi, hogy itt valami nincs rendben. Ez még ahhoz képest is kínos, hogy a világ legtöbb részén egyből DVD és BD-lemezeken adták ki a filmet.

Az legalább jó hír (talán), hogy Stallone (Creed 2) többet szerepel, mint az előző részben. Azért örültem neki, mert minden unottságával együtt is inkább nézem őt az akciók kereszttüzében, mintsem a „névtelen” kínai kollégáit. Sajnos azért most sem maradtak ki ők. Azonban Slynak üzenem, hogy ez a vacak csak akkor lesz elnézve, ha a Rambo V-ben odateszi magát ősszel. Dave Bautista (Bosszúállók: Végjáték) nem sokat szerepel, mindazonáltal viccnek érződik az a nemrég tett nyilatkozata, hogy ő nagy rendezők komoly alkotásaiban akar szerepelni. Hát, ez nem az az irány, Bautista úr. Őszintén reménykedem abban, az Übergáz jobban sült el (kritikám róla hétfőn várható).

Összegezve, a Szupercella 3 egy rossz film, ehhez kétség sem férhet. Nézzétek el nekem, hogy az elején nem igazán tértem ki a cselekményre vagy a szereplők jellemére, de ennek oka van: itt nagyjából egyik sem található meg. Ami meg nincs, arra nem érdemes ennél több szót, karaktert vesztegetni szerintem. Az Ördögverem nem látványos, mellőzi az izgalmakat, még csak a bűnös élvezet szintjét sem éri el. Sly többet szerepel, mint az előzőben, s próbálja menteni a menthetőt. Inkább kevesebb, mintsem több sikerrel, mindazonáltal tény, hogy jobban sikerült a film, mint a Hades. Azért remélem, hogy ez volt az utolsó Szupercella, ennek így már semmi értelme. Ennél többet érdemelne a rendező, Sly meg főleg. Sőt, mi nézők is.

 

Értékelés:35%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Szupercella 1-2 (duplakritika)

Egy jóleső bűnös élvezet és minősíthetetlen folytatása.

 

Holnap a magyar mozikba is megérkezik a Szupercella harmadik része. Egy kicsit fura dolog ez egyébként, mivel már a második is a legtöbb országban DVD és streaming-premiert kapott, ahogy ez a legújabb is. Ennek ellenére, hazánkban mozis debütálást kapnak. Hogy ez mennyire jó, azt már mindenki döntse el maga. A kritikám holnap érkezik a harmadik epizódról: szinte semmit nem várok tőle, hátha akkor nem lesz akkora csalódás, mert sajnos az előzetes alapján elég alacsonyan van az a bizonyos színvonal. Addig is, olvassátok el, mit gondolok az első két részről, csütörtökön pedig már az újról is véleményt nyilvánítok.

 

Szupercella (2013)

 

Ray Breslin (Sylvester Stallone) börtönök biztonsági rendszereit teszteli, mindig a lehető leghatékonyabb módon igyekszik megszökni. Eddig sikerrel járt. Most azonban egy, az eddigieknél jóval nehezebb megbízást kap: egy Sírkő nevű komplexum „eszén” kellene túljárnia, azonban hamar szembesül vele, hogy ez tényleg nem lesz olyan egyszerű feladat, mint ahogy azt eleinte gondolta. Hamarosan találkozik Rottmayerrel (Arnold Schwarzenegger), aki segít neki a terv végrehajtásában. De vajon tényleg van kiút?

Ugye mindenki emlékszik a ’80-as, ’90-es évek nagy akciófilmjeire? Tudjátok, történet az nem nagyon van, összetett karakterek sem, viszont akad benne adrenalintól túltengő, kigyúrt főhős, pár vicces egysoros, illetve néhány jól kinéző akciójelenet. Ami azt illeti, a Szupercella éppen egy ilyen film, csupán annyi a különbség a fent írtakhoz képest, hogy itt mindjárt két izompacsirta főszereplő is akad.

Stallone és Schwarzenegger sokáig riválisok voltak: mindketten ugyanabban a műfajban próbáltak érvényesülni, s fűződik is a nevükhöz pár ikonikus karakter/film. Előbbinek ott van Rambo, Rocky és Kobra, míg utóbbinak a Terminátor, a Predator vagy Az utolsó akcióhős. Most pedig úgy hozta a sors, hogy ők ketten egyesítik erejüket, hogy elhozzák a nézőnek a Szupercellát, ami éppen olyan, mint a hőskor műfajbéli darabjai.

A történet az tényleg annyira összetett vagy bonyolult, hogy nagyjából egy szalvétán is elférne. Karakterfejlődés? Az meg ide minek? Milyen Pokémon az? De a viccet félretéve, a Szupercella tényleg egy nagyon oldschhol élmény, annak minden hátrányával és előnyével együtt. A jó hír az, hogy ez a film többé-kevésbé még így is működik.

Senki sem fogja szerintem a legnagyobb kedvencének titulálni, meg a díjszezon esélye se lesz, de nem is ez a feladata. Inkább annyi, hogy szórakoztasson, lekösse a néző figyelmét addig, amíg tart. Ez pedig sikerül is neki. A Szupercella ugyanis egyike azoknak a bűnös élvezeteknek, amik nagyon jól tudnak esni, ha éppen nem vagyunk olyan passzban, hogy egy komolyabb agymunkát igénylő darabra essen a választásunk.

Ezzel azonban tényleg nincs semmi baj, hisz kategóriájában egy roppant mód korrekt kis alkotásról beszélhetünk. Tényleg ennyi a recept, semmi több: leülni elé egy unalmas este a TV/BD-lejátszó elé, kézben egy finom itallal, s akkor egész jól tud esni. Így tényleg működni fog az élmény, hisz valljuk be, nem mindegyik film azért készült el, hogy letaroljon mindent és mindenkit az Oscaron. De ez nem is gond.

Sőt, ami azt illeti, elég jó kis egysorosok vannak itt. Emellett a látvány is teljesen elfogadható kategória. Látszik, hogy nem költötték rá a világmindenség összes pénzét, de vegyük úgy, hogy a régisulis élményhez ez éppen úgy hozzátartozik, mint az akció, a két főszereplő és az „egyszer volt, hol nem volt” kategóriás cselekmény.

Mert az igazság az, hogy ez a két nagy név "műsora" most. Stallone és Schwarzenegger pedig mindent meg is tettek, amit csak az egyszeri néző elvárhatott tőlük. Két hatalmas ikonról van szó, így jó őket egy filmben látni, mert tényleg az akció műfajának nagy arcai ők, kiknek munkásságát rengeteg ember kedveli. A rendezés egyébként korrekt iparosmunka. Mikael Hafström tisztességgel megtette a dolgát: annál se többet, se kevesebbet.

Összegezve, az első Szupercella egy végtelenül korrekt bűnös élvezet. Igaz ami igaz, története alig van, karakterei papírmasék, mindazonáltal szerintem itt nem is ígérték ennek az ellenkezőjét. Csak jópofa akciót, két szerethető főszereplőt, illetve menő dumákat. Ezeket pedig a Szupercella tényleg hozza is. Ha nem várod el a világ legösszetettebb cselekményét, s még a ’80-as évek akciófilmjeit, valamint Stallone és Schwarzenegger munkásságát is kedveled, akkor egy esélyt nyugodtan adhatsz a Szupercellának.

 

Értékelés:65%

 

 

 

Szupercella 2: Hades (2018)

Évek teltek el az első rész eseményei után. Breslin (Sylvester Stallone) sikeresen megszökött a börtönből, de utána sem maradt tétlen: létrehozott egy saját csapatot, akik arra szakosodnak, hogy ilyen csúcsszuper börtönökbe törnek be, hogy kiszabadítsák azokat, akiknek nem kellene ott lenniük. Amikor a csapat egyik tagja eltűnik (mivel a Hades nevű börtönkomplexumba vitték), Breslin nem tehet mást, mint a segítségére siet…

Nem örülök annak, ha rossz élményről kell írnom. Egyrészt, senki nem szeret legalább másfél órányi szemetet nézni, másrészt rövid az élet, érdemesebb inkább az értékes, stílusos vagy legalább minimálisan is szórakoztató filmeknek bizalmat szavazni. A Szupercella második része, mondhatni folytatása viszont nem ilyen. Pedig az első rész sem volt egy forradalmian újszerű film, mégis szívesen néztem meg. Nem volt világmegváltó alkotás, de azért bőven szállított egy korrekt színvonalat. És hogy mi a helyzet a folytatással, ami a Hades alcímet kapta?

Azt kell mondanom, díjat kap tőlem (de nem éppen egy olyat, aminek örülhetne): szerintem ez a förmedvény egyike minden idők egyik legrosszabb folytatásának. Akkor se nézzétek meg, ha a mozi előtt ingyen osztogatják rá a jegyeket, sajnos annyit sem ér. Sok országban világszerte (köztük például Amerikában is) egyből a DVD/BD verziók váltak elérhetővé, nem küldték nagy számban mozikba. Tudjátok mit? Jó tették. Ez a sz@r ugyanis egyáltalán nem való a nagyvászonra.

Nem értem, miért kellett ennek a filmnek elkészülnie. Nem csak hogy felesleges, de egyenesen szánalmas folytatás. Érdekesség, hogy nagyrészt kínai pénzből készült el, így ne számítsunk arra, hogy sokat láthatjuk a plakáton virító sztárokat. Nem, éppen ellenkezőleg. (Habár hozzá kell tennem, hogy ezt a filmet még ők sem tudják megmenteni, s ez nem változott volna akkor sem, ha több játékidőt kapnak).

Sly jó ha 20 percet kap, de igazság szerint nincs is szüksége neki arra, hogy többet szerepeljen. Világos, hogy ezt a szerepet csak a pénzért vállalta. A legendás színész, az ikon, Rocky Balboa avagy John Rambo pedig az esetek többségében nem is tesz mást, mint unottan bámul a kamera elé.

Habár valószínűleg én sem tettem volna másképp, ha meglátom azt a forgatókönyvet, amit eme filmhez írhattak. (Vajon volt egyáltalán forgatókönyv?) Dave Bautista sem kap több szerepet, s ő sem most fog meggyőzni minket arról, hogy tud színészkedni. Az urak csak a fizuért jöttek most valószínűleg.

Továbbá az sem segít a Szupercella folytatásán, hogy a CGI rém nevetséges, komolyan mondom hogy ilyen minőséget bármilyen hobbiinformatikus össze tudott volna hozni.

A történet az „kincs ami nincs” kategória, a karakterek közti dialógusok pedig egészen nevetségesek. Természetesen ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy Schwarzenegger már nem kért a „mókából”, biztos, hogy a helyében én sem írtam volna alá erre a borzalomra. Hajaj…

Összegezve, a Szupercella 2: Hades egy nézhetetlen film. Ha kellemesen akartok tölteni egy másfél órányi időt, akkor kérlek benneteket, hogy semmiképp se ezt a fost válasszátok. Nincs indok arra, hogy valaki ezért pénzt adjon. Mint mondtam, a látvány nevetséges, épkézláb történetet vagy karaktereket még csak véletlenül se várjunk. Nincs ebben a mozgóképben gyakorlatilag semminek sem értelme. Az első bűnös élvezetnek még korrekt volt, ez már annak sem az. A két nagy nevet, akikkel reklámozták pedig alig-alig láthatjuk. A Szupercella 2 a 2018-as év egyik (ha nem A) legrosszabb filmje. De hogy álljon itt valami pozitívum is: másfél óra, s szenvedéseink véget érnek. Ne nézzétek meg. Komolyan, nem biztos hogy az elmúlt években készült ennél rosszabb folytatás.

Értékelés:20%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

A harmadik részről holnap érkezik tehát a kritikám, tartsatok velem továbbra is!

 

Stranger Things 3. évad (sorozatkritika)

Visszatérés Hawkins városába.

 

Az első és második évadról ITT olvashattok.

 

Beköszöntött 1985 nyara, a hawkinsi fiatalok pedig megpróbálnak minél többet kihozni a nyárból. Megnyílt a városban a pláza, mozival és minden egyéb földi jóval, ami egyben a kis csipet-csapat gyülekezőhelyévé vált. Az élet azonban nem maradt ugyanolyan, mint előtte: a négyfős "galeri" már kiegészült El (Millie Bobby Brown) és Max (Sadie Sink) személyével. Beléptek a tinikorba, nem gyerekek többé, aminek nem mindenki örül, főleg Hopper seriff (David Harbour) sem, aki egyfajta fogadott lányának tekinti Elt. Azonban a gonosz nem tűnt el végleg Hawkins városából, hiába harcoltak ellene mindannyian…

2016-ban a Netflixen egy csodálatos, retro szellemben fogant sorozat látott napvilágot. A Stranger Things azért volt telitalálat, mert tökéletes módon idézte meg a filmek hőskorát, a ’80-as éveket, nem is kicsit merítve Steven Spielberg varázsából és Stephen King stílusából. Aztán jött a második szezon, ami legalább annyira pazarul sikerült, sőt még csöppet emelte is a téteket. Ezek után biztos voltam abban, hogy a Duffer-tesók sorozata harmadjára sem okoz csalódást.

Ez pedig így is lett. Ennek nagyon tudok örülni, hisz az első két szezon elérte nálam, hogy a legnagyobb kedvenceim között emlegessem ezen szériát. Olyan szinten vártam tehát a folytatást, hogy már szinte a centit vágtam. Az új évad nyolc részes, s igazából ez az egyetlen fő negatívuma is egyben: olyan szinten zseniális élmény, hogy ezt az adagot iszonyú hamar lehet ledarálni, s utána várni a folytatásra, ki tudja meddig. Azonban, ezt az egy dolgot kivéve, a Stranger Things továbbra is egy olyan csoda, ami ritkaságszámba megy.

Az évad szerintem a legkomolyabb az eddigiek közül. A főbb szereplők már idősebbek, tinikorba léptek, így a személyiségük is egy kicsit megváltozott. A lányok miatt a srácok között alábbhagy a nagy összhang, illetve széthúzások is lesznek a csapaton belül. Ez mindenképp érdekes új helyzeteket eredményez, amiket korábban még nem kerültek előtérbe. Persze a karakterek továbbra is remekül vannak megírva, az összes főbb szereplő rendelkezik egyedi jellemvonásokkal, illetve motivációkkal.

Sőt, ami azt illeti, a harmadik szezon szerintem az eddigi leghorrorisztikusabb is egyben. Persze továbbra sem kell belezésre vagy túlzott vérfürdőre számítani, de volt pár jelenet, ami igencsak nagy bátorságra vallott. Főleg ahhoz képest, hogy a szériát sokan tinisorozatnak tartják, amivel azért jócskán lehetne vitatkozni. Én úgy fogalmaznék inkább, hogy tökéletes elegye a drámának, a humornak és a horror-thriller jeleneteknek, mindezt coming of age köntösbe csavarva.

Ami azt illeti, eme koktél továbbra is nagyon ízletes és karakteres jelleggel bír. Minden epizód úgy ért véget, hogy azonnal látni akartam a következőt. Így számomra az új szezon egy majdnem hibátlan élménynek bizonyult. Az is igaz, hogy a karakterek fejlődése ellenére most is hasonló elemeket használtak fel, mint előzőleg. A készítők úgy gondolták, hogy azon a recepten, ami ennyire működik, sokat nem érdemes változtatni. A végeredményt látva egyet is tudok velük érteni, hisz tényleg fantasztikus élmény az egész, kifulladás jeleit nem érezni.

Továbbra is tökéletes módon idézik meg a ’80-as évek szellemiségét és hangulatát. Talán ez a Stranger Things legnagyobb erőssége mind közül. Olyan atmoszférával bír minden egyes pillanata, hogy azt átélni könnyű, szavakkal leírni szinte lehetetlen. Most is adott számtalan popkulturális utalás, ismert sláger és utalás. A mozi környékén játszódó részeknél is érdemes nyitott szemmel nézni, lesz majd ott meglepetés. Sőt, az évadban látottak erősen merítenek még John Carpenter munkásságából és a testhorrorok világából is. Nem semmi, az biztos!

Az pedig megint nem kis dolog, hogy a színészek mennyire remek munkát nyújtottak. Látszik minden egyes mozzanatukon, hogy szívükön viselik a karaktereik sorsát. Millie Bobby Brown (Godzilla: A szörnyek királya) továbbra is tökéletes Eleven szerepében. Winona Ryder (Fekete hattyú) szintén nagyot alakított. A kedvencem talán David Harbour (Hellboy), aki kiválóan kelti életre Hopppert. A karakterhez számos ikonikus és vicces pillanat kötődik most is, számomra ő volt az évad legje. Kiemelendő még Dacre Montgomery (Better Watch Out) is, aki lehetőséget kapott arra, hogy karaktere, Billy egy merőben új oldalát mutathassa meg. Élt is a lehetőséggel. Sőt, Ethan Hawke és Uma Thurman lánya, Maya Hawke is fontos szerepet kapott. Meglepően jó volt végig, vagy úgy is mondhatnám, hogy a szüleire ütött, kérdés nélkül.

Összegezve, kiváló évadon van túl a Stranger Things, a Hawkins városába való visszatérés minden egyes pillanata színtiszta öröm. A favoritom maradt a második szezon, mindazonáltal a sorozatról elmondható, hogy mindegyik etapja kiváló színvonalat képvisel. Szereplői emberiek és összetettek, a hangulata parádésabb nem is lehetne, valamint a történetét érdekfeszítő módon szőtték tovább. Úgy gondolom, lesz folytatása, sőt kell is még. Erre utal egy stáblista közbeni (utáni?) jelenet is, mert már az is akad. Legyen akárhogyan is, a Stranger Things harmadik felvonása kiváló élménynek bizonyult. Tökéletes ötvözete drámának, humornak, misztikumnak és emberi pillanatoknak. Alig várom, hogy ismét visszatérhessek Hawkins városába!

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

 

Pókember: Idegenben (kritika)

Kedvenc hálószövőnk nem csak otthon menő!

 

Az írás spoilereket tartalmaz a Marvel-moziverzum előző részeivel kapcsolatban, viszont ha csak ezt a Póki-filmet nem láttad még, akkor nyugodtan elolvashatod a cikket.

Az univerzum megmenekült, a gonosz Thanos csettintését sikeresen visszacsinálták a Bosszúállók. Azonban ez áldozatokat követelt, Peter (Tom Holland) pedig nem tudja, mihez kezdjen magával és szuperhős-karrierjével a mentora, Tony Stark halála után. Úgy dönt, hogy egy kicsit szünetelteti bűnüldözői „hobbiját”, s az európai osztálykirándulásra nem is akarja magával vinni a pókruháját. Szeretne egy kicsit lazítani, valamint bevallani az érzéseit MJ-nek (Zendaya). A dolgot azonban nem könnyíti meg, hogy maga Nick Fury (Samuel L. Jackson) keresi fel a fiút, hogy segítségül hívja az Elementálok elleni harcban. Ráadásul a rejtélyes Mysterio (Jake Gyllenhaal) is feltűnik a színen, aki azt állítja magáról, hogy nem erről a Földről jött…

Az Idegenben a nyolcadik Pókember-mozi (az eddigieket ITT rangsoroltam), valamint a Marvel Moziverzum 23. darabja. Maga az alkotás a harmadik fázis lezárása, ami már új dolgoknak is előkészíti a terepet, valamint felfogható a Végjáték epilógusának is. Több utalás is van az előzményekre, így azok megtekintése ajánlott, de ha esetleg valaki nincs képben annyira, az sem a világvége. De azért ajánlom az eddigi Marvel-meneteket is, hisz úgy igazi az élmény.

A 2017-es Hazatérés az összes Póki-film közül a legjobban tetszett. Reménykedtem abban, hogy a magas minőséget a folytatásban is megtartják, mert ugye a remek filmeket csak jobban esik nézni, mint rosszakat. Az előzetesek hozták a hangulatot, így bizakodva ültem be a moziba. Szerencsémre nem is csalódtam, ugyanis az Idegenben egy nagyon, de nagyon szuperül sikerült alkotás. Iszonyúan tetszik az az irány, amerre a karakter útját viszik, mióta az MCU-része.

Szép a látvány, kellemes a szemnek. Az meg nagy piros pont, hogy Európában játszódik a cselekmény, hisz jócskán egyedi színt adott neki. Velence, Prága, Berlin és London mind szép városok (az első kettőben jómagam is megfordultam), s remek hangulatot biztosítanak az alkotásnak. De a lényeg az, hogy a látvány nem a történet helyett van, hisz a kettő együtt működik igazán. Nem csak kívülről pazar az Idegenben ugyanis, hanem belül is szinte tökéletes.

Szépen vitték tovább azokat a kisebb-nagyobb történetíveket, amiket már a Hazatérésben is elkezdtek. Az a legszebb az egészben, hogy az alkotás több műfaj határán mozog, de ettől függetlenül a cselekmény nem érződik kaotikusnak, épp ellenkezőleg. Mindenre éppen elegendő idő jutott, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Szépen megidézik a ’80-as évek tinifilmjeit, amolyan John Hughes-módra. Sőt, ez már a második ilyen alkotás az idén, hisz nemrég a papíron horror (!) Annabelle 3 is ezt a stílust igyekezett felmelegíteni, nem is rosszul.

Azért is remek a film, mert nem csak Pókemberrel és az akcióval törődik, hanem Peter Parkerrel is. Szépen ábrázolták az érzelmeit, vívódásait, jellemvonásait. Azt, ahogy megpróbál egy kicsit felejteni egy Tony Stark nélküli világban, ahol lépten-nyomon példaképe emléke kísérti. A könnyed hangvétel dacára érdekfeszítő kérdéseket is felvet az alkotás. Hogyan dolgozzuk fel, ha valamilyen szempontból végleg megváltozik a világ? Összehangolható-e a szuperhőslét és a magánélet? Egyáltalán, egy középiskolás tini feladata-e, hogy a nagy Vasember nyomdokaiba lépjen, milyen áldozatokkal jár ez?

A humor is nagyon működik. Abban rejlik a varázsa, hogy nem kényszeresen rakták bele a viccesebb részeket, mert ezek tényleg Pókember velejárói. A legtöbb poént ízlésesen integrálták a storyba, s éppen annyi van benne, amennyire szükség van. Se több, se kevesebb. Tökéletes egyensúlyban, ahogy a lila titán mondaná. Ami az Elementálokat illeti, ők elég sablonos gonosztevők, de ilyen téren lesz majd azért csavar! Annyit simán elárulhatok, hogyha tetszett a Homecomingban Keselyű karaktere és motivációi, akkor itt sem leszel majd csalódott.

A színészek nagyon kitettek magukért. Tom Holland a tökéletes Pókember, szinte a képregények lapjairól lépett elő. A színész pazarul alakítja a kedves és segítőkész, de kissé esetlen Peter Parkert. Ő az eddigi legszuperebb Pókember a vászon! A többiek is hozzák, amit kell: Zendaya, Jacob Batalon és Marisa Tomei is érzi, élettel tölti meg karakterét. Ami meg Samuel L. Jacksont illeti, ő badass, mint mindig. Jake Gyllenhaal pedig minden tehetségét beleadta Mysterio eljátszásába, ami látszik is a végeredményen. Örülök neki, hogy rábízták ezt a karaktert, hisz láthatóan jó kezekben van.

Összegezve, az Idegenben minden téren remek elődje a két évvel ezelőtti Hazatérésnek. A képregényekhez maximálisan hű, mégis egész újszerű élmény. Egyszerre szuperhősfilm, road movie és tinidráma, az arányokat tökéletes mértékben találták el. Minden egyes pillanata bájos, izgalmas és maradéktalanul szórakoztató: de a lényeg, hogy mekkora szíve-lelke van. Jon Watts most is megbízhatóan rendezett, ahogy arra számítani lehetett, a két stáblista utáni jelenetet pedig nem kihagyni! Mindegy, hogy nyaralás előtt, után vagy közben szavazol bizalmat Pókember legújabb kalandjának, rosszul nem járhatsz vele. Imádnivaló, szuper filmecske!

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Pókember- Irány a Pókverzum! (kritika)

Képzeljétek el, hogy nem csak egy Pókember létezik, hiába hiszi azt mindenki. Peter Parker (Chris Pine), New York védelmezője a szokásos utat járta be a hőssé válás folyamatában. Sőt, igazából már több éve aktívan szuperhősködik. Miles Morales (Shameik Moore), azt hiszi magáról, hogy csak egy átlagos tini. Azonban az ő életében is eljön a pont, amikor megcsípi a génmódosított pók. Sokáig nem örülhet váratlan képességeinek, hisz a gonosz Vezér (Liev Schreiber) egy ördögi tervet forral, ami túlmutat ezen a dimenzión.

Alapvetően nagyon vártam eme animációs filmecskét, hisz érdekelt, hogy mit is hoznak ki belőle. A Venom második stáblista utáni jelenete is természetesen csak fokozta még októberben a kedvemet, hogy megnézzem. Az sem volt a szememben hátrány, hogy a szkriptért egy igen tehetséges úriember, bizonyos Phil Lord felelt, akihez producerként csatlakozott állandó alkotótársa, Christopher Miller is.

Pókember pedig amúgy is az egyik kedvenc képregénykarakterem, szóval minden okom megvolt arra, hogy jegyet váltsak a filmre. Az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy kiváló kritikákat kapott, sokan a szakértők közül az eddigi legjobb Spider-Man mozinak tartják eme alkotást. Szóval értelemszerűen alig vártam, hogy utánajárhassak, ez tényleg így van-e.

Nos, a helyzet az, hogy tényleg nem tévedtek, hisz az Irány a Pókverzum nagyon is elnyerte a tetszésemet. Gyakorlatilag egy profi módon összerakott és megalkotott munkáról van szó. Én úgy gondolom, hogy a tavalyi Hazatérés mellett holtversenyben tényleg az eddigi legjobb Póki-mozi, méghozzá könnyűszerrel. Persze ez a film nem tartozik bele a Marvel moziverumba, azonban ettől még nem indult hátránnyal.

Maga a képi világ, az animáció a kiváló kategória, amibe még azon személyek sem tudnának belekötni, akik nagyon akarnának. Olyan érzésem volt, hogy élő és mozgó, színes és mozgalmas képregényt látok a vásznon, annak minden pompájával és bájával. Tulajdonképpen az egészben az tetszett a legjobban, hogy szemmel láthatóan olyan emberek készítették, akik ismerik és szeretik Póki izgalmas világát.

Így tehát az tényleg alap, hogy ez az egész egy hatalmas és szívvel megírt szerelmeslevél… gyakorlatilag mindennek, aminek/akinek köze van a hálószövőnkhöz. Van itt ezernyi apróbb utalás, amit igazi csemege lehet a legnagyobb rajongók számára. Persze ezen dolgok mellett azt sem felejtették el, hogy egy kiváló filmbe kell még más is.

Például egy kifejezetten okosan megírt és profi forgatókönyv. Mondjuk Phil Lordtól nem is vártam volna mást, ez az igazság. Tényleg elmondható, hogy a történet jócskán elszakad az eddigi élőszereplős feldolgozásoktól, eme remek univerzum egy újabb arcát megmutatva. Persze azt sem felejtették el, hogy az egésznek legyen tanulsága, egy kis parádés humora, valamint igazán szerethető karakterei. Ezen dolgok összessége miatt egy kiváló élmény ez a mozi.

Azt mondjuk bántam, hogy sehol nem lehetett elcsípni felirattal, hisz adta volna magát a dolog szerintem. Hisz az eredeti változatban igazán nagynevű gárdát sikerült megnyerni maguknak. A főbb karakterek hangját ugyanis többek között Chris Pine, Hailee Steinfeld, Liev Schreiber, Mahershala Ali és Nicolas Cage adják. (Ő amúgy is jó évet zárt tavaly. Pókverzum, Mandy, Mom and Dad. Cage visszatért?)

Összegezve, én mindenképpen úgy gondolom, hogy az Irány a Pókverzum egy kiváló alkotás. Ami egy kicsit nem tetszett, az a zenei része, de igazából még ez sem túlzottan zavar utólag, hisz ezenkívül egy minden elemében vérprofi mozi. Szerethető karakterekkel (SpiderMan Noir és Pókmalac, avagy Peter Pacal, példának okáért, le vagyok nyűgözve teljesen), egy izgalmas cselekménnyel, köszönhetően az okosan megírt forgatókönyvnek. Ja, és közben szerethető minden egyes pillanatában. Az animáció egyenesen zseniális. Minden igazi Póki-rajongónak látnia kell ezt látványos, jópofa és stílusos csodát!

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Élménybeszámoló: Elton John koncert, Graz

Még egyszer felemelkedik a Rakétaember.

66027101_339641330282170_1205700940368183296_n.jpg

A bejegyzésben látható képeket és hosszabb-rövidebb videókat én készítettem. Minőségük nem a legjobb, de arra célra talán megfelelnek, hogy a koncert hangulatát legalább egy kis mértékben át tudják adni.

 

Július harmadikán Elton John, a zenei világ egyik legnagyobb ikonja látogatott el Ausztriába, Graz városába, hogy koncertet adjon hűséges kedvelőinek. Jómagam nagyon örülök annak, hogy lehetőségem volt ezt a minden téren egyedi és különleges élményt átélni. Nagyjából három éve kaptam rá úgy istenigazából a mester zenéire, mondom is a részleteket.

Talán 2016 nyara lehetett, mikor egymás után daráltam a Kaliforgia (Californication) évadjait. Ez az a sorozat, amelyben az X-Aktákban komoly ügynököt játszó David Duchovny egy laza és kissé kiégett szoknyapecért alakított. A sorozat harmadik évadjának fináléjában hallottam a Rocketman című számot. Na, természetesen nem először, de akkor gyakorolt rám igazán nagy hatást. Tökéletesen illett a széria főhőséhez, Hank Moodyhoz- aki történetesen több tulajdonságában is hasonlított Eltonra.

Van az úgy, hogy egy zseni lába alól is kicsúszik a talaj. Így járt a Californication főhőse, valamint maga Elton John is a ’80-as években, mikor veszélybe került az addig gondosan felépített karrierje drog és alkoholproblémai miatt. Utána nem sokkal megismerkedtem a mester nagyjából összes slágerével, s egy kivételesen különleges egyéniség képe rajzolódott ki előttem.

Ha egy karrier elkezdődik, akkor az egyszer véget is ér, nincs kivétel. Ugyanis a híres zenész utolsó koncertsorozata a „Farewell Yellow Brick Road”: ennek keretében sok országba ellátogat még. Sajnos hazánk most kimaradt a szórásból, de az osztrák „szomszédok” már szerencsésebbek voltak, Graz városában lehetett megtekinteni Elton utolsó ausztriai fellépését. A koncert pedig tele volt érzelmekkel, valamint nem utolsósorban egy hibátlan zenei karrier tökéletes összegzésének is több mint kiválóan megfelelt.

A zenész egymás után előadta a legjobb slágereit, nem maradhatott ki a Rocketman, a Levon vagy a Goodbye, Rose sem többek között. Maga a koncert egyébként majdnem három óráig tartott, ami egészen elképesztő teljesítmény. A művész már túl van a hetvenen, de olyan életkedvvel, precizitással és lazasággal énekelt és zongorázott, hogy azt a fiatalok is megirigyelhetnék. Az egyes számokat pedig természetesen egyre lelkesebb és intenzívebb taps és ujjongásvihar fogadta.

A legjobb az egészben, hogy látszott, élvezi a dolgot a közönség meg az előadó is. Ez pedig win-win szituáció, mindenki nyert ezzel, hisz Eltonon is látszott, hogy hálás a rajongóinak, nem a pénzért csinálja a koncertet, hanem beleadta szívét-lelkét. Az utolsó volt az adott országban, de az is biztos, hogy felejthetetlen. A fellépéssel a híres zenész egyúttal összegezte a zenei pályafutását, valamint kitért életének fontosabb pontjaira.

Közvetlenül hozzánk, nézőkhöz szólt, s látszott rajta, hogy mennyire hálás és őszinte ember, akit a világhírnév dacára tényleg megérintett, hogy mennyire sokan mentek el meghallgatni őt élőben. Nagyjából tízezer személy gyűlt össze. Látszott az embereken, hogy mekkora élvezettel és lelkesedéssel hallgatják a zenészt, nem véletlenül. Az ember életének egyik legszebb pillanatává válhat az, mikor a nagy Elton John belekezd legnagyobb sikereinek éneklésébe, elmondhatatlan és leírhatatlan érzés. A mester kitért életének sötétebb fejezeteire is, valamint elmondta a nézőknek, hogy minden tapasztalatából tanult, és köszönetet mondott. Van valami egészen különleges abban, mikor minden idők egyik legegyedibb zenésze törődik a közönség igényeivel, s az őszinteség és az életvidámsággal vegyes tisztelet látható minden egyes mozdulatán. Habár belegondolva, az életrajzi filmje, a Rocketman is egy nagyon őszinte és pazar élmény volt, ami a dolgok jelenlegi állása szerint simán ott lesz az év legerősebb alkotásai között.

Sőt, mikor már azt hittük mi, nézők, hogy vége az élménynek, a legenda még visszament a színpadra egy kicsit-köntösben! Komolyan mondom, minden mozzanatában zseniális, amit ez a több mint 150 perc nyújtott nekünk. Az biztos, hogy aki átélte, ebben az életben már nem fogja elfelejteni. Az a koncert, aminek a végén azt veszed észre, hogy olyannyira boldog vagy és tapsolsz, hogy már szinte fáj a kezed, mégsem hagynád abba a világ összes pénzéért sem.

Összességében tehát elmondható, hogy Elton John utolsó ausztriai koncertje nem csak egy kiváló élmény volt, hanem egy őszinte és szép búcsú a rajongóktól. Elton egyúttal összegezte is a végtelenül gazdag zenei karrierjét, hihetetlen intenzitással zongorázott, dalolt- s közben mindvégig hozzánk, nézőkhöz szólt. Azt akarta, hogy ne feledjük soha ezt a koncertet, s azt mondom, hogy ez teljes mértékben sikerült is neki. Látszik a mesteren, hogy a zenélés a szenvedélye, hisz nem csak elszórakozgatott a színpadon, hanem minden tudását, erejét és eleganciáját beleadta. Azt pedig nyilvánvaló, hogy mindezekből bőven van neki. A zenész hatalmas karriert futott be, ennek pedig kiváló összegzése a „Yellow Brick Road”-koncertsorozat. Az életében hamarosan új fejezet kezdődik, de az biztos, hogy elképesztő egyéniségét, stílusát és dalait soha nem fogjuk feledni. Köszönjük szépen, életre szóló élmény volt!

 

VÉGEZETÜL,  PÁR KÉP:

 

65897293_384736362393642_8708579163721695232_n.jpg

66494084_2727995427426935_7889673198390738944_n.jpg

65948851_869326833434131_4194354440095924224_n.jpg

62556202_882581642122293_1076749860180328448_n.jpg

 

Köszönöm, hogy elolvastad a cikket! Pár hét múlva érkezik még egy koncertes élménybeszámoló, addig pedig legyetek türelemmel, s olvassátok filmes írásaimat! Hogy milyen koncertről írok akkor, az maradjon addig meglepetés! :)

Stranger Things 1.-2.évad (sorozatkritika)

Egy jókora falat '80-as évek.

Ma már elérhető a Stranger Things harmadik etapja a Netflixen. Úgy gondolom, sokan vártuk már ezt, hogy újra elmerüljünk a sorozat nyújtotta nem mindennapi élményben. Addig is, olvassátok el, hogy vélekedtem az első és második évadról, jövő hét elején pedig a harmadikról is megírom a véleményemet. Térjünk hát vissza Hawkinsba!

 

1.ÉVAD (2016)

1984-ben járunk.A történet egy kisvárosban (Hawkins) játszódik, ahol is egy több főből álló gyerekcsapat van a középpontban. A probléma akkor kezdődik, mikor eltűnik az egyikük öccse, ráadásul nem sokkal utána az erdőben találkoznak egy furcsa kislánnyal, aki menekülni igyekszik valami elől. Természetesen a dolgok innentől kezdve még érdekesebb fordulatot vesznek, bekerül a képbe egy gonosz kísérlet, kormányügynökök, egy másik dimenzió, valamint egy vérszomjas lény is…

A Netflix jópár igényes sorozatot gyártott már, azonban a legkülönlegesebb közülük mégis a Stranger Things, egyben az én személyes kedvencem is. Nem is véletlenül, teszem azt hozzá.

Ugye mindenki ismeri és kedveli Stephen King korai munkásságát, Steven Spielberg első rendezéseit (Harmadik típusú találkozások, ET) egyenesen a ’70-es és ’80-as évekből? Nos, ez a sorozat éppen olyan, mintha egy ezen alkotásokhoz szóló szerelmeslevél lenne, mely nem csak megidézi azok hangulatát és szellemiségét, de mellette olyan történetet is biztosít, mely nem csak a régi generáció, hanem gyakorlatilag mindenki kedvére lesz.

Ha valaki esetleg hiányolta volna a nagybetűs hangulatot és a retro elemeket egy sorozatból, az egyenesen imádni fogja a Stranger Things címre keresztelt szériát. Bevallom, nekem is egyből nagy kedvencem lett.
Túlzottan nem akartam sok spoilert használni a történet bemutatása során, legyen hát elég annyi. Azt viszont nem árt tudni, hogy aki nem kedveli az oldchool élményeket, az nem biztos, hogy jól fog járni a sorozattal. Mindenki más viszont igen.

Mint említettem, nem csak Steven Spielberg korai rendezéseinek szellemi örököse a film, de Stpehen King számos regényével is érdekes, ugyanakkor egyáltalán nem zavaró párhuzam fedezhető fel. (Sőt, még egy kis X-Akták és Odaát feelingje is van a sorozatnak.)

Tehát mondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legfinomabb és legízletesebb koktélját kapjuk a Stranger Things képében. Az egyetlen gond vele csak az, hogy a 8 részt mindenki meg fogja nézni rekord idő alatt. A sorozat ugyanis elképesztő módon izgalmas, így szó szerint le lehet darálni pillanatok alatt. Még szerencse, hogy  már nem is olyan sokat kell várnunk a folytatására sem. Ha pedig az is ilyen zseniális lesz, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Duffer testvérek egy igazi kultsorozatot hoztak létre, mely még jó sokáig a köztudatban lesz.

Érdekesség, hogy Amerikában elérhető egy Blu-ray kiadás is, mely trükkös módon külsőleg egy VHS borítót kapott. Nagyon klassz és nosztalgikus megoldás ez, csak remélni tudom, hogy hazánkban is elérhetővé válik majd egyszer, persze sok esélyt sajnos nem látok rá. Pedig az otthoni gyűjtemény egyik ékköve lehetne... :)

Az sem hátrány, hogy a karakterek egytől egyik érdekesek, és teljesen más személyiségek, gyakorlatilag nincs köztük két egyforma. A városka sheriffjét pedig David Harbour (Sírok között, Fekete mise ) alakítja, aki szerintem nagyon jól játszott, remekül hozta a kissé kiégett szereplő figuráját. Természetesen ő a folytatásban is visszatér, ahogy az összes fontosabb szereplő is egyúttal.

Összegezve, a Stranger Things az egyik legjobb dolog, ami a sorozatok világával történhetett. Nem csak nosztalgikus, de egyben majdnem kifogásolhatatlan élményt is ad. Aki (a főszereplőkhöz hasonlóan) a ’80-as években volt gyerek, az a boldogságtól könnybe lábadt szemmel fogja végignézni az egész évadot. De persze bárki bepróbálkozhat vele, hisz egy csodálatos kis sorozat. Csak ajánlani tudom, addig is tűkön ülve várjuk a folytatást. Hisz a Stranger Things egy nem mindennapi csoda.

 

Értékelés:90%

 

 

2.ÉVAD (2017)

A történet ott folytatódik, ahol előzőleg abbamaradt. A srácok még nem is heverték ki Eleven eltűnését, a Tótágas pedig újabb jeleket ad magáról. Azt hihetnék, hogy minden rendben van, de Hawkins városát egy minden eddiginél nagyobb erő fenyegeti. Még azt sem tudják, hogy a csapás hogyan és honnan érkezik, de legyőzni csak akkor van esélyük, ha összefognak…

A Stranger Things első évadja tavaly mindenkit levett a lábáról: hangulatával tökéletesen idézte meg a ’80-as évek filmjeit, s le sem tagadhatta, hogy hatalmas hatást gyakorolt a Duffer fivérekre (a sorozat készítőire) Steven Spielberg és Stephen King munkássága egyaránt. A első szezon szinte mindenkinek tetszett, s sokan egy újabb kultsorozatról kezdtek suttogni.

A Netflix terve az volt, hogy egy antológiaszéria lesz a dologból (minden évad más helyszínen és karakterekkel- lásd még Black Mirror, American Horror Story), de végül Dufferék sikeresen meggyőztek minket az igazukról, s tovább folytatták az előzőleg megkezdett történetszálakat. Érdekes lett volna egy új felütés is, de jobban aligha járhattunk volna.

Az első szezonnal is csak apróbb hibái voltak, s joggal adtam rá meg a 90 pontot. De most még azokat a csekélységeket is kijavították, így szerint 2017-ben nem volt ennél jobb sorozatélmény. Ütött a Trónok Harca, a Fülledt utcák is , de  2017 legjobb sorozatévadja mindenképpen a Stranger Things S2 nálam.

Egyszerűen annyira profi a dolog, hogy arra szavak is alig vannak. Kezdve azzal, hogy sikeresen idézik meg a korszak nagyágyúit, minden működik. Lehet egyébként számolgatni az ezernyi apróbb vagy nagyobb utalást, mikor olyan ismert franchise-szériák kerülnek terítékre, mint a Szellemirtók, az Alien vagy éppen az Ördögűző.

Igazi film és sorozatrajongók valószínűleg végtelenül boldogok ezekben a pillanatokban, de szerencsére a Stranger Things nem csak a múltidézésben kiváló. A fő történeti szálat is úgy folytatták, hogy a dolgoknak még nagyobb a tétje, az események még veszélyesebbek, még őrültebbek, s mindegyik karakter át is megy egyfajta személyiségfejlődésen. Most már igazából az apróbb dolgokba sem lehet túlzottan belekötni, az egyetlen gond igazából továbbra is csak az, hogy 9 epizód az egész, ezt pedig nagyon hamar meg lehet nézni. 

Érdekesség, hogy a 7.epizód kivezeti a nézőt Hawkins városkáján túlra. Erre a részre sokan panaszkodtak, de szerintem magához a történeti szálhoz illik, s tulajdonképpen érdekes is lett. Új karakterek is érkeztek az évadban, közéjük tartozik (Mad) Max is, aki a csapat tagja lesz egy kis idő elteltével. Ez a szál a folytatásban még nagyon érdekes lesz, aki látta az egész évadot, most biztosan tudja mire is gondolok. A zenék is tökéletesek, a hangulat jobb már nem is lehetne, az intro mesteri és eredeti, úgy ahogy van.

A színészi játék is változatlanul remek: szerintem az évadban mindenki remek volt, de a prímet Winona Ryder és David Harbour vitték. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ez a folytatásban hogy tudják még fokozni. Mert szinte biztos vagyok, hogy tudják. Millie Bobby Brown (Godzilla 2: A szörnyek királya) is nagyon jól játszott, új érkezőként pedig a fiatal színész, Dacre Montgomery is letette a névjegyét, nem is akárhogyan.

Összegezve, számomra a Stranger Things folytatása az idei év legjobb sorozatélménye lett, mely összes riválisánál stílusosabb és eredetibb lett. Tökéletes hangulat, jó színészek, érdekes történet, hatalmas múltidézés vár azokra, akik továbbra is a csapattal tartanak. Imádtam az évad minden egyes percét, a Stranger Things most már végérvényesen az egyik nagy kedvencem.

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A Pókember-filmek toplistája

Az Idegenben előtt...

A héten kerül a mozikba Pókember második önálló kalandja a Marvel moziverzum keretein belül, de addig sem maradunk hálószövő nélküli tartalommal. Kritikám a filmről a hétvége felé várható, addig is azonban sorrendbe tettem a minőség szerint az eddig kijött 6 mozit, mielőtt az új részről is véleményt nyilvánítok.

Figyelem! A toplista az egyéni véleményemet tükrözi, ahogy mindig.

 

 7.) A csodálatos Pókember 2 (2014)

(értékelés:60%)


Az első résszel még minden jól ment, de a másodikat látva a Sony úgy döntött, hogy nem kér a harmadikból. Ezt valamelyest meg lehet érteni, de rossz filmnek így sem nevezném. Az a legnagyobb baja, hogy sok karakterrel operál, de nem igazán akarja velük megismertetni a nézőt. A látvány persze most is frenetikus, meg a stílus is megvan, de ez itt most csak egy utolsó helyre volt elég.

 

 6.) Pókember 3 (2007)

(értékelés:65%)

A Sam Raimi féle trilógia záródarabjának is az volt a legnagyobb gondja, hogy túl sűrű volt, rengeteg szereplő, akikkel alig tudtak valamit kezdeni. A hármasból egyértelműen a leggyengébb rész, de azért a remek humor és a káprázatos akció miatt így is egy korrekt filmnek tartom. Azt azért sajnálom egy kicsit, hogy ez lett ebből az utolsó felvonás, de hát ez van, nincs mit tenni.

 

 5.) A csodálatos Pókember (2012)

(értékelés:75%)


Ez már egy kifejezetten jó film, nekem legalábbis tetszett. Nem volt hibátlan, azonban okos módon csak egy ellenfél volt benne, valamint Andrew Garfield is méltó utódnak bizonyult, Emma Stone pedig csodálatos Gwen. Ha nem rontják el a másodikat, ebből simán lett volna trilógia. Főleg, ha tudták volna tartani a minőséget: ez az epizód egy szellemes és laza, úgymond valódi "Pókemberes" hangulatú blockbuster lett.

 

 4.) Pókember (2002)

(értékelés:75%)


Itt kezdődött minden anno. Egy nagyon érdekes és remek filmről van szó, melyet a mai napig szívesen nézek meg. Kellőképpen laza, stílusos, de egyáltalán nem szájbarágós, jól ismerteti meg a nézőt a történet alapjaival, s közben nem fél egyre menőbb lenni. Ennél már csak egy jobb dolog volt: hogy a történteket egy még pazarabb folytatás követte.

 

 3.) Pókember 2 (2004)

(értékelés:85%)

Talán hangulatában itt voltunk a legközelebb az eredeti képregények világához, s a történet úgy maradt könnyed, hogy azért mégis komolyodott az előző részhez képest. Ehhez még kaptunk egy remek főellenfelet, kiváló látványt, szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy az egy több mint remek Pókember mozi, rendkívül élvezetes.

 

2.) Pókember: Irány a Pókverzum! (2018)

(értékelés:90%)

A Pókverzum egy nagyon szórakoztató, csupa szív mozi. Egyszerre több Pókember karakterét is bevezeti, a személyes kedvencem Spider-Man Noir volt. Ilyen színpompás látványvilágot ritkán láthat a néző, valamint a történet is nagyon izgalmas és jól összerakott. Remélem, lesz folytatás is, mert nagyon megnézném!


1.) Pókember: Hazatérés (2017)

(értékelés:90%)

Kritikám a filmről: ITT

A legjobb dolog, ami kedvenc hálószövőnkkel csak történhetett, a „hazatérése” volt: végre a Marvel-moziverzum részeként láthatjuk Petert! A Homecoming egy könnyed, humoros és laza, de nem súlytalan kaland. Imádnivaló az elsőtől az utolsó mozzanatáig, egy emberi ellenféllel, Keselyűvel. Szerintem Tom Holland az eddigi legjobb Pókember, hisz tökéletesen adja át a karakter stílusát és jellemét.

 

 Hamarosan már mozikban az Idegenben: vajon hogyan fog beleszólni ebbe a mezőnybe?

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Pókember: Hazatérés (kritika)

Méltó otthonra lelt a hálószövő.

A történet a Polgárháború eseményei után kezdődik. Peter (Tom Holland) alig tér haza Berlinből, már ég benne a tenni akarás: hasznos szuperhőssé szeretne válni, aki nem csak piti bűnözőket üldöz. Tony Stark (Robert Downey Jr.) , azaz Vasember azonban figyelmezteti, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant. Peternek ezen felül meg kell felelnie az iskolában is, ráadásul egy titokzatos, jelmezes alak, a Keselyű (Michael Keaton) is feltűnik New York utcáin…

Mindenki kedvenc pókarcának mozis pályafutása nem mindennapi történet. A sok rajzfilmsorozaton kívül (némelyik közülük egész jó) először 2002-ben találkozhattunk a karakterrel. Sam Raimi rendező trilógiája elég jó volt, még ha a harmadik rész nem is felelt meg minden téren az elvárásoknak. Aztán 2012-ben rebootolták a szériát, de a Sony részéről útjának indított vállalkozás csak 2 részt ért meg, részben annak köszönhetően, hogy a második ott sem tudott korrektnél emlékezetesebb lenni.

De végre eljött az igazság pillanata: a Sony és a Marvel megállapodott, hogy Póki is csatlakozhat a Marvel 2008 óta tartó filmes univerzumához, használhatják a karaktert. Aki tavaly már tiszteletét is tette az Amerika Kapitány: Polgárháborúban egy rövid időre, most pedig itt az önálló filmje. Ennél jobb alcímet talán nem is választhattak volna: a Hazatérés ugyanis tökéletesen utal arra, hogy Pókember végre visszatért oda, ahová mindig is tartoznia kellett volna.

Jómagam láttam az összes eddigi Póki filmet, de azt kell mondjam, hogy eddig a Hazatérés a legjobb. Egyszerűen jólesik nézni azt, ami a vásznon történik: nevezetesen azt, hogy a karakter végre „hazatalált”. Nem volt egyszerű menet, mint ahogy azt már fentebb pedzegettem, de hát nagyon is megérte várni rá. Stílus tekintetében bátran állíthatom, hogy köröket ver az eddigi összes Pók-filmre. De milyen hanyag, mégis elragadó módon teszi azt!

Természetesen nagyot segített, hogy apró utalgatások révén a film ezer meg egy szállal kapcsolódik az épülőben lévő filmes univerzumhoz: a fent említett Polgárháború mellett azon nézők sem járnak rosszul, akik az Ultron korát is látták már. Persze komolyabb alapismeretek nélkül is tudom azért ajánlani, de aki képben van, számos apró, de jelentős utalást vehet észre.

Szerkezetileg is két részre van osztva a film. Egyrészt, ugye ott van Peter szuperhős élete/alteregója, de mellette foglalkozik a hétköznapi emberrel is, aki a maszk mögött van. Szép számmal vannak remek poénok, még ha a műfaj egyértelműen nem is vígjáték. Egy nagyon kellemes nyári akciómozi tulajdonképpen, mely szórakoztatni akar. S ennek a feltételnek bizony maradéktalanul eleget is tesz.

Nagyon hangulatos mozi a Hazatérés, tényleg emlékeztetett az eredeti képregények világára, ami nálam egy hatalmas extra piros pont. Érdekes, hogy a készítők nem voltak restek ihletet meríteni a ’80-as és ’90-es évek tinifilmjeiből (pl. Nulladik óra) is, hogy ne csak az akciórészek működjenek. Alapvetően, akció: a látvány pofás, lehengerlő, éppen olyan, amilyennek lennie kell. Kiváló munka ezen a téren is. Sőt, nem eredettörténetet látunk, belecsapnak a lecsóba: nincs erő, nincs még nagyobb felelősség, pókcsípés, sőt még Ben Bácsi sem. (Pedig Sean Bean milyen jól eljátszhatta volna… :D) Bátor, de jó döntés volt ez a készítőktől.

Tom Holland elképesztően kiváló Pókember, az eddigi legjobb: olyan lazasággal, humorral és természetességgel hozza a karaktert, hogy az tényleg elképesztő. Így kell ezt csinálni. A főgonosz a zseniális Michael Keaton, aki Keselyűt játssza. (Ő aztán szeretheti a szárnyasokat: régen Batman, pár éve Birdman, most meg a Keselyű...) Nagyon érdekes nemezis ő, s külön tetszett, hogy adtak neki személyiséget. Nem csak azért gonosz, mert megteheti. A Bosszúállókból Vasember képviseli a csapatot, aki Peter pótapja és védelmezője is egyben. Robert Downey Jr. laza és lenyűgöző, ahogy mindig. May "néni" pedig fiatalabb és szebb mint valaha, emez várható is volt, hisz mégis Marisa Tomei kelti életre.

Összegezve, a Hazatérés az eddigi legjobb Pókember film. Olyan természetességgel, lazasággal, de tisztelettel nyúl a karakterhez, hogy az elképesztő. Vicces, igazi nyári kaland ez. Tom Holland is remek, de az összes többi színész is, ahogy van. Tényleg nagyon színes-szagos, látványos, vicces, egy igazi és hamisíthatatlan Pókember-film. Sőt, az eddigi legjobb is egyben. Kíváncsi vagyok ezek után, hogy az Idegenben milyen lesz, de határozottan olyan érzésem van, hogy csalódást nem fog okozni.

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Annabelle 3 (kritika)

Babazsúr a Warren-rezidenciában.

Az első és második részről írt kritikámat ITT olvashatjátok el.

 

Ed (Patrick Wilson) és Lorraine Warren (Vera Farmiga) megszerezték az elátkozott játékbabát, Annabellet. Nem sokat teketóriáznak, rögtön el is zárják a házuk pincéjében, ahol a többi gonosz tárgyat is tárolják, hogy senki ne férhessen hozzájuk. Mikor elutaznak, a kislányuk, Judy (McKenna Grace) egyedül marad a „bébiszitterrel”, egy Mary Allen (Madison Iseman) nevű csajjal. Nem sokkal később benéz hozzájuk a barátnője is, aki egy múltbéli tragédia kapcsán meg akarja ismerni a természetfelettit. Nem telik sok időbe és elszabadítja a "poklot" a házban. Túl kell élniük valahogy reggelig, amíg haza nem érnek Warrenék…

Az Annabelle 3 egy filmes univerzum hetedik darabja. Érdekes helyzet áll fenn, hisz minőségét tekintve éppen középen helyezkedik el nálam: három jobb (Démonok között 1-2, Annabelle 2) és ugyanennyi rosszabb darabot (Annabelle, Az apáca, A gyászoló asszony átka) is kitermelt már magából James Wan para-univerzuma. Egyébként bőven korrekt filmről van szó, ugyanakkor egyvalamire nem árthat felkészülni: nem egy újabb unalomig ismert horror-menet vár rád. Ez pedig alapjáraton jó dolog, de tény, hogy a végeredmény láttán sokan meg fognak lepődni.

Tetszett, hogy nem a szokásos műfaji kliséket használták fel a játékidő teljes egészében. Végig olyan érzésem volt, hogy egy tinifilmet nézek, teszem azt, egy John Hughes-stílusú darabot, amibe raktak valamennyi horror elemet is. Az Annabelle 3 ugyanis nem túlzottan ijesztő. A műfajjal most ismerkedő emberkék is nyugodtan vegyenek rá jegyet, nem fognak tőle álmukban a pizsibe vizelni. A fenyegető, baljóslatú atmoszféra ettől még nagyon rendben van. Majdnem az egész mozi a Warren-rezidenciában játszódik egyébként.

Egész izgalmas volt, ahogyan a gonosz entitások macska-egér játékot űztek a rémült lányokkal. A cselekmény tulajdonképpen ennyiben ki is merül, így túlzottan összetett vagy emlékezetes forgatókönyvre nem érdemes számítani. Ugyanakkor, mint írva lett, a hangulat és az érdekes megoldások elviszik a filmet annyira a hátukon, hogy azt egy pillanatig se érezzük hátrányos befektetésnek.

 Annak nagyon örültem, hogy Lorraine és Ed Warren többe játékidőt kaptak egy szimpla cameo-értékű szerepnél, még ha a középpontban most egyértelműen nem is ők állnak. Az alkotás szépen illeszkedik saját univerzumába, vannak utalások, érdekességek. Remek dolog, hogy erre ténylegesen is odafigyeltek, így eme para-világ ténylegesen is egy nagy egésznek hat, ami az egyes spin-off filmekkel és fősodorbeli alkotásokkal egyre tovább bővül. Sőt, több újabb „rém” is bemutatkozott most, s igencsak meglepődnek, ha a jövőben nem kapna mindegyikük legalább egy saját részt.

No és hogy mennyire horror műfajában hogy muzsikál az Annabelle 3? Nos, nem rosszul, ugyanakkor messze van attól a folyamatos és nyomasztó terrortól, amit például a második részében láthattunk. Az első órában kevés ijesztő jelenet volt, a vége felé azonban ilyen téren is összeszedték magukat, hisz a lezárás környékén, az utolsó fél órában szerencsére megszaporodott a félelemkeltő és hatásos pillanatok száma. Nagyon nem szorongattam a szék karfáját, de elismerem, párszor kellemesen a frászt hozták rám a látottak.

Persze jócskán került sablon a filmbe, az a helyzet. Túlzott egyediségre nem törekedtek az ijesztegetések során, ugyanakkor tényleg van köztük több hatásos is. Tényleg inkább a hangulatra mentek rá, meg hogy a horrort összemixeljék egy kicsit a tinifilmek világával. Ez pedig érdekes és fura dolog is egyben, de nem működésképtelen. A karakterek párszor logikátlanul viselkednek, de ez inkább betudható annak, hogy két tini és egy kislány van a középpontban, akik ilyen helyzetekben nem tudnak olyan racionálisan viselkedni, mint a Warren-házaspár.

A kislány szerepében McKenna Grace (Marvel Kapitány) elég ügyes és rátermett munkát végez. A bébicsősz szerepében látható Madison Iseman (Tales of Halloween), fiatal kora ellenére szintén egészen megbízható alakítást nyújt. Annak meg külön örültem, hogy a tiniket most nem részeges, bunkó állatokként ábrázolták, mint sok horror esetében. De a legjobban mégis Patrick Wilson és Vera Farmiga jeleneteinek örültem. Talán ha negyed órát szerepelnek, de annyira ikonikus arcai a The Conjuring-világnak, hogy feldobják az összes spin-offot, ahol legalább egy kicsit szerepelnek.

Összegezve, érdekes élmény az Annabelle 3. Forgatókönyve ugyan alig van, története sem összetettebb, ugyanakkor túlzottan haragudni nem tudtam rá. Nem veszi magát komolyabban a kelleténél, de talán épp ezért működött. Egy tinimozi horrorral fűszerezve: elsőre furcsának tűnhet, de egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek itt olvasva tűnhet. Remekül illeszkedik saját univerzumába, a második felében pedig félelemkeltés terén is elég működőképes. Azért nem bánnám, ha Wanék legközelebb John Hughes helyett mondjuk John Carpenter vagy William Friedkin stílusát idéznék inkább meg, mindenesetre az Annabelle 3 egész jó, minden furaságával együtt is. Ha nem vársz tőle sokat, akkor simán egy hangulatos és izgalmas horror-„babazsúrban” lehet részed. Közel sem hibátlan alkotás, de úgy fest, kár volt temetni A gyászoló asszony átka után a Démonok között világát.

 

Értékelés:70%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Annabelle 1-2 (duplakritika)

A harmadik eljövetel előtt...

Holnap megérkezik végre a kritikám az Annabelle harmadik részéről, ami egyben a Démonok között-univerzum hetedik darabja. Addig is, olvassátok el, hogy mit gondolok az elátkozott játékbaba első két szólófilmjéről egy kis múltidézés gyanánt, vasárnap pedig már az új részről is megmondom a magamét!

 

ANNABELLE (2014)

 

A történet főszereplője egy házaspár. Mia (Annabelle Wallis) egy régi játékbabát kap ajándékba a férjétől. Ekkor még nem is sejthetik azt, hogy a játékszerrel nem lesz minden rendben, Annabelle ugyanis jóval élőbb, mint amilyennek látszik. Ráadásul hamarosan egy sátánista szekta tör be a párhoz… 

2013-ban nagy sikert aratott a Démonok Között című horror, mely egy elég alacsony összegből készült el. Érdekesség, hogy tulajdonképpen semmi forradalmi vagy új nem volt a történetben, de a néző mégis számtalanszor szorongathatta azt a karfát a játékidő alatt.

Ami engem illet, azóta is az egyik kedvenc horrorfilmem. Az alkotók aztán úgy gondolták, hogy ha jön szép számmal a bevétel, akkor ebből is filmes univerzumot kellene már építeni. Tehát a filmet nem is a folytatás követte, hanem megérkezett Annabelle első önálló filmje. A karakter nem volt tehát a nézők számára teljesen ismeretlen, lévén hogy a The Conjuring első pár percében is frászt hozta ránk, de természetesen a főbb dolgokat meghagyták a spin-off filmnek.

Hadd szögezzem már le az elején azt, amit úgy gondolom nem szabad halogatni: az Annabelle sajnos nem egy jó film. Hogy mennyire, hát egyáltalán nem. Voltaképpen azt mondom, hogy ebből az alapanyagból egy igen para, ütős és ijesztő horrort lehetett volna készíteni. Mivel a Démonok Között nekem nagyon bejött, láttam többször is, így annál nagyobb lelkesedéssel álltam neki ennek a filmnek. 

Ez volt talán az első hiba volt a részemről, ugyanis az Annabelle szinte semmit nem tartott meg abból, ami a 2013-as filmben még bevált. Nem is kell tagadnom ezek után, hogy nagyon nagy csalódásként folytatódott. Folyamatosan próbálják a frászt hozni a nézőre, de ennek kivitelezése már nem sikerül. Pedig azt nem mondanám, hogy gyenge idegzetű vagyok, lévén a Mártírok című horrort, melyen általában minden jóérzésű néző elszörnyed, komolyabb gond nélkül végignéztem. Az Annabelle viszont távol áll egy ijesztő címkétől. Természetesen jönnek sorban a jumpscare jelenetek, de a céljukat nem igazán érik el.

Pár jobb rész azért akadt, ezt nem is tagadom, de a sikerhez ez még édeskevés. Meg lehet figyelni, hogy merítettek a klasszikus horrorokból is. Több párhuzamot is fel lehet lelni például a Rosemary gyermekével: terhes nő, feszült(nek látszó atmoszféra), misztikus hangulat. Más dologban viszont az Annabelle sajnos a közelében nincs Polanski mesterművének.

A rendezőváltás szintén meglátszik, hiszen James Wan csupán produceri minőségben volt jelen, de valószínüleg más dolga volt, mert ha odafigyel erre a mozira, nem hinném, hogy nagyobb bajok lettek volna vele.  Az első film főszereplőinek (Vera Farmiga és Patrick Wilson) nyoma sincs, viszont a főszereplőt alakító Annabelle Wallis (A múmia) egész korrekt, de legalábbis lehet mondani, hogy ő mindent megtett, amit elvárunk tőle.

Persze azért az Annabelle nem egy totál nézhetetlen kategória, csak majdnem. De ettől függetlenül a szememben még rossz filmként élményként meg. Némi hangulata van az egésznek, de ez csak a történet váza, s arra már nem elég, hogy jó filmet varázsoljon az egyébként jobbára működésképtelen ötletekből.

Összegezve, az Annabelle néhol ugyan atmoszférikus, sokszor éreztem azt, hogy jobb kezekben ez akár még működhetett is volna, meg ugye ott van Annabelle Wallis is. De attól még ritka sablonos, nem elég ijesztő, sőt a magas korhatár ellenére bátortalan is helyenként. Ez bizony jókora csalódás, jóérzésű horror-kedvelőknek nem is tudom ajánlani. Most mondanám, hogy egyértelműen eme rémuniverzum legrosszabbika, de idén A gyászoló asszony átka sem lett jobb…

Értékelés:35%

 

 

 

 

ANNABELLE 2: A TEREMTÉS (2017)

 

A történet szerint egy babakészítő balesetben elveszíti szeretett kislányát, azonban a gyász nem hagyja nyugodni. 12 évvel később feleségével magukhoz fogadnak egy apácát és pár növendéket egy közeli árvaházból, ami bezárt. A kislányok érkeztével természetfeletti erő kezd el mozgolódni a házban, ez azonban valaminek az utóhatása. Hatalmas veszély les rájuk: talán maga az ördög…

2013-ban egy filmes univerzum kezdődött, melynek első része a Démonok Között volt. A hatalmas sikerek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy érkeztek a további filmek a témában. A Démonok Között 2 ugyan nagyjából hozta elődje színvonalát, de eme két film közé beesett egy nagyon gyenge próbálkozás is: ez volt az Annabelle első része.

Ami több szempontból is nagyon rossz film volt, épp hogy nem nézhetetlen: összeszedtek egy tehetségtelen rendezőt (erről kicsit majd később), unalmas kliséket, s gyakorlatilag nulla feszültséget. Most pedig annál jobban lepődtem meg, mert az Annabelle 2 bizony egy röhejes film remek folytatása. Ez a film tulajdonképpen nem más, mint az első Annabelle film előzménye, ami meg a Démonok Között előzménye volt ugye. Tehát a Teremtés nem más, mint az előzmény előzménye. (Remélem eddig még érthető… :D)

Az első részt egy nagyon tehetségtelen fércmunkás, bizonyos John R. Leonetti hozta tető alá, aki nem csak hogy nem ért ehhez a műfajhoz, de mellette még olyan fércművek fűződnek a nevéhez mint a Mortal Kombat 2. Tehát nagy szerencsére rendezőcsere történt, ugyanis jött David F. Sandberg, az Amikor kialszik a fény és a Shazam direktora. Én azt mondom, hogy egy tehetséges rendező mellett egy horrorfilm már legalább félig biztonságban van: s lám, most is épp ez történt.

Csak mellé még kaptunk a jóból, gyakorlatilag a film szinte az elődje összes nevetséges hibáját ki tudja javítani. Az atmoszféra valami pokoli erős lett. Azon ritka alkalmakkor, mikor tudjuk, hogy a gonosz jelen van, de nem mutatja magát, nagyon a frászt tudták hozni az egyszeri nézőre. Apró neszek, recsegések, ropogások is elegendőek arra, hogy megágyazzanak annak a terrornak, ami a későbbiekben fog bekövetkezni.

 Nagyjából a film feléig karakterépítés van, nagy szó hogy egy horrorban ezzel is foglalkoztak. Vannak ekkor még feszültségoldó részek is (habár az Elvis-szám most elmaradt, de majd Ed úgyis elénekeli a Démonok Között 3-ban. :D ) A film második fele aztán kíméletlenül rázúdítja a terrort még az edzettebb lelkűekre is: a film nagy részben sablonokból építkezik fel, de tették ezt úgy, hogy közben a végeredmény mégis annyira borzongató lett, hogy simán lehet rajta rengetegszer rémüldözni. Sőt, az utolsó 40-50 perc az gyakorlatilag nem más, mint maga az álom egy horror rajongónak: jönnek sorban az ijesztő jelenetek, a kezekből pedig csak úgy hull közben a popcorn a sok fenyegető képsor láttán.

 Atmoszférikus, de ijesztő és hangulatával a bőröd alá mászik. Ebből a szempontból az Annabelle 2 egy kíméletlen horror: nagyon hamar magával tud ragadni, s akkor biztos lehetsz benne, hogy a stáblistáig nem is ereszt majd. Véres jelenet kevés van (talán 2-3, azok is rövidek), de a film ezek hiányában is annyira ijesztő és remek hangulatú, hogy elismerésem.

És mindezt potom költségvetésből (még a műfajhoz képest is), valamint jobbjára ismeretlen színészekkel hozták össze. Így kell ezt, kérem szépen. Párszor ugyan sablonos vagy logikátlan lehet a film, azt azonban tessék figyelembe venni, hogy a főszereplők gyerekek, ők pedig nem tudnak ilyen helyzetekben olyan higgadtan és megfontoltan cselekedni, mint tapasztaltabb kollégáik.

Összegezve, az Annabelle 2 egy rémületesen hatásos élmény, méltó a Démonok Között eddigi két részéhez is. Az elsőt pedig inkább felejtsük el, elvégre egyszer mindenki hibázhat. Meg amúgy is, itt már törlesztenek, de bőséggel: igazi nyugtalanító poklot hoz el az arra fogékonyaknak. Az utolsó harmada pedig hatalmas (lelki) terrort sem fél alkalmazni. A 2017-es év egyik legjobb horrorja A teremtés: oldschool szellemben készült, hatásos és vérfagyasztó élmény.

 

Értékelés:80%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Yesterday (kritika)

Tegnap még mindenki emlékezett a Beatlesre.

Jack Malik (Himesh Patel) zenész, akinek nem akar összejönni a nagy áttörés. Jellemzően kevés ember előtt lép fel, a munkásságát sem ismerik sokan, pedig tényleg az a vágya, hogy a zenéjét minél többen megszeressék. Az egyetlen, aki mindvégig bízik benne, s karrierjét is igyekszik egyengetni, nem más, mint a menedzsere (Lily James). Váratlanul azonban fura dolog történik Jackkel: miután balesetet szenved és kórházba kerül, rájön, hogy ő az egyetlen, aki emlékszik a Beatles zenéjére. Egy kis töprengés után arra jut, hogy a sajátjaként próbálja meg eladni a legendás együttes számait, a siker pedig hamar megtalálja. Egyre népszerűbb és sikeresebb lesz, úgy fest, a határ számára a csillagos ég…

Nagyon vártam Danny Boyle (Trainspotting 1-2, Gettómilliomos) rendező új filmjét, melynek a forgatókönyvét pedig Richard Curtis (Igazából szerelem) jegyezte. A két alkotó első ránézésre nagyon eltérő stílusban dolgozik, ez azonban nem látszott meg a végeredményen, hisz a Yesterday eléggé egyben van. Örültem, hogy végre egy eredeti ötleten alapuló filmet nézhettem meg a moziban, s nem egy franchise vagy filmes-univerzum sokadik darabját. Félreértés ne essék: ezekkel sincs gondom, csak éppen annyira elszaporodtak, hogy minden egyedinek látszó filmélményt boldogan fogadok.

A Yesterday alapvetően könnyedebb darab, ugyanakkor cselekménye jól összerakott. Elsődleges célja a szórakoztatás, de története ezek mellett sem csak alibi, hisz két poén között összetettebb témák is előkerülhetnek. Lehet-e úgy karriert építeni, hogy tulajdonképpen nem is a mi szellemi termékünk, amiért milliók rajonganak? Meddig szabad hagyni, hogy a szórakoztatóipar rátegye a kezét egy tehetségesebb művészre, hogy még több pénzt sajtoljanak ki belőle? Melyik a fontosabb: a munka vagy a magánélet?

Így tehát, vidám hangulat ide vagy oda, a film igenis rendelkezik egy érdekes cselekménnyel, amit jól bontottak ki, érdekesek az egyes történetszálak. Néha a humor mennyiségét egy kicsit már soknak éreztem, ugyanakkor azt elismerem, hogy több alkalommal is tényleg nagyon vicces a Yesterday, főleg amikor annak forrása valamilyen popkulturális téma. Példának okáért: nem csak a Beatles tűnt el nyomtalanul, s ez fog még érdekes pillanatokhoz vezetni… ;)

Persze egy ilyen, dalokra nagyban építkező élmény esetében abszolút nem mindegy, hogy a zenés részek mennyire működnek. Nos, a jó hír az, hogy itt eléggé, legalábbis ezek a film csúcspontjait jelentették számomra. Remek érzés ilyen pazar számokat nagyvásznon átélni, illetve tökéletes hangminőségben hallani. A rendezés egyébként tisztességes, alapos munka. Azt nem mondom, hogy ilyen téren Boyle legjobbja, de alaposan fel is volt adva a lecke, s direktorunk azért nem vallott kudarcot.

Jó néven tudtam venni, hogy a Yesterday karakterei érdekesek. A főszereplő egyedi és kedvelhető figura. Sok babér eddig nem termett neki, a hírnév jó messziről elkerülte, így nem meglepő, hogy kapva kapott a lehetőségen, s (ha más dalaival is), de igyekezett bizonyítani. De a menedzser, Ellie is legalább ennyire szerethető és jópofa szereplő. Már az első felében is látszik, hogy a két különc kapcsolata bonyolult, s ez a későbbiekben még fontos szerephez is fog jutni a filmben.

A hangulat tehát remek, a dalok is, sőt még a főbb szereplők is szerethető alakok. Viszont, sajnos van valami, ami felett nem tudtam szemet hunyni: ez pedig a magyar szinkron. Elsősorban a főszereplő esete idegesített, aki olyan vékony hangot kapott, hogy semmilyen 17 év feletti férfi karakterhez nem illene. Ha teheted, feliratosan nézd meg a filmet, hisz a játékidő jelentős részét úgyis a dalok jelentik.

Milyen érdekes, hogy a főhőst játszó Himesh Patel korábban soha semmiben nem kapott még fontos szerepet, így itt egyből küldték a mélyvízbe. Bátor dolog volt ez, de bevált! Patel végig remek volt, sikerült azonosulnia a szereppel, így valószínű, hogy nem most láttuk utoljára hollywoodi filmben. Az igazi meglepetést azonban nekem Lily James jelentette, aki annyira aranyos és szerethető minden egyes jelenetében, hogy azon őszintén meglepődtem. De komolyan, még soha nem bírtam ennyire a csajt! Sajnos azonban Kate McKinnon alakítása most is nagyon idegesítő és erőltetett volt, nem értem hogy mit keresett itt, vagy hogyan jutott el idáig egyáltalán.

Összegezve, a nyár egyik legszerethetőbb feel-good élménye lehet a Yesterday, aminek még a lezárása is egész ötletes. Nem hibátlan, de kedves és szórakoztató mozi. Igaz, hogy humora néha már túl sok, Kate McKinnont pedig lecseréltem volna úgy akárkire… Viszont a rendezés alapos, sok vicces utalás is helyet kapott, illetve a történet könnyed mivolta ellenére emlékezetes. Himesh Patel és Lily James pedig tutira ott lesznek az év legjobb filmes párosai között, az biztos! A Yesterday egy zamatos nyári limonádé, benne egy nagyon kevés alkohollal: cselekménye vidám, de nem tartalmatlan, a film pedig szórakoztató, de nem üres. Ja, meg végre egy eredeti ötlet Hollywoodban!

 

Értékelés:75%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Nightmare Cinema (kritika)

Öt rémtörténet az elátkozott moziban.

Öt történetet láthatunk ebben a horror-antológiában. A nézők az elátkozott moziban élhetik át őket, amik előhozzák a legmélyebb félelmeiket, illetve legféltettebb titkaikat. A rejtélyes mozigépész (Mickey Rourke) nagy kíváncsisággal várja, hogy az egyes kis történetek milyen hatást váltanak ki a nézőkből, amikor az őrület legijesztőbb pillanatait tapasztalják és szenvedik meg.

A Nightmare Cinema öt kisebb, nagyjából 20-25 perces rémmesét tartalmaz. Az egyes storyk közötti átfedés a mozigépész karaktere, akinek a vetítőtermében szenvedhetik végig az emberek a rövidfilmeket- melyeknek ők maguk a főszereplői. Sikerült megszerezniük öt, a horror műfajában már jártas direktort, hogy megalkossák a saját, egyedi víziójukat: Alejandro Brugués (Juan, a zombivadász), Joe Dante (Szörnyecskék), Mick Garris (Alvajárók), Ryujei Kitamura (Éjféli etetés) és David Slade (A sötétség 30 napja) alapvetően mind érdekes cselekményeket alkottak.

A legelsőben (Alejandro Brugués- The things in the woods) azt hittem, egy klasszikus slashert látok: megölhetetlen, rejtélyes személyazonosságú őrült kerget egy csapat fiatalt, távol mindentől, az erdőben. A dinamikája rendben volt, izgalmas és kicsit ki is csúfolta a slasher mára jelentősen elfáradt műfaját. Ezen felül a végén történt egy nagyon érdekes fordulat, ami az egészet új és még érdekesebb megvilágításba helyezte.

A második történet (Joe Dante- Mirari) volt a személyes kedvencem. Egy nő, kinek arcán egy fura sebhely van, barátja meggyőzi arról, hogy sebészeti beavatkozás keretein belül távolítsák el azt. Végig egy klinikán játszódik, éjszaka. Ez a történet mind közül a legatmoszférikusabb. Egyre nyugtalanítóbb események történnek, fokozatosan nő a feszültség. Itt is futotta egy csavarra, ami elképesztően groteszk és beteg, már-már „japános” szinten. Végig nagyon profi a színvonal, s a direktor jól játszott a műfaj alapvető lehetőségeivel.

A harmadik rövid szegmens (Ryuhei Kitamura- Mashit) egy  apácazárda-szerű helyen játszódik, ahol hamar tanyát ver a gonosz, s nem is akar egyhamar távozni. A story korrekt kritikája a modern egyház problémáinak és titkainak (helló, Spotlight!). Horror szempontjából inkább egy átlagosabb szintet mutat, de van annyira elvont és különös, hogy a sorból ne lógjon ki. Volt benne egy démonszerű lény, ami az Iron Maiden Eddiejét juttatta eszembe egyébként. Egész érdekes a Mashit, viszont Kitamurától azért bevallom, kicsit emlékezetesebb szegmensre számítottam.

A negyedikben (David Slade- This way to egress) egy különös, elmegyógyintézet szerű helyen bolyongó nő kapta a főszerepet, aki gyermekeit keresi. Ez végig fekete-fehérben forgott, ami adott az egésznek egy érdekes, borongósan nyugtalanító stílust. Kicsit több okból is a Silent Hill jutott eszembe róla, s alapvetően működött a cselekmény íve, szerkezete is. Itt is jócskán beteg, de érdekfeszítő cuccról van szó, több mint egyedi megvalósításban előadva.

Az utolsó rövid storyban (Mick Garris- Dead) egy fiú áll a középpontban. Családjával végzett egy elmebeteg, csak ő úszta meg az esetet félig-meddig ép bőrrel. Kórházban van, de az őrült oda is követi, bevégezni feladatát. Nem ez a legeredetibb story, de elismerem, hogy működött bőven. Itt is a rejtélyekre helyezték a hangsúlyt, jutott bele egy kis nyomozás, illetve macska-egér szituáció is. Izgalmas volt tulajdonképpen, a végén látható fordulat pedig ha nem is újdonság a műfajban, viszont bátorságra vallott meglépni.

A filmhez sok kevés tapasztalattal bíró színészt is megnyertek maguknak, de vannak itt ismertebb nevek is! Közéjük tartozik a doktor szerepében látható Adam Godley (Breaking Bad, Love actually) és Richard Chamberlain (Twin Peaks) is. A mozigépészt pedig nem más játssza, mint a hollywoody rosszfiú, Mickey Rourke. Jó volt az öreget végre egy komolyabb alkotásban látni az elmúlt évek B-filmjei után. Mindenképp jól hozta a különös karakterét, örülök annak, hogy a tehetséges színészt végre egy hozzá méltó szerep is megtalálta.

Összegezve, alapvetően elégedett vagyok a filmmel. Úgy gondolom, mindegyik rövidebb szegmens hozza a színvonalat. A személyes kedvencem a második, de az összes hozzáértéssel van összerakva. Talán Ryuhei Kitamurától vártam kicsit többet, de az ő storyja sem csalódás attól még. Külön tetszett, hogy a legtöbb esetben jól vezették a cselekményt, érdekes alaphelyzeteket teremtettek, illetve jóféle fordulatokat ötöltek ki. A végeredmény egy kicsit emlékeztett a ’80-as évek B-horrorjainak stílusára is, de úgy gondolom, ez direkt tiszteletadás volt, ami sikerült is. Ha egy kis oldschool rettegésre vágysz, lépj be az elátkozott mozi épületébe és nézd meg eme öt groteszk rémtörténetet- már ha mered! Az utolsó képsorok alapján pedig a folytatás sem kizárt. Ha továbbra is tartják ezt a színvonalat, akkor én nagyon is vevő vagyok rá.

 

Értékelés:80%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Assassin's Creed Odyssey (játékteszt)

Véres vakáció az ókori Hellászban.

A történet időszámításunk előtt 431-ben kezdődik, a peloponnészoszi háború idején. Mi, játékosok dönthetjük el, hogy Kassandra (Melissanthi Mahut) vagy Alexios (Michael Antonakos) szerepében kívánunk inkább a kalandok útjára lépni. Válasszuk akármelyiküket is, a fő cselekmény középpontjában ezúttal családunk felkutatása és újraegyesítése fog állni. Karakterünkkel felcsapunk zsoldosnak, s úgy járjuk a háború sújtotta vidéket, válaszok után kutatva.

Az Assassin’s Creed Odyssey (innentől: ACO) a Ubisoft tizenegyedik orgyilkosos-szurkálós játéka, ha nem számítjuk a kézkonzolokra, illetve mobilra fejlesztett kisebb részeket. Gyakran érte már az a vád a franciákat, hogy a széria legutóbbi alkotásai meglehetősen önismétlőek. Nos, ebben volt egy kis igazság, mindazonáltal inkább csak a Unity esetében lógott ki az a bizonyos lóláb, a Syndicate és az Origins már sokkal jobban sikerültek. Tavaly október óta pedig már az ókori Hellász területén is kalandozhatunk.

A fő történeti szál elég igényesen lett megalkotva. Érdekesen írták meg, belevették az Athén és Spárta közti konfliktust is. Olyan ismert történelmi személyiségek is tiszteletüket fogják tenni, mint Hippokratész, Szokratész vagy Phidias. Visszatért az Originsben már bevezetett fejlődés-rendszer is, amire figyelni kell alaposan. Ha teszem azt, 30-as szinten nekimegyünk egy 35-ös ellenfélnek, akkor abból sok jó nem származik. Ezért az alaptörténeten sem lehet gyorsan végigszaladni, folyamatosan fejlődni kell. Én az utolsó küldetést például kb 33-as szinten teljesítettem, de sokkal ezalatt esélyem sem lett volna boldogulni.

Ez a rendszer pedig rákényszeríti a játékost arra, hogy minél többet nyüstölje az Odysseyt. Ez pozitívum meg negatívum is, hisz egyrészt ezáltal aprólékosan megismerhetjük a játék egészét, másrészt viszont ne a kedves Ubisoft akarja már nekem megmondani, hogy minimum (!) mennyit játsszak csak azért, hogy a történetet végigtoljam. Ugyanakkor, valamit jól csinálnak, hisz ezután is maradtam még egy kicsit orgyilkoskodni. Sőt, nem keveset: összesen 79 órát töltöttem el a programmal, s az 50-es szintig jutottam el.

Jómagam Kassandrával kalandoztam. Eddig nem volt jellemző erre a szériára a női főszereplő, ezért döntöttem mellette. Nagyon örülök, hogy így tettem, ugyanis remekül megírt karakter, tetszett a személyisége, stílusa. A hangját Melissanthi Mahut kölcsönözte, aki több mint kiváló munkát végzett. Egyébként, ha már szóba került a személyiség: a játékban döntéseket is kell hozni bizonyos szituációkban. A lehetőségek tárháza nem végtelen, de kellően változatos: lehet fenyegetőzni, a békésebb utat választani, flörtölni, gúnyolódni is. A többi karakter erre reagál, úgyhogy nem mindegy, melyik opcióra bökünk.

A cselekmény többféle véget is érhet, korábbi választásainktól függően. Lehet a lezárás nagyon boldog, vagy akár annak ellenkezője is. Az viszont biztos, hogy a játéktér, Hellász világa példaértékűen van kidolgozva. Hatalmas és változatos nyitott világ vár, amit öröm felfedezni: nagyvárosok (Athén például remek), vidék, mezők, erdők, tengerpart, lehetne ezt a végtelenségig sorolni. Ha kedvünk úgy tartja, hajóra is pattanhatunk, bejárva az Égei-tengert keresztül-kasul. A büszke ladikot fejleszthetjük, csatázhatunk is vele. Ez a funkció már a Black Flagben is ötletes volt, így örültem, hogy itt is behozták.

Természetesen a változatos térkép ezer lehetőséget rejt magában: vadállatokkal küzdhetünk, próbára tehetjük magunkat az Arénában, napi feladatokat oldunk meg, „Sas-pontokat” (itt is van egy kedves és segítőkész madár, Ikaros) szinkronizálunk, segítünk a népnek. Ha pedig sikeresek akarunk lenni, akkor felszerelésünket folyamatosan fejleszteni kell, hogy az igazodjon az adott szinthez. Egy-és kétkezes, könnyű és nehéz-fegyverek, valamint íjak teljes választéka vár a játékosra. A főszereplő öltözetet is variálhatjuk, a legapróbb részletekig. Megválaszthatjuk nagyjából az egész felszerelését, minek köszönhetően ilyen téren teljesen személyre szabhatjuk a karakterünket.

Nem csak mi járjuk a vidéket zsoldosként. Sőt, ha sokszor szegjük meg a törvényt és rossz fát teszünk a tűzre, akkor könnyen a nyomunkba eredhet a többi. Persze le lehet őket győzni, csak éppen nem könnyű, folyamatosan újratermelődnek. Tiszta Dark Souls, nem? :D Sőt, még a harcrendszer is sokat merített a kontrollercsapkodós őrületből: hárítunk, elugrunk, visszatámadunk, esetleg íjazunk, míg az ellenség ki nem fekszik. Persze jóval könnyebb játék az ACO, mint a DS-részek, de még így is helyenként meg tudja szívatni a népet, szóval csak óvatosan. Kell egy kicsit gyakorolni, aztán bele lehet jönni. Sőt, vadászhatunk szektásokra is, akik a háttérből mozgatják Hellászt, illetve érintettek a fő történeti szálban is. Kis idő beletelik, míg megtaláltam és likvidáltam őket, de szerintem megérte a dolog.

Összegezve, szerintem az ACO egy remek játék. PS4-en toltam végig, nagyjából kétszer fagyott ki, de más probléma semmi nem volt. A grafika gyönyörű és élethű, valamint nem is tölt sokáig a game gyorsutazás esetén. Simán bele lehet ölni egy csomó órát, nekem ez a szám 79 volt, de maximalisták valószínűleg 150 alatt meg sem állnak. Az Odyssey egy majdnem kiváló játék, de az RPG-játékokra jellemző szintlépés nem biztos, hogy megint kellett volna ide. Így csak a fő szálhoz is sok idő kell, valamint a harcrendszer is néha fel tudott bosszantani. Így tehát pazar darab, de nem a széria legje: jobban bejött a 2, a Brotherhood és a 4 is. Mindazonáltal nem is visszalépés, így rutinos és kevésbé tapasztalt orgyilkos-tanoncoknak egyaránt tudom ajánlani ezt a véres kis hellászi vakációt.

 

Értékelés:85%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

20 folytatás, ami méltó az eredeti filmhez

Mert nem minden folytatás katasztrófa!

Nemrég vált elérhetővé az Álom Doktor című film előzetese. Ez lesz az a mozi, ami Stanley Kubrick kultklasszikusát, az 1980-ban bemutatott Ragyogását fogja folytatni. Az alap természetesen továbbra is Stephen King azonos című regénye, a főszerepre megnyerték Ewan McGregort, a direktori székbe pedig Mike Flanagant. Van rá tehát legalább egy kicsike esély, hogy az előd nagy kritikai sikere megismétlődjön- hogy tényleg így lesz-e, majd ősszel kiderül. Ez az érdekes helyzet szolgáltatta a legújabb toplistám témáját is: 20 olyan folytatásról olvashattok itt, ami méltó az eredeti filmhez.

Figyelem! A címben direkt nem a „jobb” szót használtam: az, hogy méltó, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb is az eredetinél. Ettől még lehet annyira remek, mint az, vagy maximum csak egy nagyon kicsivel gyengébb-de mégis hű az eredetihez karakterei, cselekménye, vagy éppen rendezés tekintetében.

 

20.) Ted 2 (2015)

Bírtam az első Ted filmet, mert nem akart többnek látszani annál, ami: egy piszkos szájú, totál elszállt vígjáték, végre egy kis eredetiséggel. A második is nagyjából ezt a formulát használja fel, s a lényeg, hogy működőképes módon. Liam Neeson cameoszerepe pedig remek!

 

19.) Deadpool 2 (2018)

A nagydumás zsoldos második eljövetele szintén azt kínálta, amit az első: csak egy kicsit még emelte is a téteket. Nagy beszólások, véres akció, a negyedik falat jócskán áttörő jelenetek garantálták a néző szórakozását. Meg persze a sírva röhögős stáblista utáni jelenetek. No és Brad Pittet kiszúrta mindenki? :)

 

18.) Gonosz halott 2 (1987)

Az első még egy hagyományosabb horror volt, de Sam Raimi és Bruce Campbell a folytatást még egyedibbé és durvábbá varázsolta nekünk! Csak úgy tombol a filmben a brutalitás, meg záporoznak az egysorosok. Ennél pazarabb horror-vígjáték sem sok akad!

 

17.) Indiana Jones és a végzet temploma (1984)

A kritika nem fogadta kitörő lelkesedéssel, mint az előzményét, jómagam azonban nagyon kedvelem ezen alkotást. Egy igazán tökös, hangulatos és izgalmas kalandfilm, melyben Harrison Ford ismét bizonyítja, hogy nála menőbb régészprofesszor nem létezik.

 

16.) Démonok között 2 (2016)

Az első nyomasztó és ijesztő élmény volt, s ezen színvonalat a folytatása is tudja garantálni. Kapunk mellé egy kis karakterépítést, hatásos jeleneteket, valamint egy Patrick Wilsont, aki Elvist énekel-utóbbi mondjuk nem ijesztő, de jócskán emlékezetes pillanat.

 

15.) A Bourne-ultimátum (2007)

A Matt Damon-féle Bourne trilógia harmadik darabja egyben a franchise legjobb alkotása is. Az első kettő is nagyon igényes akciómozi, de az Ultimátum még intenzívebb, adrenalindúsabb és izgalmasabb móka, igazán látványos jelenetekkel.

 

14.) Bosszúállók: Végtelen háború (2018)

Az MCU harmadik csapatfilmje egyben a legjobb is! A poénok mellé is szokatlanul komor hangulatot kaptunk, valamint egy gigászi filmben az összes eddig fontos karaktert. Josh Brolin Thanosa összetett és érdekes gonosztevő, a finálé pedig még a Végjáték ismeretében is ad egy kiadós gyomrost!

 

13.) Die Hard 3 (1995)

Számomra a Nakatomi-tornyos első marad a kedvenc, viszont a kicsit átlagosabb másodiknál sokkal jobban bejött a harmadik darab. Jeremy Irons remek antagonista, Bruce Willis pedig zseniális "haverpárost" alkot Samuel L. Jackosnnal.

 

12.) Vissza a jövőbe 2 (1989)

Tulajdonképpen, az egész trilógia egy igényes egészet alkot, de mégis csökkent a színvonal részről-részre, még ha csak tényleg egy hangyányit is. Így a másodikat választottam, ami egy nagyon szórakoztató filmecske, remek hangulattal.

 

11.) Mission Impossible- Utóhatás (2018)

Az is nagyon ritka egy többrészes franchise esetében, hogy a hatodik felvonás sikerül a legjobban. A tavalyi MI-mozi azonban lazán megugrotta az elvárásokat, s egy olyan tökös akciócunamit kaptunk, ami méltán lesz ott a legjobbak között. Csak a Justice League Supermanje meg ne tudja… ;)

 

10.) Terminátor 2 (1991)

Az első és második is nagy kedvencem, utánuk sajnos elég nagy lejtmenetbe kapcsolat a széria. Viszont ezek megmaradtak többször nézős, örök klasszikusnak. A jó öreg Terminátor pedig mondhatja a BD lejátszónknak: „I’ll be back!”-egy sokadik újranézés erejéig.

 

9.) Harry Potter és az azkabani fogoly (2004)

Alfonsó Cuarón hozta el nekünk az eddigi legjobb HP-mozit: tulajdonképpen mind szerethető, de a személyes kedvencem a harmadik marad. Csodás hangulat, minden értelemben varázslatos jelenetek, na meg Gary Oldman, mint Sirius Black. Mi kell még?

 

8.) Alien 2 (1986)

Itt is életbe lép a „Terminátor-szindróma”, tehát inkább az első két rész az igazi. James Cameron klasszikusa megidézi az előző felvonást, s ugyanúgy jelen van benne a horror, de mellé kapunk jóféle akciójeleneteket is. Ripley badass, de még mennyire!

 

7.) A Sötét lovag (2008)

Christopher Nolan bőregér-trilógiájának mindhárom darabja igényes alkotás, nekem a középső a favoritom közülük. Darkos hangulat, elképesztően izgalmas cselekménnyel fűszerezve, a desszert pedig Heath Ledger Jokere. Jóllaktunk, de még mennyire!

 

6.) Trainspotting 2 (2017)

Danny Boyle alkotása olyan, mint egy nosztalgikus filmes „trip”. Egyszerre örült és melankolikus darab, igazi dramedy a javából. Nosztalgikus volt újra látni a skótokat, akik nem változtak: Ewan McGregor és csapata visszatért a kultikus első rész után!

 

5.) Mad Max 2 (1981)

Választhattam volna A harag útját is, ami szintén kiváló mozi, de félig-meddig reboot is egyben, így inkább maradtam a másodiknál, ami hagyományos(abb) folytatás. Elképesztő a film kegyetlensége, poszt-apokaliptikus hangulata, Max pedig már kutyával járja a pusztaságot. Menő, annyi biztos!

 

4.) A keresztapa 2 (1974)

Minden idők tán legjobb gengsztereposzához nem könnyű dolog legalább olyan pazar másodikat készíteni, de Coppola megtette! Egyszerre előzmény és folytatás: az egyik szál során Al Pacino bizonyít, míg a másiknál Robert De Niro! Két zseni, egy örökbecsű filmben.

 

3.) Logan (2017)

Készült két korrekt, de nem túl extra Rozsomák-mozi (hagyjuk a karakter hivatalos magyar nevét!), de igazán a harmadik dobbantott nagyot: minden idők egyik legkiválóbb képregényfilmje tele van dühhel, megbánással, erőszakkal és érzelmekkel. Egy tökéletes, megható neo-western, Hugh Jackman hattyúdala.

 

2.) Mielőtt lemegy a nap (2004)

 

Nagyon kevés trilógia van amelynek mindhárom darabja egyforma színvonalú, igazi mestermű. Ezek közé tartoznak Richard Linklater romantikus alkotásai: náluk kevés szebb és életszerűbb létezik. Ethan Hawke és Julie Delpy szerettek itt egymásba, mi nézők pedig a filmjeikbe, mindörökre.

 

1.) Szárnyas fejvadász 2049 (2017)

Ki gondolta volna, hogy a folytatás lesz olyan elemi erejű, mint Ridley Scott eredetije? Akárhogy is, Dennis Villeneuve mesteri, hazánkban forgatott látomása akkora erejű moziélmény, hogy azt tanítani lehetne. A BR 2049 hű elődjéhez: filozofikus cyberpunk mozi tele értelemmel és érdekes kérdésekkel. A 2010-es évek egyik legerőteljesebb alkotása!

 

Ha tetszett a toplista, kövesd az oldalt a Facebookon is!

Van olyan folytatás, ami szerinted még ide tartozik, de kimaradt a toplistából? Írd meg kommentben!

 

Én vagyok az éjszaka (sorozatkritika)

A szürke Dália.

A ’60-as évek közepe, Amerikában. Egy lány, Fauna Hodel (India Eisley) rájön, hogy hazudtak neki a gyerekkorával kapcsolatban, s ki akarja deríteni, hogy mi állhat a háttérben. Arra is rá akar jönni, hogy kik az igazi családtagjai, akiket jobban meg akar ismerni. Hamarosan találkozik egy Jay Singletary (Chris Pine) nevű újságíróval, akit múltja démonként üldöz, s nem bír szabadulni tőle. Hamarosan rá kell jönniük, hogy az eset hátterében álló események sötétebbek és furcsábbak, mint azt gondolták.

Az Én vagyok az éjszaka cselekményének alapját valóban megtörtént események adják. Hazánkban az HBO műsorán, vagy az HBO Go-n lehet megnézni. Az első évad egyben az utolsó is volt, hisz ez egy olyan történet, melynek kibontásához bőven elég volt a rendelkezésre áll hat epizód. Vártam egyébként én nagyon eme sorozatot, méghozzá több okból is.

Egyrészt, a ’60-as években játszódó történetek sok lehetőséget rejthetnek magukban, hisz igazi hangulatbombák lehetnek, ha megfelelő tisztelettel és odaadással készítik el őket. Másrészt pedig, a Wonder Woman után ismét együtt dolgozott Chris Pine és Patty Jenkins rendező, aki az első két epizódot dirigálta le. Ezek után szinte minden adott egy újabb kultsorozat megszületéséhez, nem igaz?

Hát, a helyzet sajnos az, hogy nem. Leszögezném, hogy az Én vagyok az éjszaka egy végtelenül korrekt sorozat, csak sajnos nagyjából úgy egy pillanata sincs, amikor ezen kategória fölé tudna menni a minősége. Beálltak egy színvonalra, ami nincs túl alacsonyan, de túl magasan sem, majd ahhoz tartották magukat az összes epizódban. Így tehát legalább hullámzó minőségről nincs szó. Csak a gond az, hogy ettől még ez a széria eléggé feledhető.

Persze el lehet vele lenni, simán megtekinthető. Mivel kevés részről van szó, hamar le is lehet darálni, így túl sok időt sem vesz el az életünkből. De nem hiszem, hogy bárki is a kedvencei közé fogja sorolni, ha egyáltalán bármikor is fogja emlegetni a megtekintés után. Mert abban sem vagyok biztos. A legfájóbb számomra az volt, hogy hangulat tekintetében is csak az átlagos szintet hozza az Én vagyok az éjszaka.

A ’60-as évek Amerikája rengeteg lehetőséget rejtett volna magában. Azonban ezeknek csak egy részét sikerült kihasználniuk, a további lehetőségek kiaknázatlanok maradtak. A sorozat korrektül van megírva, de igazából egyik fordulat sem tekinthető az „agyeldobós” kategóriának, sőt annak közelében sincs. Szépen folynak az események, komolyabb fordulat vagy érdekesség nélkül.

Patty Jenkins egész jól rendezte meg a rá eső epizódokat, de azért nem tett le olyan emlékezetes munkát, mint ami anno a WW volt. Még szerencse ezek után, hogy a dialógusok elég jól meg vannak írva, több esetben is. Persze ennek a szériának is akadnak erősségei, csak a korrekt kategóriából nem tud kitörni. De nem is látszott, hogy túlzottan erőlködtek, vagy ilyesmi.

Ezek után annak nagyon tudtam örülni, hogy legalább Chris Pine nagyon jó munkát végzett. Kiválóan illett hozzá a kiégett újságíró karaktere, s láthatóan foglalkozott azzal, hogy hitelesen tudja eljátszani. Ha valami miatt tényleg megéri egyszer megnézni ezt a sorozatot, akkor az ő. Csak az ő munkája van a korrekt szint felett, hisz tényleg megtett mindent, ami csak lehetett. India Eisley is fontos szerepet kapott, s a teljesítménye nem is volt rossz. Persze azért az érdekes dolog, hogy elviekben ő volna a főhősnő, mégis egy idő után szinte háttérbe szorult Pine mögött.

Összegezve, az Én vagyok az éjszaka egy se nem túl jó, se nem túl rossz sorozat. Az elfogadható szintet hozza az elsőtől az utolsó pillanatig, de nem igazán rendelkezik meglepő vagy éppen kiemelkedő momentumokkal. Leszámítva persze Chris Pinet, meg az általa játszott karakter is elég érdekes. Tény, hogy lehetett volna a végeredmény ennél rosszabb is, de ettől még sajnálom, hogy most csak ennyire futotta, nem adtak bele szerintem apait-anyait. Igazi klasszikus, hivatkozási alap is válhatott volna belőle, egy bőven tökös és ravasz neo-noir. Ehelyett mit csináltak? Felmondták a kötelezőket, félig unott fejjel. Meg leszerződtették Pine urat. Na, azt azért jól tették, mindenképp el kell ismerni.

 

Értékelés:60%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Csillagok határán (kritika)

Félelem és reszketés az űrben.

Monte (Robert Pattinson) a lányával egyedül tölti a mindennapjait egy börtönnek látszó, fura űrhajóban. Mindenáron túl akarnak élni, ameddig csak lehetséges. Az egész még akkor kezdődött, mikor pár rabot (köztük életfogytiglanra ítélteket is) felküldtek az űrbe, hogy egy küldetés keretein belül megpróbálják befogni egy fekete lyuk energiáját. Az indulatok azonban meglepően hamar elszabadultak, s a dolgok már az elején elkezdtek groteszk irányt venni…

Claire Denis francia rendezőnő első angol nyelven forgatott nagyjátékfilmje a High Life, avagy Csillagok határán. Kedvenc stúdióm, az A24 nevéhez fűződik a produkció, melyet már a hazai mozik műsorán is meg lehet tekinteni (azonban sajnos elég kevés filmszínház adja). Apró érdekesség, hogy az egész film egy viccként indult: Claire Denis 2001-ben dolgozott együtt az öntörvényű színész-rendező Vincent Galloval (Kínzó mindennapok).

 Eme mozi népszerűsítésekor tréfálkoztak azzal, hogy a gyakran önző színész számára megfelelő lehetne, ha egy egész film szólna arról, hogy egyedül próbál túlélni az űrben. Nos, a produkció végül el is készült, csak nem Galloval középontban-meg nem is a szerepre eredetileg kinézett Philip Seymour Hoffmannal, sajnálatos 2014-ben bekövetkezett halála miatt. Végül Robert Pattinson lett a befutó, aki a „vámpíros korszak” hátrahagyása után rendre szerzői alkotásokban kamatoztatta tehetségét.

A Csillagok határán egyébként egy nagyon érdekes vállalkozás, hisz a rendezője szemmel láthatóan több, látszólag abszolút össze nem illő műfajt házasított össze: filozofikus sci-fi keveredik a pszichológiai drámával, mindez megfejelve egy fura erotikus thriller stílusjegyeivel. Eme műfaji sokszínűség pedig meglepő módon nem rontja el az élményt, éppen ellenkezőleg: elképesztő, hogy a film mennyire egyben van.

Atmoszféra tekintetében a mozi több régi, klasszikus sci-fit is megidéz, az űrhajó belső terei, valamint a képi világ pedig eszembe juttatta az első Alient és a 2001: Őrodüsszeiát. Mindazonáltal Claire Denis munkája nagyon is eredeti alkotásnak tekinthető. A története aprólékosan, érdekfeszítően van megírva. Valljuk be, alapból is volt sok lehetőség abban, hogy egy csapat bűnözőt felküldenek a semmi közepébe, amolyan kísérleti patkányként. Köztük aztán hamar bizalmatlanság üti fel a fejét, így nem is meglepő, hogy a dolgok elég hamar beteg irányt vesznek.

A Csillagok határán szigorúan 18-as karikás, nem véletlenül. Már az előzetes alapján nyilvánvaló, hogy a mű felnőtt közönséget céloz meg, s ezt nem csak az erőszakos, illetve feszültségben és fura, már-már vibráló sejtetésben nyilvánul meg. A cselekmény érdekes filozófiai kérdéseket is feltesz, amiken mi nézők, még a látottak után is sokáig el tudunk rágódni. Példának okáért az élet és halál, az emberi jogok elvesztése, vagy éppen a bizarr kísérletek és a teremtés, egy új élet létrehozása. Meg a szülők felelőssége, nem utolsósorban.

Innentől persze már a vak számára is nyilvánvaló lehet, hogy a High Life tényleg nem szórakoztatni akarja a nézőt. Nyugodt, de mégis szinte már horrorba hajló hangulatával nyomaszt, a bőr alá kúszik. Bizarr, beteg fordulataival felzaklatja, meglepi a nézőjét. Érdekfeszítő, nagyon komoly kérdéseket taglaló témái miatt iszonyú sokat lehet merengeni az alkotás üzenetén. Tényleg a kemény magot megcélzó művészfilmről van sok, így inkább haladóknak ajánlom. Ha kevés tapasztalatod van a mozgóképek világában, vagy egy könnyedebb élményre vágysz, akkor bele se kezdj.

Egészen elképesztő, hogy az utóbbi években mennyire komoly, igényes színésszé érett Robert Pattinson. Sikeresen tudott kimenekülni a „csajok kedvence” kategóriából, hogy igazán érett alakításokkal bizonyítson. Cosmopolis, Országúti bosszú, Térkép a csillagokhoz, Damsel-mindben nagyot alakított. De amit itt most letett az asztalra, az talán még ezeket is felülmúlja: igazi nagybetűs színészet. Egy jobb világban minimum Oscar-jelölés volna ezért Pattinson jutalma. Juliette Binoche (Az angol beteg) is nagyon profi volt, valamint kedvenc weird színésznőnk, Mia Goth (Suspiria) sem okozott csalódást, sőt!

Összegezve, a Csillagok határán egy különös filmes kísérlet. Vagy odáig leszel értve, vagy fél óra után eleged lesz az egészből. Nem hinném, hogy itt van középút. Számomra viszont hatalmas élmény volt ez a film. Műfajok széles skáláján mozog: nyomaszt, elborzaszt, megdöbbent és sokkol, mindazonáltal vannak benne szép jelenetek is. Története iszonyúan elvont és beteg, de mindvégig kiválóan megírt. Úgy gondolom, kisebb körökben eme alkotás akár hosszú évekig is beszédtéma lehet. Ha hozzám hasonlóan odáig vagy a hardcore szerzői filmekért, akkor ne habozz, irány a mozi. Ha meg úgy hiszed, Robert Pattinson nem képes egy hatalmas erejű alakításra, akkor is ajánlom a megtekintést. Mert nagyon hamar rá fogsz döbbenni, hogy mekkorát tévedtél.

 

Értékelés:95%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

Men in Black: Sötét zsaruk a Föld körül (kritika)

Régi öltöny, új páros.

A Men in Black szervezetének mindig is az volt a feladata, hogy megvédje a Földet az univerzum söpredékeitől, legyenek azok bármennyire gonoszak és kegyetlenek. Most egy másik csapat történetét láthatjuk, hisz feketeöltönyös ügynökpárosból sem csak egy létezik a világon. H (Chris Hemsworth) minden szituációt lazán próbál megoldani, míg a társa, M (Tessa Thompson) felvonultatja a kezdők összes rutintalanságát és határtalan bizonyítani akarását. Együtt kell megoldaniuk egy nagy összeesküvést, hisz látszólag egy tégla van az ügynökségben, aki még komoly veszélybe is sodorhatja az emberiség jövőjét.

Egy komplett trilógia készült el J és K ügynökök, azaz Will Smith és Tommy Lee Jones főszereplésével. Az első rész egy nagyon szerethető, igényes blockbuster, a második hatalmas kihagyott lehetőség és szégyenletesen rossz, a harmadik pedig tisztességes, szórakoztató darab. Az új részben (melyre innentől kezdve az eredeti címén, International néven fogok hivatkozni) a megszokott team helyett érkezett két új arc. A film azonban nem reboot vagy reamake, ugyanabban a világban játszódik, mint az előzőek, illetve az ott látható események is mind megtörténtek.

Ennek ellenére az International egy pillanatig sem akar a múltba révedni: nem igazán láthatunk/hallhatunk utalásokat az előzményekre, a mozi végig a londoni MiB-ügynökségre koncentrál. A történettel egy percig se várjunk túlzottan sok meglepetést: egy fordulat van a végén, ami egy kicsit meg is lepett, de egyébként a cselekmény inkább nevezhető korrektnek, mintsem emlékezetesnek. Van egy ügy, amit kell meg oldani, s adott egy recept, ami alapján az ilyesfajta filmeket megalkotják. Most is ezt használták fel.

Az íz így nem újszerű, de meglepő módon mégis finom, épp annak egyszerűsége miatt. Könnyen csúszik, nem fekszi meg a gyomrot, sőt, ameddig tart, addig végig kellemes szinten adagolja az összetevőket. Szórtak az „üstbe” egy kis akciót, ami tényleg látványosnak tekinthető, megfejelve nagyon érdekesen kinéző, fantáziadús fegyverekkel és járgányokkal. Nem is beszélve a különleges lényekről, amikből tényleg van egypár. Az óvatlan néző akár azt is hihetné, hogy véletlenül idő előtt került vászonra a Fantastic Beasts harmadik epizódja… :)

A karakterek nem a világ legjobban megírt figurái, mégis egészen kedvelhetőek. Hemsworth figurája az a szereplő, akinek végig be nem áll a szája, mindent a legegyszerűbben akar megoldani, miközben konok és önfejű, de a szíve mégis a helyén van. Thompson pedig egy kezdő ügynököt formál meg, aki végre maga is az események sűrűjében találja magát: nem olyan profi, mint társa, de sokkal lelkesebb. A két karakter közti összhang pedig tényleg működik, sőt ez szolgáltatja az International legjobb jeleneteit.

Működik egyébként a humor, elég jól sikerültek a dumák és beszólások is. Érdekes a film stílusa, mert néha már a paródia határán mozog, máskor meg éppen komolyabb. Ezek között az arányt elég ügyesen tudták megtalálni, így a film éppen az, aminek az előzetesek alapján is gondoltam. Egy nyári limonádé, aminek nem a mélység a célja, de mégis jólesik nézni. Túlzottan sokat nem vállal, de amit igen, azt be is tartja, nem hazudott arról, mit fog adni a nézőnek.

Kicsit a MiB-univerzum hátterét is tovább bővítették, így újabb egész érdekes dolgokat tudhatunk meg erről a különös, érdekfeszítő világról. De a lényeg úgyis a poénok, az akció, meg a főszereplő páros jelentik. A rendező, F. Gary Gray tisztes hollywoodi iparosnak számít, aki néha túl is tesz magán (pl. Straigh Outta Compton). Most is korrekt módon végezte el a feladatát: ha nem is ez lesz a legjobb rendezése, de tényleg tisztességes volt.

Chris Hemsworth és Tessa Thompson már játszottak együtt az egyik Marvel-filmben, a Ragnarökben. Már ott is meglepően erősek voltak a közös jeleneteik, s az biztos, hogy Thor és Valkűr most sem okoznak csalódást. Látszik, hogy a két színész élvezte a forgatást, s szívesen játszottak újra együtt most is. A mentor szerepében az akció és dráma műfajú filmekben is bevethető Liam Neeson tűnik fel, kinek jelenléte most is feldobja a filmet. Átfedés az előző részek és az International között, hogy ebben is feltűnik Emma Thompson, azaz O ügynök. Rebecca Ferguson karakterét viszont inkább viccnek éreztem, de ha lesz folytatás, ott akár komolyabb szerep is juthat neki.

Összegezve, az új Men in Black egy igaz nyári blockbuster, de a szerethető fajtából. Nem ígért világmegváltó karaktereket vagy túl összetett cselekményt, viszont cserébe akciódús, vicces és nagyon jó a szereposztása is. Tényleg kikapcsolódás gyanánt ajánlott, a Thor-filmekre való utalás pedig egyszerűen telitalálat lett! Laza, könnyed alkotás tehát az International: nem kell a kelleténél komolyabban venni, s akkor viszonylag egyszerűen okozhat két kellemes órát. Nem fogunk róla még évekig beszélni, de amíg tart a játékidő, addig maximális fordulatszámon pörög és tisztességes szórakozást nyújt.

 

Értékelés:75%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!