A láthatatlan ember - kritika
2020. február 27. írta: Bogár Bence

A láthatatlan ember - kritika

Nem látod, de attól még veszélyt jelent

Cecilia Kass (Elisabeth Moss) boldogtalan kapcsolatban él egy híres feltalálóval. Nem bírja elviselni a terrort és a férfi egyeduralmát, ezért egy este úgy dönt, hogy megszökik. Terve kockázatos, kis híján nem is sikerül neki, végül azonban megmenekül. Legalábbis azt hitte. Nem sokkal később érkezik a hír, hogy a férfi öngyilkos lett. Cecilia már-már azt hiszi, a borzalmak és megpróbáltatások véget értek a számára, ám hamar rájön, hogy tévedett. Mintha valami, valaki láthatatlan minden egyes pillanatban figyelné őt…

A legelső láthatatlan ember-film nem mai gyerek már, ugyanis 1933-ban jött ki. Azóta készült hozzá számos folytatás illetve feldolgozás. Ezek közé tartozik a 2001-es Árnyék nélkül is, ami Kevin Bacon és Josh Brolin jelenléte ellenére sem sikerült túlzottan jól. Érdekesség, hogy eme legújabb feldolgozás eredetileg teljesen másnak készült: a Tom Cruise-féle A múmiával induló Dark Universe következő felvonásának tervezték, Johnny Depp főszereplésével. Hogy micsoda?!

Pedig nem elírás, kedves olvasók, de nem ám! Már a csapatfotózás is megvolt, azonban végül a fránya anyagiak miatt az egész univerzumépítés ment a kukába, az egész eredeti alapkoncepcióval együtt. Így lett az új láthatatlan ember teljes egészében önálló alkotás, a direktori székbe pedig megnyerték maguknak az Upgrade című mozival már bizonyító Leigh Whannell személyét. De vajon érdemes megnézni a Blumhouse új horrorját, akik sajnos mostanában sokkal inkább a mennyiségre mennek a minőség helyett?

Nos, ha rövid és tömör válaszra vártok, akkor mondom: határozottan igen! Mi több, az év eddigi legnagyobb meglepetésének bizonyult műfajában a film, legalábbis számomra. Egész egyszerűen tényleg látszik rajta a hozzáértés. Kifejezetten rég volt már szerencsém olyan horrorhoz, mely ennyire nyugtalanító legyen tényleg nagyjából az elejétől a végéig. Fokozatosan építik fel a feszültséget, mely egyre csak fokozódik, ahogy telik a játékidő.

Érdemes figyelni az operatőri munkát is, mely egyébként az alkotás egyik legerősebb pontja. Nagyon jól adja át a szorongató, fojtogató nagyvárosi miliőt, ahol a cselekmény játszódik. A legszorongatóbb pillanatok egyébként éppen azok, mikor mi, nézők nem tudjuk, hogy a „gonosz” éppen jelen van-e: tényleg érdemes figyelni minden egyes apró rezdülésre és neszre, úgy lesz igazi az élmény, amit a film kínál.

 Annyit hozzátennék, hogy szerencsére abszolút nem jumpscare-parádéról van szó, hála az égnek nem éltek ezzel a lehetőséggel az alkotók. A láthatatlan ember ugyanis inkább tekinthető pszichológiai horror-thrillernek, mely jól játszik a néző idegeivel, s nagyjából egy percig sem hagy nyugodni. Sajnos némi logikátlanság így is jutott az összképbe, de még így is sokkal kevesebb, mint a legtöbb horrorban, hozzá kell tenni.

A hangulat tehát nagyon el van találva, látszik hogy a direktor már jártas a műfajban. A rendezés is nagyon jól sikerült, Whannell a fentebb már említett Upgrade után is megmaradt kreatív alkotónak, reméljük hogy a jövőben is ezen az úton megy tovább. Amit viszont sajnos el kell ismernem, hogy a lezárásra már egy kicsit túltolják az egészet: túl sok addigra már a csavar, nagyjából öt perccel előbb kellett volna véget érnie. Persze így is meglepő a végkifejlet, csak nem feltétlenül pozitív értelemben.

Az egyetlen nagyobb név a filmben Elisabeth Moss, aki igencsak kitett most (is) magáért. Tényleg jól alakította a karakterét, látszott a színésznőn, hogy elég komolyan vette a szerepet: alakításának még drámai ereje is van, ahogy egyébként maga is film is illik még ebbe a műfajba is, azon túl, hogy egy nagyon jó és feszült pszichológiai hadviselés is egyben.

Összegezve, A láthatatlan ember új feldolgozása határozottan megéri a mozijegy árát. Azt nem mondanám, hogy filmtörténelmi alkotásnak voltam szemtanúja, viszont az tény, hogy igényesen elkészített és megrendezett, valóban feszült élménnyel lehet általa gazdagabb a néző. A horror műfajban újat alkotni ma már piszok nehéz, ezt Whannell és csapata sem ígérte, viszont a már ismert hozzávalókat maximális profizmussal alkalmazzák, minek köszönhetően a film határozottan pozitív csalódás, dacára annak, hogy a vége lehetett volna összeszedettebb is. Viszont ennek ellenére is úgy gondolom, hogy több ilyen újragondolásra volna szükségünk!

 

 

Ítélet: 8 pont

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr8215494868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.