Film | Sorozat | Anime | Manga | Könyv | Videojáték

Az ír (kritika)

Barátom, Jimmy Hoffa.

2019. november 23. - Bogár Bence

Martin Scorsese 10 legjobb rendezését ITT rangsoroltam.

 

Frank Sheeran (Robert De Niro) a második világégés pokla után hamarosan a maffia kötelékében találja magát. Kezdetben apróbb megbízásokat kap csak, de fokozatosan egyre jobban kezdenek bízni benne, s a férfi egyre feljebb jut a gengsztervilág ranglétráján. Hamarosan megismerkedik a szakszervezeti vezetővel, Jimmy Hoffaval (Al Pacino), ez a találkozás pedig végérvényesen megváltoztatja mindkettejük életét. Vajon örökké „uralkodni” fognak, vagy a bukás szele elkerülhetetlen?

Fontos lehet tudni, hogy Frank Sheeran és Jimmy Hoffa egyaránt létező személyek voltak, így Az ír alaptörténete nem kitaláció. Nem akarok spoilerezni, de vannak dolgok, események, melyek valódi mivoltára hivatalosan soha nem derült fény. De hát itt van nekünk Scorsese, hogy saját szájíze szerint választ adjon a kérdésekre. A mester, aki a világ egyik legjobb rendezője ugyan, mégsem akarta egyik nagy stúdió sem támogatni a filmtervét, hiába akarták már hosszú évek óta elkészíteni.

Aztán jött a Netflix, korlátlan alkotói szabadságot adva a mesternek. Lehet őket szidni, hisz saját gyártásaik gyakran nem érnek el egy minimális szintet sem (lásd a közelmúltból: Eli, The Laundromat vagy a Csörgőkígyó), de tény, ami tény: nélkülük nem készülhetett volna el eme mozi. Túlozni nem akarok, de őszinte leszek: biztos vagyok benne, hogy amit láttam, az hamar a filmtörténelem egyik megkerülhetetlen alapműve lesz, melyre nem fog várni a feledés pora. De sohasem.

Az íren látszik, hogy a filmvilág legnagyobb alakjai dolgoztak rajta. Scorsese mester pazarul rendezett, úgy gondolom, életművének élmezőnyében érdemel helyet a mozi. Minden egyes jelenet sokat ér, joggal lett leforgatva. Nem vágtam volna ki egy árva másodpercet sem. Hogy mire célzok ezzel? Arra, hogy kellett a 210 perces játékidő. Bizony, az barátok között is három és fél óra. De kutya legyek, ha akár egy tizedmásodpercig is untam. Pedig nem adrenalindús akciózásról van szó.

De nem ám, a cselekmény ugyanis lassan halad. Viszont ennek épp így kellett lennie. A történet több évtized eseményeit foglalja magába, valamint az egyes karaktereket is nagyon részletesen ábrázolja. Nem kis munka lehetett a forgatókönyv elkészítése, de cserébe az is zseniális kategória. Van itt jópár kiemelkedő dialógus is, amit a mester műfajbéli alkotásaiban már megszokhattunk. Na de hogy végig tartani ilyen magas színvonalat? Le a kalappal, de komolyan!

A történet egyébként meglehetősen személyes jellegű. Ugyan jellemző rá a gengsztermozik „felemelkedéses” szerkezete, de mégis sokkal több azoknál. Talán azért, mert tényleg elképesztően részletesen foglalkozik a főbb szereplők érzelmi világával is. Felfogható az egész alapos korrajznak is, ami legfőképp két személy kapcsolatán keresztül mesél a szervezett bűnözés világáról és magáról egy nemzetről is. Álmok, barátság, kötelesség, megbánás és szenvedés. Ezekről mind szól Az ír.

A mester a pár évvel ezelőtti Némaság után ismét érzékeny mozit forgatott le, ahol az egyes döntéseknek, emberi sorsoknak komoly szerep jut. A legnagyobbak gyűltek itt még egyszer (de remélem, nem utoljára) össze, hogy bebizonyítsák: erejükből semmit nem vesztettek az évek során. A végén is erősen érződik, hogy nagy, tapasztalt öregek munkája. A mester bemutatja a storyn keresztül, hogy ilyenkor már egyszerre féli a halált, tiszteli az életet és bánja, amit elmulasztott vagy éppen megtett. Vagyis vallomást tesz, könyörtelenül őszintén. Engem, nézőként megtört, kiütött, fejbe kólintott, bevallom őszintén. Ilyenre pedig nagyon kevés film volt eddig képes nálam. Mi van, ha a végén csak a csendes, lassú elmúlás vár? Volt egy sikeres életünk, de mégse tettünk meg (mertünk megtenni) semmit, amit igazán akartunk? Ha ezernyi dolgot megbántunk, máshogy csinálnánk, de már nem változtathatunk, pedig semmi mást nem akarunk, tiszta szívünkből?

Robert De Niro és Al Pacino. Kell még mást is mondanom? Na jó, mondok én nektek: amit itt ők ketten játszottak, az maga a színészet magasiskolája. Ehhez már igazi tehetség kell, amiből nekik bőven van. Ha ebből számukra nem lesz legalább jelölés jövő év elején, akkor ott nincs igazság, csak gazság. Nem is beszélve a kiváló mellékszereplőkről, hisz végre Harvey Keitel is újfent megcsillogtatja tehetségét, ahogy a színészettel jó ideje felhagyó Joe Pescit is sikerült szerencsére a mesternek visszacsábítania. (A "megfiatalítás" egyébként nem zavaró, sőt amit lehet, azt bizony ki is hoztak belőle.)

Összegezve, Az ír az egyik legjobb dolog, ami a mozi világával csak történhetett 2019-ben. Nagy öregek érzelmes „osztálytalálkozója” ez tulajdonképpen, ahol bizonyítják ők, hogy mennyire a csúcson vannak még mindig. A film egyszerre korrajz, megható dráma és melankolikus elmélkedés tetteinkről vagy éppen azok hiányáról. Három és fél óra a játékidő, de komolyan mondom, néztem volna tovább is. Ha pedig ez nem a színtiszta zsenialitás egyértelmű bizonyítéka, akkor én mondom, semmi a világon. Ha tehetitek, moziban nézzétek, Az ír személyében a mozivilág ugyanis egy olyan remekművel bővült, ami nagy eséllyel örök hivatkozási alap lesz. Karakterein keresztül engem is rádöbbentett jó pár dologra, a lelkemig hatolt. Higgyetek nekem, nagybetűs FILM, amit nem szabad kihagyni. Én szóltam!

 

 

 

Értékelés:100%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr415321326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Andor a kicsi 2019.11.26. 20:29:21

Egyik legjobb leírás eddig, amit olvastam. Nagyjából hasonlókat váltott ki belőlem is:

elképesztően sok és mély rétege van a filmnek; aki leküzdi a vontatottság érzetét és hagyja magát mélyen belesodródni egy maffiózó emberi sorsába; azt meg fogja érinteni ez a film.

Mely rétegek merültek fel nálunk a film megnézése után?
- predesztináció az emberi sorsokban (még halálán sem tud kilépni az ember elveinek korlátaiból; pedig látja: a családja, az élete ment rá)
- az öregedés könyörtelen egyenrangú igazságossága gazdagra szegényre
- élet értelme és tartalma a halál kapujából: egy teljes életút kerül elénk, talán úgy ahogy a teremtő elé kerülhet az utolsó nap után...ahol már nem a pénz, a gazdagság, az autók boldogságot hozó világa; nem a szexuális aberráció vagy a nőideálok bűvköre az ami számít...
- a politikai életben a valódi irányítók létének szinte "transzcendens" titka (valakik -akik a filmben sem szerepelnek- az ország leghatalmasabb embereinek is parancsolnak; felsőbb utasításra likvidálják a fő vezetőt)..
- a történet sajnos végtelen, nem változott semmi; generációról generációra száll tovább a politika aljassága... csak a szereplők cserélődnek; de a valós bűnök nem lepleződnek le! Talán -kicsit szelídebb formában- ma is ugyanígy folytatódik a világban.
- boldog élet út-e a leghatalmasabbaké?
- a "gonosz ember" főszereplő közelebbről megvizsgálva igenis emberi! Saját erkölcsi normáinak végtelen követésével: ha eltekintenénk a normaválasztás katasztrofális voltától; akkor akár szimpatikus egyenes embernek is értékelhető
- a maffia működését a távoli, érthetetlen világából belopja a mindennapjaink (politikai) világába; lehetetlen úgy nézni, hogy közben nem merül fel...vajon mára mi változott?

Nekünk mindenesetre ilyen témákat ébresztett a film; nagyon nem bántuk meg, hogy végig ültük a 3 és félórát!!!