A Kritikairoda-Minden, ami film!

Nightmare Cinema (kritika)

Öt rémtörténet az elátkozott moziban.

2019. június 26. - Bogár Bence

Öt történetet láthatunk ebben a horror-antológiában. A nézők az elátkozott moziban élhetik át őket, amik előhozzák a legmélyebb félelmeiket, illetve legféltettebb titkaikat. A rejtélyes mozigépész (Mickey Rourke) nagy kíváncsisággal várja, hogy az egyes kis történetek milyen hatást váltanak ki a nézőkből, amikor az őrület legijesztőbb pillanatait tapasztalják és szenvedik meg.

A Nightmare Cinema öt kisebb, nagyjából 20-25 perces rémmesét tartalmaz. Az egyes storyk közötti átfedés a mozigépész karaktere, akinek a vetítőtermében szenvedhetik végig az emberek a rövidfilmeket- melyeknek ők maguk a főszereplői. Sikerült megszerezniük öt, a horror műfajában már jártas direktort, hogy megalkossák a saját, egyedi víziójukat: Alejandro Brugués (Juan, a zombivadász), Joe Dante (Szörnyecskék), Mick Garris (Alvajárók), Ryujei Kitamura (Éjféli etetés) és David Slade (A sötétség 30 napja) alapvetően mind érdekes cselekményeket alkottak.

A legelsőben (Alejandro Brugués- The things in the woods) azt hittem, egy klasszikus slashert látok: megölhetetlen, rejtélyes személyazonosságú őrült kerget egy csapat fiatalt, távol mindentől, az erdőben. A dinamikája rendben volt, izgalmas és kicsit ki is csúfolta a slasher mára jelentősen elfáradt műfaját. Ezen felül a végén történt egy nagyon érdekes fordulat, ami az egészet új és még érdekesebb megvilágításba helyezte.

A második történet (Joe Dante- Mirari) volt a személyes kedvencem. Egy nő, kinek arcán egy fura sebhely van, barátja meggyőzi arról, hogy sebészeti beavatkozás keretein belül távolítsák el azt. Végig egy klinikán játszódik, éjszaka. Ez a történet mind közül a legatmoszférikusabb. Egyre nyugtalanítóbb események történnek, fokozatosan nő a feszültség. Itt is futotta egy csavarra, ami elképesztően groteszk és beteg, már-már „japános” szinten. Végig nagyon profi a színvonal, s a direktor jól játszott a műfaj alapvető lehetőségeivel.

A harmadik rövid szegmens (Ryuhei Kitamura- Mashit) egy  apácazárda-szerű helyen játszódik, ahol hamar tanyát ver a gonosz, s nem is akar egyhamar távozni. A story korrekt kritikája a modern egyház problémáinak és titkainak (helló, Spotlight!). Horror szempontjából inkább egy átlagosabb szintet mutat, de van annyira elvont és különös, hogy a sorból ne lógjon ki. Volt benne egy démonszerű lény, ami az Iron Maiden Eddiejét juttatta eszembe egyébként. Egész érdekes a Mashit, viszont Kitamurától azért bevallom, kicsit emlékezetesebb szegmensre számítottam.

A negyedikben (David Slade- This way to egress) egy különös, elmegyógyintézet szerű helyen bolyongó nő kapta a főszerepet, aki gyermekeit keresi. Ez végig fekete-fehérben forgott, ami adott az egésznek egy érdekes, borongósan nyugtalanító stílust. Kicsit több okból is a Silent Hill jutott eszembe róla, s alapvetően működött a cselekmény íve, szerkezete is. Itt is jócskán beteg, de érdekfeszítő cuccról van szó, több mint egyedi megvalósításban előadva.

Az utolsó rövid storyban (Mick Garris- Dead) egy fiú áll a középpontban. Családjával végzett egy elmebeteg, csak ő úszta meg az esetet félig-meddig ép bőrrel. Kórházban van, de az őrült oda is követi, bevégezni feladatát. Nem ez a legeredetibb story, de elismerem, hogy működött bőven. Itt is a rejtélyekre helyezték a hangsúlyt, jutott bele egy kis nyomozás, illetve macska-egér szituáció is. Izgalmas volt tulajdonképpen, a végén látható fordulat pedig ha nem is újdonság a műfajban, viszont bátorságra vallott meglépni.

A filmhez sok kevés tapasztalattal bíró színészt is megnyertek maguknak, de vannak itt ismertebb nevek is! Közéjük tartozik a doktor szerepében látható Adam Godley (Breaking Bad, Love actually) és Richard Chamberlain (Twin Peaks) is. A mozigépészt pedig nem más játssza, mint a hollywoody rosszfiú, Mickey Rourke. Jó volt az öreget végre egy komolyabb alkotásban látni az elmúlt évek B-filmjei után. Mindenképp jól hozta a különös karakterét, örülök annak, hogy a tehetséges színészt végre egy hozzá méltó szerep is megtalálta.

Összegezve, alapvetően elégedett vagyok a filmmel. Úgy gondolom, mindegyik rövidebb szegmens hozza a színvonalat. A személyes kedvencem a második, de az összes hozzáértéssel van összerakva. Talán Ryuhei Kitamurától vártam kicsit többet, de az ő storyja sem csalódás attól még. Külön tetszett, hogy a legtöbb esetben jól vezették a cselekményt, érdekes alaphelyzeteket teremtettek, illetve jóféle fordulatokat ötöltek ki. A végeredmény egy kicsit emlékeztett a ’80-as évek B-horrorjainak stílusára is, de úgy gondolom, ez direkt tiszteletadás volt, ami sikerült is. Ha egy kis oldschool rettegésre vágysz, lépj be az elátkozott mozi épületébe és nézd meg eme öt groteszk rémtörténetet- már ha mered! Az utolsó képsorok alapján pedig a folytatás sem kizárt. Ha továbbra is tartják ezt a színvonalat, akkor én nagyon is vevő vagyok rá.

 

Értékelés:80%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr8414913396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.