A Kritikairoda-Minden, ami film!

Dominó (kritika)

Identitászavaros bosszú.

2019. június 02. - Bogár Bence

Egy koppenhágai rendőr (Nikolaj Coster-Waldau) társával kegyetlenül elbánik egy terrorista, amit a férfi nyilván nem visel jól. Nyomozni kezd az elkövető után, s nem érdekli meddig kell elmennie, csak annyi a célja, hogy kézhez kerítse és bosszút álljon. Csatlakozik hozzá a kollégájának szeretője (Carice van Houten) is. Arra azonban minden bizonnyal nem számítottak, hogy az ügy sokkal komplikáltabb a vártnál, a szálakat pedig valaki egészen más mozgatja a háttérből.

Hollywood egyik legtehetségesebb rendezője, Brian De Palma már a ’60-as évek vége felé elkezdte rendezői pályafutását. A rá következő bő húsz évben pedig a szakma egyik legjobbjának tekintették, olyan nagy kiválóságok voltak a kortársai, mint George Lucas, Martin Scorsese vagy Francis Ford Coppola. De Palma nevéhez pedig ezen idő alatt sok klasszikus fűződött: például a Carrie, A sebhelyesarcú, vagy legjobb rendezése, az Aki legyőzte Al Caponét.

A Dominóval egy nagyjából 7 éves szünet után tért most vissza, hisz legutóbbi munkája a 2012-es Gyilkos vágyak című thriller volt. Ez a mozi abból a szempontból különlegesség, hogy szinte ízig-vérig dán: a színészek meg a helyszín miatt is gondolom ezt, meg dán pénzből is készült. Bevallom őszintén, egy ekkora rendezőlegendától vártam egy nagy visszatérés-féleséget, hisz ha valaki képes arra, hogy egy minden elemében mesteri thrillert összehozzon, akkor az Brian De Palma.

Sajnos a 2000-es években már közel sem készített annyira feledhetetlen, profi filmeket, így nagyon maximum is csak félig meglepő, hogy a Dominó sem lesz ott a direktor legjobbjai között. Szinte végig úgy éreztem, hogy egy biztos kézzel összerakott, de egyediség nélküli iparosmunkát nézek. Megvannak a maga pillanatai, de eléggé messze van az igazán jó kategóriától. A rendezés nem rossz, de meglehetősen átlagos, viszont azért észre lehet venni, hogy a film kinek a keze munkája.

Legalábbis ha a történetet nézzük! Van itt pár, jellemzően „De Palmás” motívum, aminek a rajongók bizonyára örülni fognak: feszült hangulat, bosszú, egy kis nyugtalanítás. Nagy kár, hogy ezen motívumokat a mester már közel sem használja annyira szabadon és biztos kézzel, mint hajdanán. Így pedig az egész nagyon nem érződik újszerűnek. Így ha a néző azt hitte, hogy a rendező újra régi fényében fog tündökölni, akkor tévedett.

Más kérdés, hogy a történet meglehetősen korrekt. Ne várjunk túl nagy fordulatot vagy meglepetést, de a cselekménynek van egy határozott íve, amin legalább tisztességgel végig is megy. Olyan témákat boncolgatnak, mint a terrorizmus meg a megszállottság. Ezzel, valamint félőrült iszlám ámokfutóival, Allah nevében a népet halomra gyilkoló vallási bolondjaival együtt a Dominó nem is lehetne aktuálisabb néznivaló. Világosan látszik rajta, hogy melyik kornak a „gyermeke”.

Sajnos, ezekkel együtt is van a filmnek bőven gyenge pontja. Nevezetesen, hogy nem is tudja magáról, hogy melyik műfajba akar igazán tartozni. Jutott bele egy kis dráma, thriller, meg akció is, de az összes igazából csak a felszínt karcolgatja. Így mindegyikből jutott valamennyi a filmbe, de egyikből sem elegendő, valamint ezek arányát sem mindig tudták eltalálni.

Ezek után világosan látszik, hogy a Dominó nem sokkal lett jobb, mint középszer. Azért a látottakon sokat mentett Nikolaj Coster-Waldau lelkiismeretes és alapos munkája. Félreértés ne essék, az ő karaktere sem vádolható eredetiséggel, de a színész viszont minden tőle telhetőt megtett, bizonyítva, hogy bőven lesz karrierje a Trónok harca vége után is. Valamint Westeros földjéről érkezett Carice van Houten is, aki szintén egészen jó volt, alakítását nem érheti panasz. A rosszfiú szerepét pedig a rutinos színész, Guy Pearce kapta: neki még egy ilyen sablonos, nem túl összetett figura eljátszása sem áll rosszul.

Összegezve, korrekt és nézhető mozinak tartom a Dominót. Részben csalódás ugyan, mert mégis csak egy rendezőlegenda foglalt helyet a direktori székben, részben viszont nem, mert valljuk be, hogy De Palma a 2000-es években közel sem volt olyan zseni, mint azelőtt. A Dominó is ezt a látszatot bizonyítja: nem csőd vagy vállalhatatlan, de az átütő erő nagyon hiányzik belőle. A jócskán identitászavaros cselekménnyel bíró mozit így inkább a benne játszó színészek kedvelőinek tudom ajánlani, ők legalább hozzák, amit kell. Lehet, hogy aktuális a story mondanivalója, de ezt ezerszer bátrabban és egyedibben is elő lehetett volna adni. Több pillanat még így is megidézi a régi, igazán zseni alkotót, viszont ha egészében kell értékelnem a látottakat, akkor el kell ismernem, ez nem több egyszer nézős kategóriánál. A középszerből még kimentik a színészek, de hol van már az igazi De Palma?  

 

Értékelés:60%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr8614874850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.