A Kritikairoda-Minden, ami film!

Csodálatos fiú (kritika)

Megrázó, érzékeny remekmű.

2019. február 12. - Bogár Bence

 

A fiatal Nic Sheff (Timothée Chalamet) rákap a drogokra, és nem bír velük leállni. Egyre többét és többet akar, mire ráeszmél, hogy talán már túl késő a leszokáshoz. Az apja, az újságíró David Sheff (Steve Carell) aggódva figyeli, hogy gyermeke az önpusztítás útjára lépett, ezért minden erejével próbál segíteni rajta. A fiú elvonókúrára kerül, azonban utána többször is visszaesik, apja azonban mindent megtesz neki segítségével, hogy ki tudjon mászni a gödörből.

A film egyszerre két személy, az apa és a fiú szemszögéből is bemutatja az eseményeket, minek hatására egy rendkívül alapos és profi élményt ad át a nézőknek. Később mindketten megírták a memoárjukat (hisz az egész alapja egy valóban megtörtént eset), az alkotás pedig ezeket a műveket veszi alapul, hogy meséljen nekünk függőségről, leszokásról, az élet nehézségeiről, valamint a feltétel nélküli szeretetről és törődésről egyaránt. A rendező pedig Felix Van Groeningen, az Oscarra-jelölt Alabama és Monroe direktora, aki most először forgatott nemzetközileg ismert színészekkel.

A drogfüggőségről sok mozgókép készült már, némelyikük felemelő (bemutatva a gyógyulás és megváltozás útját), azonban a legtöbbjük kegyetlenül berántja a nézőt a keserű és gondterhelt mindennapokba. A téma egyik legnagyobb kultalkotása a Trainspotting, ami tényleg egy kiváló alkotás. A Csodálatos fiú sem a gyenge idegzetűek számára készült, az biztos. Kendőzetlenül, realisztikusan mutatja be a függőséget, valamint elsősorban annak a hatásait is. Sok esetben megrendítő és kemény, nagyon valóságos.

Azonban ettől még egy nagyon emberi és szép alkotásról van szó. Mondhatjuk úgy is, hogy a játékidő legnagyobb részében a sötétséget mutatja meg a nézőnek, de ennek ellenére is sokszor ott van a fény a közelben. Nagyon durva dolog az, ha valaki ennyire a tudatmódosító szerek rabjává válik, s belegondolni is rossz, hogy közben mit élhetnek át a szülők, akik mindig is védelmezni akarták a gyermekeiket.

Tulajdonképpen, a Csodálatos fiúban nagyon tetszett, hogy nem akart köntörfalazni. Realisztikusan mutatja be végig a cselekmény, ahogy a fiatal srác nem képes lemondani az anyagról, s közben bármit megtesz még egy löketért. Közben pedig az édesapa mindig ott van, hogy segítő kezet nyújtson, főleg akkor, ha arra a legnagyobb szüksége van. Ha úgy vesszük, Groeningen rendezése a komoly/komor témák ellenére minden idők egyik legszebb apa-fiú filmje.

Hisz valóban mindkettejük gondolatait és érzéseit elég jól megismerhetjük, szóval a karakterépítés több mint parádés. Tényleg nem tucatfigurákról van szó, hanem sebezhető és halandó személyekről, akik az elsőtől az utolsó pillanatig megmaradnak emberinek. Hisz mindketten hibáznak, nem tökéletesek, mint ahogy a való életben sem az senki sem. A Csodálatos fiú egy őszinte és érzékeny film, szóval ha már rég vártál valami szívbemarkoló és mélyen megérintő történetre, akkor nagyon tetszeni fog.

A játékidő legnagyobb részében úgy érezheti a néző, hogy nem csak egy külső szemlélő, hanem tényleg ott van kettejükkel, még a legnagyobb krízis és baj közepette is. A hangulata végig tökéletes, de komolyan gondoltam, hogy nem szabad egy könnyed élményre vágyni. Az atmoszférája sokkal inkább melankolikus, lassú és elgondolkoztató. Groeningen alkotása a dialógusok filmje, amik remekül és hitelesen vannak megírva az elsőtől az utolsó sorig.

Steve Carell-t sokszor láthatta a nép vígjátékokban, könnyedebb alkotásokban is, itt azonban akkorát játszik drámai szerepben, hogy az karrierjének határozottan egyik, ha nem A legjobbja. Hatalmas erővel és igényességgel alakítja az apa karakterét. De a fiút játszó ifjú zseni, bizonyos Timothée Chalamet (avagy az új Di Caprio) is annyira erőteljesen és profin játszik, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek. Bravó, minden téren vérprofi alakításokat láthatunk.

Összegezve, a Csodálatos fiú egy fontos és igényes filmalkotás. Egy lényeges problémáról, a függőségről mesél, miközben végig hiteles, emberi és megható is. Nagyon csodálkozom azon, hogy egy Oscarra sem jelölték, mert ez így egyáltalán nem korrekt. Nem gyakori az, hogy egy, a drogfüggőségről szóló alkotás ennyire szívhez szóló legyen, ahol a néző végig drukkol, hogy sikerüljön a leszokás, hogy a család ismét boldog lehessen. Baromi kár, hogy hazánkban kevés mozi tűzte műsorra a Csodálatos fiút, hisz ez az igényesen megírt és mélyen emberi dráma a nagyvászonra való. Nem érdemes kihagyni, számomra eddig az év egyik legjobbja, egyértelműen.

 

Értékelés:90%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr9114623590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.