A Kritikairoda-Minden, ami film!

Sóhajok (kritika)

banyám!, avagy az év (horror)filmje.

2018. december 28. - Bogár Bence

Az amerikai lány, Susie (Dakota Johnson), Berlinbe érkezik, hogy ott a neves, csak hölgyekből álló táncakadémia növendéke lehessen. A ’70-es évek német fővárosába, ahol akkoriban az országot kettéosztotta a fal, ott magasodva minden és mindenki fölött. Susie egyre inkább belejön a táncba Madam Blanc (Tilda Swinton) segítségével, miközben egy barátnőre (Mia Goth) is szert tesz. Azonban az akadémiai nem az, aminek látszik: boszorkányságot, s még annál is sokkal borzasztóbb dolgokat tapasztaltak ott már a falak.

Dario Argento a horror egyik legnagyobb mestere, aki 1977-ben készítette el a Suspiria, azaz Sóhajok című művét. Szerény véleményem, hogy az olasz direktor pályafutásának abszolút csúcsát jelentette ama alkotása. Nos, most ezt a filmet dolgozta fel újra Luca Guadagnino rendező, aki korábban már olyan mozgóképekkel bizonyított, mint a Szólíts a neveden, vagy a Vakító napfényben.

Elképesztő egyébként, hogy Guadagnino milyen egyedi megoldásokkal dolgozó filmes. Eddig nem próbálta ki a horror műfajt, azonban a Sóhajokat látva úgy gondolom, a mozgóképes történelem egyik, sőt sokkal inkább A legjobb remake-je született meg eme alkotás képében. Amit látunk, az ugyanis sokkal több, mint horror. Egyrészt ott van Berlin, akkoriban a megosztottság városa. Zűrzavar, zavargások, káosz. A direktor jól tette, hogy ide helyezte a mű cselekményét. Ugyanis politikai, történelmi metaforaként legalább annyira erős, mint feszültségkeltés terén.

 

Emlékeztek a tavalyi botrányfilmre, az anyám!-ra? Nos, a Sóhajok is legalább annyira megosztó lesz, ha nem jobban. Nagyon nem való mindenkinek ugyanis. Egyrészt, művészfilm: nem mindenki szereti őket, én viszont egyenesen imádom a zsánert. Persze csak ha többet tudnak adni, mint egy átlagos alkotás. Itt pont erről van szó. Másrészt, elvont, elborult és legalább annyira brutális. Nem is csak a vér, hanem a megvalósítás miatt. Kegyetlen, könyörtelen lázálom ez, mely akkor csap oda a legnagyobbat, mikor már nem is számítasz rá. Nagyon, nagyon óvatosan, okozhat álmatlan éjszakát, ha nem bírod ezeket. Akár többet is.

A film egyébként két szálon fut, melyek egy idő után találkoznak. Az egyik szál a fentebb említett Susie története, míg a másik az öreg doktoré. Utóbbit sokan kifogásolták, szerintem azonban új, érett színt visz az egészbe, s egyáltalán nem is lóg ki. Sőt, a kettő együtt alkot teljesen kerek és teljes egészet.

Persze senki ne várja el, hogy a Sóhajok mindent elárul. Mert nem ám, Guadagnino annál jobban megdolgoztatja a nézőt. Ahhoz, hogy minden érthető legyen, nagyon kell figyelni. Meg kell tisztelni a teljes fokú koncentrációval, cserébe viszont garantálom, ilyet még nem láttál. De tényleg, akkor sem, ha horror-veterán vagy már. Vegyük például a végét: azt hittem, megvolt a főjelenet, kegyetlen meg minden. Aztán utána csapott oda egy akkorát, amire nem is számítottam.

 

Azt a nemjóját. Nem hittem volna, hogy a Sóhajok minden idők legerősebb újrája. Ha tetszett Argento eredetije, ha nem, ezt látnod kell. Két feltétel kell csak hozzá: merjél gondolkodni egy filmen, valamint bírd a sokkolást, kegyetlenséget. Az atmoszféra torokszorító, olyan az egész, mint egy elborult lázálom. Néhol már-már nehéz nézni, de mégis oda akartam (!) nézni, hiába a kegyetlen képsorok. Mint egy különösen sokkoló rémálom, olyan az egész, mégis imádtam minden egyes mozzanatát.

Dakota Johnson kiváló volt. Nem értem, ilyen tehetséges, sokoldalú színésznő mit keresett abban a gagyivúdi trilógiában, melynek már előzetese elvette majd minden életkedvem. De itt végre megmutatta, hogy nagy tehetség. Meglehet, egész karrierjének csúcspontja volt. Tilda Swinton is zseniális volt, ráadásul egyszerre két szerepben. Generációjának tán legjobbja ő, s most is minden egyes jelenete élettel teli, kiváló. De mellékszerepben igényesen alakít Mia Goth, illetve Chloe Grace Moretz is.

Összegezve, a Sóhajok egy remekmű. Eszembe jutottak nézése közben olyan klasszikusok, mint a Ragyogás, az Angyalszív, vagy éppen az anyám!. Mégis, ez a mozi saját útját járja, miközben hű és tisztelettudó Argento eredetijével szemben is. Egy elvont, kegyetlen lázálom, amit nem könnyű nézni, mégis látni akartam minden egyes mozzanatát. Beszippantott, s végig nem eresztett, 150 percen keresztül, egy pillanatig sem érződik a játékidő soknak. Guadagnino egy zseni, az új Suspiria pedig az év abszolút legjobbja számomra. Így kell ezt. A horror műfaja addig mindenképpen biztonságban van, amíg ilyen mesterművek készülnek. Sőt, mi több, nem csak biztonságban: él és virul, méghozzá sosem látott pompájában.

 

 

Értékelés:100%

 

Kedveld az oldalt a Facebookon is!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kritikairoda.blog.hu/api/trackback/id/tr7414519904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.